Joseph Fielding Smith élete és szolgálata
Joseph Fielding Smith elnök „három nagyszerű szót használt, amit sohasem felejtek” – emlékezik vissza Gordon B. Hincley elnök. Ezek a szavak: „igaz és hű”. Hinckley elnök azt mondta: „Nyilvános beszédeiben, magánbeszélgetések során, az Úrhoz intézett imáiban is azért könyörgött, hogy igazak és hűek legyünk”1. Thomas S. Monson elnök hasonló emlékeket őriz: „Még élete alkonyán is mindig úgy imádkozott: »Legyünk igazak és hűek mindvégig«”2.
„Igaz és hű” Joseph Fielding Smith elnök számára ezek a szavak jóval többet jelentettek csupán gyakran ismételt frázisoknál. Szívből jövő reményének kifejezése volt ez minden ember számára. Ugyanakkor e kifejezés kiválóan jellemzi saját életét is, gyermekkorától Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnöki szolgálatán át.
„Az ígéret gyermeke”
Joseph Fielding Smith „az ígéret gyermekeként született” – mondta Bruce R. McConkie elder a Tizenkét Apostol Kvórumából. McConkie elder – aki Smith elnök veje volt – elmondta, hogy Julina Lambson Smithnek „három leánya született, de fia egy sem, így aztán az Úrhoz fordult, és mint az ősi Anna, »fogadást tőn« (1 Sámuel 1:11). Megígérte, hogy ha az Úr fiút ad neki, akkor »minden erejével azon lesz, hogy hozzásegítse őt ahhoz, hogy az Úr és az apja hasznára legyen«. Az Úr meghallgatta imáit, ő pedig megtartotta a fogadalmát.”3 1876. július 19-én Julina és férje, Joseph F. Smith, örömmel köszöntötték újszülött fiukat a családban. Apja után az ifj. Joseph Fielding Smith nevet kapta.
Joseph Fielding Smith születésekor hittel, szolgálattal és vezetéssel gazdagon megáldott családba került. Nagyapja, Hyrum Smith, Joseph Smith próféta bátyja és az evangélium visszaállításának bátor tanúja volt. Az Úr arra jelölte ki Hyrumot, hogy „próféta, és látnok, és kinyilatkoztató legyen egyház[a] számára”, kijelentve, hogy Hyrum „nevét tisztelettel tartsák emlékezetben nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké” (T&Sz 124:94, 96). Testvérével, Josephfel együtt Hyrum is vérével pecsételte meg a bizonyságát, amikor a csőcselék mártírhalálba küldte 1844. június 27-én (lásd T&Sz 135).
Joseph Fielding Smith szülei: Joseph F. Smith elnök és Julina Lambson Smith
Joseph Fielding Smith édesapja, Joseph F. Smith gyermekkorától fogva komoly felelősséget hordott a vállán. Hyrum és Mary Fielding Smith elsőszülött gyermekeként csupán öt éves volt, amikor apja mártírhalált halt, és kilenc, amikor segített özvegy anyjának elhajtani szekerét az Illinois állambeli Nauvooból a Sóstó völgyébe. Később misszionáriusként, majd pedig a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként szolgált. Fia, Joseph, születésekor az Első Elnökség tanácsosa volt. 1901. október 17-től 1918. november 19-ig az egyház elnökeként szolgált.
Joseph Fielding Smith édesanyja, Julina Lambson Smith a Sóstó völgyébe érkezett első pionír családok egyikéhez tartozott. Kilencéves korától nagybátyja, George A. Smith és nagynénje, Bathsheba W. Smith otthonában nevelkedett, amikor George A. Smith a Tizenkét Apostol Kvórumának egyik tagja volt. (Smith elder később Brigham Young alatt tanácsosként szolgált az Első Elnökségben, míg Smith nőtestvér később a Segítőegylet általános elnökeként szolgált.) Felnőttként Julina elkötelezett feleség és anya, valamint a Segítőegylet hithű tagja lett. Sokan ismerték könyörületességéről, valamint bábaként szerzett készségeiről, hiszen „közel 1000 gyermeket segített világra”, és törődött édesanyjukkal.4 1910 októberétől 1921 áprilisáig a Segítőegylet általános elnökségének második tanácsosaként szolgált.
Munka és szórakozás fiatalemberként
Joseph korán tanult meg dolgozni. Családjának a Utah állambeli Taylorsville-ben, az otthonuktól mintegy 16 kilométernyire volt gazdaságuk, ahol testvéreivel együtt segített az öntözésben, a széna begyűjtésében, valamint az állatok gondozásában. Otthon a családnak komoly zöldségeskertje, számos gyümölcsfája, három hosszú sor szőlője, csirkéi, három tehene és pár lova volt. Joseph F. Smith elnök többnejű házasságban élt, így a családnak sok szájat kellett etetnie, viszont sok kéz segített a munkában. Mivel Joseph Fielding Smith volt az egyik legidősebb fiú a nagy családban, olyan feladatokat is kapott, melyek rendes körülmények között felnőttekre hárulnak. E feladatok mellett mindig kiválóan teljesített iskolai tanulmányaiban is.
Joseph első otthonán és a családi gazdaságon kívüli munkája édesanyjáéhoz kapcsolódott. Gyakran hajtotta a kocsit, hogy segítsen anyjának bábai teendőinek ellátása során. Tizenéves korának vége felé a Zion’s Cooperative Mercantile Institution (ZCMI) [Sion Szövetkezeti Kereskedelmi Intézménye] cégnél helyezkedett el, ahol meglehetősen hosszú és fizikailag megterhelő napokat dolgozott le. Később így emlékezett vissza erre: „Egész nap úgy dolgoztam, mint egy igásló, és kimerültem, mire elérkezett az est, lisztes- és cukroszsákokat, egész sonkákat és nagy tábla szalonnákat cipeltem a hátamon. Mindössze 68 kg voltam, de meg sem kottyant a 90 kilós zsák, amikor a vállamra kellett dobni.”5
A kemény munka ellensúlyozásaként Joseph igyekezett időt találni a szórakozásra is. Testvéreivel gyakran játszottak esti játékokat a ház körül, bújócskát a szőlőben – „különösen, amikor már megérett a szőlő”6. Nagyon szerette a baseballt is. Minden egyházközségnek megvolt a saját baseball csapata, ő pedig nagyon élvezte a barátságos vetélkedést.
Az evangélium tanulmányozása és a lelki gyarapodás
Bár a baseball fontos volt az ifjú Joseph Fielding Smith számára, olykor idő előtt kiszállt a játékból, mert olyan érdeklődése vonta el, amely még fontosabb volt. Ilyenkor magányosan elvonult „a szénapadlásra vagy egy fa árnyékába, hogy folytassa az olvasást” a Mormon könyvéből.7 „Legkorábbi emlékeimtől kezdve – mondta később –, attól az időtől fogva, hogy megtanultam olvasni, több örömet és nagyobb megelégedést kaptam a szentírások, az Úr Jézus Krisztusról és Joseph Smith prófétáról szóló történetek, valamint az emberiség szabadításáért véghezvitt munka tanulmányozásából, mint bármi másból e világon.”8 Akkor kezdte kialakítani az evangélium személyes tanulmányozásának szokását, amikor nyolcévesen az első saját példányt megkapta a Mormon könyvéből. Buzgón olvasta az alapműveket és az egyházi kiadványokat. Mindig nála volt az Újszövetség egy zsebkönyv méretű kiadása, hogy az ebédszünetben, a ZCMI-ba munkába menet és hazafelé is olvasni tudja. Állhatatosan és biztosan gyarapította a visszaállított evangéliumról szerzett bizonysága erejét.
Az ifjú Joseph Fielding Smith olykor kiszállt a baseball meccsből, hogy olvashassa a Mormon könyvét a család szénapadlásán.
Joseph lelki gyarapodása azonban nem ragadt le a csendes személyes tanulmányozásnál. Hűségesen részt vett az egyházi gyűléseken és tanításokon, és elnyerte a papsági szertartásokat és áldásokat. A templom különösen vonzotta. Születésekor a Salt Lake templomot már 23 éve építették. „Joseph ifjú évei alatt mindig is élénk érdeklődéssel követte a napi fejlődést e lenyűgöző építmény megalkotásában. Látta, ahogyan a vonat beérkezik az utolsó, hatalmas gránittömbökkel a kőfejtőből. […] Látta, ahogyan a fenséges tornyok végül elnyerik alakjukat. […] [Azt mondta:] »Régebben sokat gondoltam arra, vajon megérem-e, hogy lássam a templom elkészültét«.”9
1893. április 6-án Joseph részt vett a Salt Lake templom első felszentelési ülésén. Wilford Woodruff elnök, az egyház negyedik elnöke elnökölt az ülésen, és ő mondta el a felszentelési imát. Woodruff elnök balján második tanácsosa, Joseph F. Smith elnök ült az emelvényen.
Amikor Joseph Fielding Smith 19 éves lett, megkapta pátriárkai áldását. Ez az áldás, melyet nagybátyja, John Smith, az egyház akkori pátriárkája adott neki, nagyban megnövelte Joseph lelki erejét. Az áldásban azt mondták neki:
„Kiváltságod, hogy jó, idős kort élj meg, és az Úr akarata, hogy hatalmas ember légy Izráelben. […]
Feladatod lesz, hogy tanácsban ülj a fivéreiddel, és elnökölj a nép között. Az is feladatod lesz, hogy sokat utazz itthon és külföldön is, szárazon és vizen, a szolgálat munkájában dolgozva. És azt mondom neked, tartsd egyenesen fejedet, emeld fel hangodat félelem vagy részrehajlás nélkül, mert az Úr Lelke irányít majd téged, és az Úr áldásai nyugodnak majd rajtad. Az Ő Lelke irányítja majd elmédet, és szavakat és érzéseket ad neked, hogy összezavard a gonoszok bölcsességét, és semmivé tedd az igazságtalanok tanácsait.”10
Később ebben az évben, a 20. születésnapját követően, új lehetőségeket kapott a szolgálatra és a lelki gyarapodásra. Elrendelték a melkisédeki papságban az elder hivatalába, és elnyerte templomi felruházását is. Élete vége felé, amikor az egyház elnökeként szolgált, kijelentette: „Mily hálás vagyok, hogy a szent papságot viselhetem! Életem minden napján azon igyekeztem, hogy felmagasztaljam elhívásomat e papságban, és remélem, mindvégig kitartok ebben az életben, és élvezhetem majd a hithű szentek barátságát a következőben.”11
Randevúzás és házasság
Amint az ifjú Joseph Fielding Smith segített családja fenntartásában, tanulmányozta az evangéliumot, és felkészült papsági áldásaira, mindezen erőfeszítései nem kerülték el egy fiatal hölgy figyelmét, akit Louie Shurtliffnek hívtak. Louie, kinek szülei a Utah állambeli Ogdenben éltek, a Smith családhoz költözött, hogy a Utah Egyetemen tanulhasson, amely akkoriban a Smith család otthonával átellenben működött.
Kezdetben Joseph és Louie kapcsolata nem volt több pusztán hivatalos barátságnál, amely azonban fokozatosan randevúzássá mélyült. Mivel a pár meglehetős pénzszűkében volt, randevúik leginkább a családi verandán való közös olvasásra, beszélgetésre, közös sétákra, valamint az egyházi társasági összejövetelekre korlátozódtak. Joseph ezen felül nagyon szerette Louie zongorajátékát hallgatni. Időnként a helyi színház egy-egy előadására is eljutottak. Louie egyetemi tanulmányainak második évére randevúzásuk szerelemmé fejlődött – olyannyira, hogy Joseph 160 km-t biciklizett rögös földutakon oda-vissza, hogy egyszer-kétszer meglátogassa Ogdenben az iskolaszünet során.12
Idővel aztán a házasság is szóba került. Egy fontos kérdés azonban mindkettejüket foglalkoztatta: Elhívják-e Josephet misszióba? Azidőtájt a fiatal férfiak és nők, akik misszionáriusi szolgálatra kívántak jelentkezni, nem a püspöküket keresték meg ajánlásért az elhíváshoz. A misszionáriusi elhívások teljes lebonyolítását az egyház elnökének hivatala végezte. Egy fiatal férfi sohasem tudhatta, hogy mikor talál misszionáriusi elhívást a postaládájában.
Louie 1897 tavaszán szerzett diplomát az egyetemen, és visszaköltözött Ogdenbe a szüleihez. Egy évvel később – miután semmi híre sem volt missziós elhívásnak – a pár úgy döntött, hogy továbblép házassági terveikben. Ahogyan később Joseph elmondta: „Meggyőztem, hogy változtasson lakhelyet, és 1898. április 26-án elmentünk a Salt Lake templomba, ahol édesapám, Joseph F. Smith elnök összeadott minket az időre és az örökkévalóságra.”13 Joseph és Louie közös életük elején egy kis lakrészben élt a Smith család otthonában.
Válasz a missziós elhívásra
Az egyház korai időszakában a házas férfiakat gyakran hívták el teljes idejű misszionáriusi szolgálatra, így aztán Joseph és Louie nem lepődött meg, amikor 1899. március 17-én postán megérkezett a Lorenzo Snow elnök által aláírt missziós elhívás. Josephet azonban meglephette, hogy hová szólította az elhívás. Az elhívás készhezvételét megelőzően beszélgetett Franklin D. Richards elnökkel, a Tizenkét Apostol Kvóruma elnökével arról a lehetőségről, hogy missziós elhívást kap. Joseph később így emlékezett vissza: „Azt kérdezte, hová szeretnék menni. Én elmondtam neki, hogy nincsen konkrét vágyam, csak az, hogy oda menjek, ahová küldenek. Ő azonban ragaszkodott a dologhoz: »Csak van egy olyan hely, ahova szívesebben mennél, mint máshova.« Erre azt feleltem: »Nos, szívesen mennék Németországba.« Így hát Angliába küldtek!”14
Joseph Fielding Smith elder teljes idejű misszionáriusként
Louie úgy döntött, hogy a szüleihez költözik, míg Joseph távol van. Úgy érezte, ez segít valamelyest, hogy kibírja a férjétől való távollétet. Apja boltjában dolgozott, hogy segítsen a keresetével Joseph missziójának támogatásában.15
1899. május 12-én, egy nappal a misszióba indulás előtt, Smith elder más misszionáriusokkal közösen tanítást kapott Joseph F. Smith elnöktől, valamint George Teasdale és Heber J. Grant elderektől, a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaitól. Ennyi volt a képzés, mielőtt teljes idejű misszionáriusokként a mezőre léptek volna. Ezen a gyűlésen mindegyik misszionárius kapott egy hivatalos misszionáriusi igazolást. Smith elderé a következőként szólt:
„Igazoljuk, hogy ifj. Joseph F. Smith elder Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza hithű és teljes jogú tagja, és nevezett egyház általános felhatalmazottai jogszerűen kijelölték misszióba Nagy-Britanniába, hogy prédikálja az evangéliumot, és szolgáljon annak szertartásaiban, melyek hivatalára vonatkoznak.
Ezennel felhívunk minden embert, hogy szívlelje meg tanításait és tanácsait, mert ő Isten embere, akit azért küldtek, hogy megnyissa az élet és a szabadítás ajtaját, és támogassák őt utazásai során bármiben, amire szüksége lenne.
Mi pedig Istenhez, az Örökkévaló Atyához imádkozunk, hogy áldja meg Smith eldert és mindazokat, akik befogadják őt, és hozzájárulnak kényelméhez, a menny és a föld minden áldásával az időre és az örökkévalóságra, Jézus Krisztus nevében, ámen.
Aláíratott Utah államban, Salt Lake Cityben, 1899. május 12-én, nevezett egyház képviseletében. Lorenzo Snow, George Q. Cannon, Jos. F. Smith, az Első Elnökség.”16
Másnap a család összegyűlt az otthonukban, hogy búcsút intsenek Josephnek és egy idősebb testvérnek, akit szintén Angliába hívtak el. Egy családtag azonban hiányzott az összejövetelről. Joseph húga, Emily elbújt, mert szégyellte magát egy pár évvel korábbi tette miatt. Amikor Joseph és Louie randevúztak, Joseph olykor korán ágybaküldte Emilyt és a többi kisgyereket, hogy egyedül lehessen kedvesével. E vélt igazságtalanságtól elkeseredve Emily gyakran azért imádkozott, hogy az Úr küldje el a bátyját misszióba. Most pedig, hogy éppen indulni készült, feltámadt benne a lelkiismeret, hogy talán ő is szerepet játszhatott a történtekben.17
Joseph és Louie tudta, hogy az angliai szolgálatra szólító elhívás az Úrtól érkezett. Joseph hőn várta, hogy eleget tehessen kötelességének, Louie pedig örült, hogy a férje misszionáriusi szolgálatot teljesíthet, de mindketten küszködtek az elválás gondolata miatt. Amikor elérkezett az idő, hogy Smith elder elinduljon a vasúthoz, „Louie igyekezett bátor lenni, hogy Joseph ne lássa sírni. De bizony elég nehéz volt elrejteni a kisírt szemeket. Josephnek pedig már az elválás puszta gondolatától is olyan honvágya lett, hogy nem nagyon volt kedve beszélni senkivel. […] Joseph összeszorult torokkal állt meg a First North Street-i régi otthonuk ajtajában, búcsúcsókot adott szeretteinek: anyának, apának, testvéreknek, nagynéniknek, végül pedig Louie-nak. »Viszlát, drágaságom! Isten áldjon, és őrizzen meg biztonságban nekem!«”18
Az evangélium magjainak elvetése Angliában
Attól a pillanattól, hogy a kényelmetlen és dohányfüstös vonat kigördült a peronról, Smith elder a missziójának szentelte magát. Naplóbejegyzései és levelezése jól mutatják azokat a nehézségeket, melyekkel misszionáriusként szembe került, valamint a hitet és elkötelezettséget, amellyel fogadta ezeket.
Angliai misszionáriusi munkájának első napja után a következőket írta a naplójába: „Nagyon fontos nap volt ez rövid életemben. Nem egészen egy hónapja indultam el otthonról azzal a céllal, hogy Urunk evangéliumát prédikáljam. […] Ma az utcán dolgoztam, és 25 szórólapot osztottam szét. Először fogtam életemben efféle munkába, és bizony nem volt könnyű. […] Ma első alkalommal tettem bizonyságomat a világnak, de később még jobban fog menni. Az Úr segítségével megteszem az Ő akaratát, ahogyan arra elhívtak.”19
Amikor édesapja néhány dollárt küldött neki a szükségleteire, azt válaszolta: „Nagyon vigyázok majd a pénzre, amit küldesz. Nem költök semmire, csak ha komoly okom van rá.” Beszámolt édesapjának az evangélium tanulmányozása és tanítása iránti eltökéltségéről is: „Azért vagyok itt, hogy az evangéliumot prédikáljam, és remélem, képes leszek ezt jól tenni. […] Az a szándékom, hogy fejlesszem elmémet és tehetségeimet, amíg itt vagyok, hogy mindig hasznomat lássák az életem során. […] Szeretnék megfelelően eljárni minden dologban, és semmi sem tölt el nagyobb örömmel, mint amikor tanulok valamit az evangéliumról. Az a vágyam, hogy megismerjem azt és bölcsességet nyerjek.”20
Joseph F. Smith elnök a következő dicsérő szavakat írta egy Joseph Fielding Smith eldernek szóló levelében: „Kedvelem a lelkiségedet, hiszek a feddhetetlenségedben, és örömöt és megelégedést találok benned. Szeretném, ha gondoznád magadban a bölcsességet, a tudatos ítélkezést, a türelmet, valamint a Szent Lelket és Isten szeretetét is.”21 Louie édesapja, Lewis Shurtliff, szintén hangot adott a Smith elderbe vetett bizodalmának: „Mindig is éreztem, hogy dicsőséges missziót töltesz majd be, és olyan tapasztalatokat szerzel, melyek azon emelkedett állapothoz megfelelőek lesznek, amelyet sorsod szerint betöltesz majd a jövőben”22.
Louie-nak írt leveleiben mindig hangot adott szerelmének. Gyakran tett préselt virágot „forrószívű és gyengéd leveleibe”23. A kihívásokról is írt, amelyekkel szembe került: „Sokan vannak e nemzetben, akik tudják, hogy az evangélium, amelyet tanítunk, igaz, mégsincs meg bennük az erkölcsi bátorság, hogy kijöjjenek a világból és befogadják azt.”24
Louie hetente legalább egy levelet küldött. „Ne feledd – írta egyik alkalommal –, hogy itt vagyok, szeretlek és imádkozok érted, és egyetlen pillanatra sem feledkezek meg rólad. […] Légy áldott, én drága férjem, ezért imádkozom mindig.”25 Louie egyértelművé tette, milyen elkötelezett férje iránt, és éppen ilyen egyértelmű volt elkötelezettsége az Úr és az Ő munkája iránt is. Következetesen emlékeztette Josephet, hogy ne engedje, hogy honvágya gyengítse elszántságát a szolgálatra.
Smith eldernek szüksége is volt az ilyen biztatásra, hiszen alig talált valakit, aki a visszaállított evangélium üzenetét elfogadta volna. Évekkel később „elmondta fiának, Josephnek, hogy olyan mostohák voltak a körülmények, és az emberek annyira érdektelenek voltak, hogy már elérte azt a pontot, amikor úgy érezte, nem képes tovább folytatni. Egyik éjjel ébren azon gondolkozott, hogy munkát kell vállalnia, hogy megkeresse a pénzt a hazaútra”26. Azonban a szeretteitől érkező bátorítás ösztönzésével, valamint imáikból és saját szolgálatra szólító vágyából erőt merítve legyőzte az ilyen gondolatokat. Tudta, hogy az Úr hívta el, és tudta, hogy szorgalmasan kell dolgoznia az általa szolgált emberek érdekében és a saját családja érdekében is. Azt írta: „Inkább maradok itt örökre, minthogy tisztességes feljegyzés és felmentés nélkül térjek haza. […] Az evangélium lelkéért és felebaráti szeretetért imádkozom, hogy képes legyek addig itt maradni, amíg tisztességgel fel nem mentenek. Ha nem lenne az a rengeteg ima, amelyet értem mondanak otthon, és amelyet én mondok itt, akkor nem járhatnék sikerrel.”27
Joseph Fielding Smith eldert 1901. június 20-án tisztességgel felmentették missziójából. Kétéves buzgó szolgálata során „nem térített meg senkit, nem volt lehetősége, hogy kereszteljen, bár egy megtértet konfirmált”28. Ennek ellenére társaival elvetették az evangélium magjait, sokakat hozzásegítettek, hogy nagyobb békére és megértésre leljenek, valamint ő maga is növekedett az evangélium tanulójaként és tanítójaként, illetve papsági vezetőként.
Új otthon, új feladatok
Joseph 1901. július 9-én érkezett Salt Lake Citybe. Miután néhány napot Louie családjával töltöttek Ogdenben, Joseph és Louie visszatértek a Smith családnál lévő otthonukba, és folytatták közös életüket. Házasságukat hit, szorgalom és szolgálat jellemezte, amint azon dolgoztak, hogy otthont és családot teremtsenek, és szolgáljanak az egyházban.
Louie Shurtliff Smith
Röviddel a hazatérése után Joseph munka után nézett, hogy el tudja tartani a családját. Egy családtag segítségével megszerzett egy ideiglenes állást a Salt Lake megyei jegyzői hivatalban. Körülbelül öt héttel később elfogadott egy állást az egyház történetírói irodájában. Ahogyan egyre többet tudott meg az egyház történetéről, egyre inkább felfigyelt azokra, akik igyekeztek lejáratni az egyházat és annak vezetőit. Fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy információt adjon a hit védelmében. Olyan szolgálat kezdete volt ez, amely hosszú évekre áldást jelentett az egyház számára.
1902 tavaszán Louie állapotos volt. Josephfel együtt hálásak voltak a kis lakrészükért, de már várták a lehetőséget, hogy saját otthont építhessenek. Joseph biztos állása lehetővé tette, hogy tervezni kezdjenek. Megbíztak egy kivitelező vállalatot, és Josephnek sikerült megállapodni velük, hogy a munka nagy részét ő maga végzi el, ezzel mérsékelve a költségeket. Első gyermekük, egy kislány, akit Josephine-nek neveztek el, 1902 szeptemberében született, új otthonukba pedig mintegy 10 hónap múlva költöztek be. 1906-ban Louie nehéz várandóssága után egy újabb leányt köszönthettek otthonukban, akit Julinának neveztek.
Joseph mindig is készségesen szolgált az Úr szabadító munkájában, és erre számos lehetősége is adódott. 1902-ben elhívták, hogy a hetvenek huszonnegyedik kvórumának elnöke legyen, ehhez kapcsolódóan ő lett a kvórum oktatója is. (Abban az időben az egyházban a hetveneknek több mint 100 kvóruma volt. E kvórumok tagjai nem voltak általános felhatalmazottak.) Josephet ezen kívül elhívták a Fiatal Férfiak Közös Fejlesztési Társasága általános testületébe, valamint a Salt Lake cövek főtanácsába is. Testvére, Hyrum rendelte el főpapnak, aki a Tizenkét Apostol Kvóruma tagja volt. 1906 áprilisában, az általános konferencián támogatták egyházi segéd-történetíróként, majd a következő év januárjában egy különleges bizottságban kapott megbízást, melynek az volt a feladata, hogy „adatokat készítsen elő az egyház védelmében azon támadásokkal szemben, amellyel ellenségei fellépnek ellene”29.
Amikor Joseph apja az egyház elnökeként szolgált, Joseph gyakran segített neki a levelezésben és más adminisztratív feladatokban, sőt időnként el is kísérte édesapját egyházi megbízatásaira. Egy alkalommal még Smith elnök helyett is utazott. Azt jegyezte fel: „[A Utah állambeli] Brigham Citybe mentem édesapám kérésére, hogy felszenteljem a Második Egyházközség gyülekezeti házát Brigham Cityben. Nagyon szerették volna, ha ő mondja el a felszentelési imát, de csúnyán megfázott, ezért engem küldött maga helyett.” Amikor a cövekelnök és az egyik püspök meglátták Josephet az állomáson, nem voltak elragadtatva tőle.30 Az egyik beszámoló szerint a cövekelnök azt mondta: „Sírva tudnék fakadni. Az egyház elnökét vártuk, és egy suhancot kaptunk helyette.” A történet egyik változata szerint Joseph csipkelődve azt felelte: „Hát még én hogy sírhatnék.”31
Bár Josephet egyházi feladatai sokszor elszólították otthonról, Louie-val azért találtak időt a közös szolgálatra és egymás társaságára is. 1907. november 1-i naplóbejegyzésében a következőket írta: „A nap nagyobbik részét Louie-val a Salt Lake templomban töltöttük, ez volt az egyik legboldogabb nap az életükben, és a leghasznosabb is.”32
Megpróbáltatások és áldások
Joseph 1908 márciusában számos egyázi feladatát félretette, mert úgy érezte, amennyit csak lehet, otthon kell lennie Louie-val. Nagyon komoly, nem javuló betegséggel küzdött a harmadik terhessége korai szakaszához kapcsolódóan. Az imák, papsági áldások, a férje féltő gondoskodása, valamint az orvosok kiemelt figyelme ellenére egyre rosszabbodott az állapota, és március 30-án meghalt.
Fájdalmában Joseph ezt írta: „Az elmúlt hónapban – mely folyamatos aggódással és szorongással volt tele számomra – a legmélyebb és legfájdalmasabb megpróbáltatásokon és élményeken mentem keresztül. Mindeközben pedig az Úrra hagyatkoztam erőért és vigaszért. Miután három vagy négy héten át elképesztő fájdalmakat szenvedett el, és már közel két hónapja tartott a betegsége, szeretett feleségem megszabadult a szenvedéseitől…, és eltávozott tőlem és drága kisbabáinktól egy jobb világba, ahol türelmesen és szomorúan várja a dicsőséges újbóli találkozást.” Joseph azt mondta, hogy felesége „a hitben erősen, és az evangélium minden tantételéhez igazan”33 hunyt el.
Joseph felett hamarosan átcsapott a két kislány anya nélküli otthonban való felnevelésének hulláma. Szülei felajánlották a fiatal családnak, hogy lakjanak náluk. Az özvegy azonban felismerte, hogy a kisgyermekeknek még ezzel a segítséggel is szerető anyai gondoskodásra van szükségük.
Ethel Reynolds Smith
Mint minden fontos döntést, Joseph ezt az ügyet is buzgó imádság tárgyává tette. Ethel Georgina Reynolds – az egyházi történetíró iroda egyik titkárnője – lett a válasz az imáira. Joseph megkérte, hogy csatlakozzon hozzá és a leányaihoz egy kis kirándulásra a parkba 1908. július 6-án. A kirándulás sikeres volt, hiszen mind a négyen élvezték egymás társaságát. Tíz nappal később Joseph és Ethel kellemes randevún vett részt – ezúttal a gyermekek nélkül –, majd röviddel ezután eljegyezték egymást.
Ethelt és Josephet 1908. november 2-án pecsételték össze a Salt Lake templomban. Évekkel később egy Ethelhez szóló levelében Joseph a következőket írta: „Nem is tudod, milyen gyakran köszönöm meg az Úrnak, hogy nem hagyta, hogy hibát kövessek el, amikor társra volt szükségem. Téged Ő küldött nekem.”34 Amellett, hogy Ethel Joseph szerető társa volt, hamar Josephine és Julina második anyja is lett.
Szolgálat a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként
Közvetlenül az 1910. áprilisi általános konferencia előtt John R. Winder elnök, az Első Elnökség első tanácsosa elhunyt. John Henry Smith eldert – aki a Tizenkettek Kvórumában szolgált – hívták el az Első Elnökségbe, ami üresedést jelentett a Tizenkettek Kvórumában. Az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvóruma a Salt Lake templomban gyűlt össze, hogy megbeszéljék, ki a megfelelő személy az üresedés betöltésére. Miután közel egy órán át tanácskoztak, nem tudtak „egységes érzést kialakítani az üggyel kapcsolatban. Joseph F. Smith elnök végül egyedül félrevonult egy szobába, letérdelt, és iránymutatásért imádkozott. Amikor visszatért, némi vonakodással kérdezte meg a 13 másik fivért, hogy hajlandóak lennének-e megfontolni a fiát, ifj. Joseph Fielding Smitht a pozícióra. Elmondta, hogy azért vonakodott e javaslatot megtenni, mert az egyik fia, Hyrum, már így is a tanács tagja, míg egy másik fia, David, az Elnöklő Püspökség tanácsosa. Attól félt, hogy az egyháztagok háborogni fognak, ha még egy fiát általános felhatalmazottnak jelölik ki. Ennek ellenére késztetést érzett arra, hogy Joseph nevét megfontolásra ajánlja. A többiek azonnal elfogadták a javaslatot, és támogatták Smith elnököt ebben.
Smith elnök még a konferenciai bejelentés előtt elmondta Joseph anyjának, hogy a fiút választották. Joseph testvére, Edith S. Patrick, azt mondta: »Emlékszem, amikor anya elmondta, hogy 1910-ben apa nagyon gondterhelten érkezett haza a templomi tanácsgyűlésről. Amikor megkérdezte, mi aggasztja, elmondta neki, hogy Josephet választották ki, hogy a Tizenkettek tagja legyen. Azt mondta, hogy a fivérek egyhangúlag mellette döntöttek, és hogy most ő mint az egyház elnöke komoly bírálatoknak lesz kitéve, mert az egyik fia lett az apostol. Anya azt mondta neki, hogy egy percig se aggódjon amiatt, amit az emberek mondhatnak. Tudta, hogy Josephet az Úr választotta, és elmondta, hogy tudja, hogy jól fog szolgálni az elhívásban.«
[…] Akkoriban az volt a szokás, hogy a kiválasztott személyt nem értesítették előre, hanem akkor tudta meg a megbízatását, amikor hallotta a nevét a támogatásoknál a konferencián. Így történt, hogy amikor Joseph Fielding 1910. április 6-án elindult a konferenciára, még fogalma sem volt, hogy őt választották.” Amikor a Tabernákulumba lépett, az egyik szervező azt kérdezte: „Na, Joseph, ki lesz az új apostol?” Mire így válaszolt: „Nem tudom. De te meg én biztosan nem!”
Közvetlenül az előtt, hogy a Tizenkettek Kvóruma legújabb tagjának nevét felolvasták volna, Joseph készetést érzett a Lélektől, hogy az ő neve lehet az. Mégis, később azt mondta, hogy amikor hallotta a nevét, „annyira ledöbbentem, hogy elakadt a szavam”.
Amikor aznap hazament, hogy elmondja a hírt Ethelnek, aki nem tudott részt venni a gyűlésen, azzal kezdte, hogy: „Azt hiszem, el kell adnunk a tehenet. Ezután nem lesz időm foglalkozni vele.”35
60 éves szolgálata alatt a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként Joseph Fielding Smith rengeteg változást tapasztalt a világban. Amikor elhívták apostolnak például, sokan még leginkább lovas kocsikkal közlekedtek. Kvórumbeli szolgálatának vége felé már gyakran utazott sugárhajtású repülőgéppel a megbízásaira.
A Tizenkét Apostol Kvóruma 1921-ben. Joseph Fielding Smith elder a bal szélen áll.
Smith elder számos bizalmi és komoly felelősséggel járó pozíciót is betöltött a Tizenkettek Kvóruma tagjaként. Apostoli szolgálatának első nyolc évében nem hivatalosan apja titkáraként szolgált. Egészen apja 1918 novemberében bekövetkezett haláláig szolgált ebben a minőségében. Joseph Fielding Smith ebben a szerepkörében szolgált írnokként, amikor apja lediktálta a halottak szabadításáról szóló látomását, amely ma a Tan és a szövetségek 138. szakaszában található.
Smith elder szolgált egyházi segéd-történetíróként, illetve majdnem 50 éven át egyházi történetíróként, valamint tanácsosként a Salt Lake templom elnökségében, a Salt Lake templom elnökeként, a Utahi Genealógiai és Történelmi Társaság elnökeként, a Utah Genealogical and Historical Magazine [Utahi Genealógiai és Történelmi folyóirat] első szerkesztőjeként és üzleti igazgatójaként, valamint az Egyházi Oktatási Testület Végrehajtó Bizottságának elnökeként. Szolgált még az Egyházi Kiadványok Bizottságának elnökeként is, ami azzal járt, hogy többezer oldalnyi kéziratot kellett átolvasnia, mielőtt tanítási kézikönyvek vagy egyéb egyházi kiadványok formájában kiadták volna azokat.
1950. október 6-án választották el a Tizenkettek Kvóruma ügyvezető elnökeként, és ebben a minőségben szolgált egészen 1951 áprilisáig, amikor elválasztották a Tizenkettek Kvóruma elnökévé. Itt 1951 áprilisától 1970 januárjáig szolgált, amikor ő lett az egyház elnöke. 1965 és 1970 között az Első Elnökség tanácsosaként is szolgált, mialatt tovább dolgozott a Tizenkettek Kvóruma elnökeként is.
Szigorú intésekkel és gyengéd megbocsátással teli szolgálat
Első általános konferenciai beszédében Joseph Fielding Smith elder közvetlenül azokhoz szólt, akik „felemelik hangjukat az egyház felett elnöklő felhatalmazottak cselekedeteivel szemben”. A következő szigorú kijelentést tette: „Szeretném felemelni intő hangomat minden ilyen ember felé, aki tagságot visel az egyházban, és elmondani nekik, hogy bánják meg a bűneiket és forduljanak az Úrhoz, különben magukra vonják ítéletét, különben elvesztik a hitet és elfordulnak az igazságtól.”36
Egész szolgálata során mindig a figyelmeztetés hangján szólt. Egyik alkalommal azt mondta: „Úgy vettem észre, hogy az a küldetésem – mely benyomást úgy vélem, az Úr Lelke sugallta nekem Sion cövekeibe tett utazásaim során –, hogy elmondjam az embereknek, hogy most van itt a bűnbánat napja. […] Úgy érzem, az a küldetésem, hogy bűnbánatot hirdessek, és az Úr szolgálatára hívjam az embereket.”37
Ezt a közvetlen, egyenes tanítási megközelítést gyengédség és kedvesség enyhítette. Boyd K. Packer elder egyszer tanúja volt ennek egy gyűlésen, amikor Joseph Fielding Smith az Egyház Misszionáriusi Bizottságának elnöke volt. „Bemutattak egy jelentést két misszionárius egyházi tulajdonú autóban elszenvedett balesetéről. Egy idős zöldséges áthajtott a stoptáblánál a furgonjával. Oldalról belerohant a misszionáriusok autójába, és totálkárosra törte azt. A furgon vezetőjét beidézte a rendőrség. Nem volt biztosítása. Szerencsére egyik misszionárius sem sérült meg súlyosan.
Smith elnök csendben ült, mialatt a bizottság tagjai megbeszélték az ügyet. Némi latolgatás után arra utasították a Misszionáriusi Részleg ügyvezető igazgatóját, hogy fogadjon ügyvédet, és vigyék bíróságra az ügyet.
Csak ekkor kérdezték meg, hogy Smith elnök egyet ért-e ezzel az indítvánnyal. Csendesen azt mondta: »Persze, megtehetnénk. És ha elég hevesen képviseljük álláspontunkat, még akár sikeresen el is vehetnénk a szegény ember furgonját; akkor aztán hogyan élne meg?«
»Kicsit szégyenkezve néztünk egymásra – mondta Packer elder. – Majd úgy döntöttünk, hogy az egyház vehet másik misszionárusi autót, végezheti tovább a munkáját, és hagyhatja ennyiben az ügyet.«”38
„Kedves, szerető férj és apa”
Amikor Smith eldert elhívták apostolnak, három gyermeke volt: Josephine, Julina, valamint Ethel első gyermeke, Emily. Hét hónappal később a család újabb leányt üdvözölt. Ethel és Joseph a Naomi nevet adta neki. Szülési komplikációk miatt Naominak küzdeni kellett az életéért, és a család attól tartott, hogy nem marad sokáig életben. Ahogyan azonban édesapja később elmondta, „miután úgy tűnt, hogy nem indul meg a légzése, az ima és a szolgálat ereje által megmenekült”39. Ethel később még hét további gyermeknek adott életet, akiknek Lois, Amelia, Joseph, Lewis, Reynolds, Douglas és Milton lett a nevük.
Smith elnök apostoli megbízásai gyakran szólították el hosszabb időre otthonról. Amikor azonban otthon volt, akkor családjára összpontosította figyelmét. Felesége, Ethel, úgy írta le őt, mint „kedves, szerető férj és apa, akinek legnagyobb törekvése az életben az, hogy családját boldoggá tegye, és aki ezen erőfeszítései során teljesen megfeledkezik magáról”40.
A Smith családban élő gyermekeket nagyon szórakoztatta az, hogy egyesek milyen kemény, szigorú embernek gondolják édesapjukat. „Egyik alkalommal, …miután meglehetősen élénk prédikációt tartott arról, hogy milyen fontos megfelelően kordában tartani a gyermekeket, egy felháborodott hölgy odament a két kislányához, és sajnálkozását fejezte ki nekik, [mondván:] »Fogadok, hogy apátok jól el szokott náspángolni titeket!«” Erre a vádaskodásra a lányok csak kuncogtak. Sokkal jobban tudták a hölgynél, hogy édesapjuk soha sem bántaná őket. Amikor hazatért hosszú útjairól, „boldogság költözött az életükbe attól a pillanattól, hogy lelkesen üdvözölték a vasútállomáson, egészen addig, amíg néhány nap múlva szomorúan búcsút intettek neki”. Játszottak, pitét és jégkrémet készítettek, piknikeztek, vonatoztak, és meglátogatták a közeli tavakat és kanyonokat. Nagyon szerették hallgatni a történeteket az egyházi megbízatásairól szerte a világon.41 Közösen dolgoztak is, elfoglalva magukat a ház körüli teendőkkel.42
Smith elnök fiai sportoltak, ő pedig mindig elment a mérkőzéseikre, amikor csak tehette.43 Szeretett sportolni is velük, különösen kézilabdázni. Játszott velük, de azért versengő volt. Fiai, Reynolds és Lewis emlékeztek rá, hogy összeálltak, hogy ketten győzzék le apjukat. Engedte nekik, hogy kiválasszák, melyik kezét használja a játszma során. De még úgy is, hogy egyik keze a háta mögött volt, mindig „simán legyőzte mindkettőjüket”44.
Szomorúság és remény
Smith elder otthonától távoli megbízatásai komoly nehézséget jelentettek Ethel és a gyermekek számára, a többhetes elválás pedig neki is fájdalmas volt. 1924. április 18-án éppen vonattal utazott, hogy egy cövekkonferencián elnököljön. Ethel héthónapos várandós volt akkor, és igyekezett a lehető legjobban ellátni otthon a gyermekeket. Feleségének írott levelében azt mondta neki: „Mindig rád gondolok, és azt kívánom, bárcsak mindig melletted lehetnék a következő néhány hét folyamán, hogy gondoskodjak rólad.”45 Ahogyan az otthonára gondolt, egy verssel zárta a levelet, amelyet ő maga írt. E vers néhány sora számos egyházi himnuszos könyvben megtalálható a „Tán hosszúnak tűnik az út?” című himnusz szövegeként.
Hosszúnak tűnik az út?
Rögösnek és meredeknek?
Vadrózsa és tüskebokrok szegélyezik?
Éles kövek hasítják lábatok,
Míg felküzditek magatokat a hegytetőkre
A tűző nap melegében?
Szomorúan alél el szívetek,
És fárad el a lelketek,
Míg gondjaitok terhével vesződtök?
Vajon nehéznek tűnik a súly,
Melyet emelni kényszerültök?
Nincs, aki vinné terhetek?
Ne csüggedjen a szívetek,
Ráléptetek az útra,
És valaki ott elöl nektek integet,
Nézzetek fel rá, ragyogjon fel arcotok,
És ragadjátok meg a kezét!
Új magasságokba vezet titeket,
Szent és tiszta földre,
Ahol minden gond véget ér,
És életetek minden bűntől mentes lesz.
Ott nem hullnak könnyek,
Mert nem marad addigra bánat.
Fogjátok meg a kezét, és lépjetek be vele!46
1933-tól kezdődően a Smith család boldogságát olykor a „gondok nehéz terhe” zavarta meg, ahogyan azt Smith elder kilenc évvel korábbi versében kifejezte. Ethel szenvedni kezdett „egy borzasztó betegségtől, amelyet nem értett. Olykor mély depresszióba zuhant, máskor pedig elméje zabolátlanul cikázott, arra kényszerítve amúgy is kimerült testét, hogy még többet és többet tegyen. Családjának gyengéd szeretete és támogatása, az imák és áldások, sőt még a kórházi ápolás sem tűnt segítségnek”47. Négy évnyi szenvedés után, 1937. augusztus 26-án hunyt el. Haláláról írva hátramaradott férje a következőket jegyezte fel: „Nem volt nála jobb asszony, sem igazabb feleség vagy anya.”48 Mély bánatában érezte, milyen vigasztaló az a tudat, hogy őt és Ethel Reynolds Smitht a szent pecsételő szövetség köti össze az örökkévalóságra.
Új barátságból házasság
Amikor Ethel elhunyt, öt gyermek még otthon élt. Ketten közülük hamarosan elköltöztek – Ameliát eljegyezték, míg Lewis teljes idejű misszionáriusi szolgálatára készült. Így a 16 éves Reynolds, a 13 éves Douglas és a 10 éves Milton maradt. Aggódva e három anya nélkül maradt fia miatt, Joseph Fielding Smith töprengeni kezdett az újbóli házasságon.
Ezzel a gondolattal figyelme hamarosan Jessie Ella Evans felé fordult, aki híres szólista volt a Mormon Tabernákulum Kórusnál. Jessie szólót énekelt Ethel temetési szertartásán, Smith elder pedig köszönő üzenetet küldött neki. Ez az üzenet telefonbeszélgetésekhez vezetett. Smith elder és Jessie már korábban is ismerősök voltak, hamarosan azonban jó barátok lettek.
Smith elder napokig gondolkodott és imádkozott, hogy esetleg megkérje Jessie kezét. Végül egy levelet írt, melyben utalt arra, hogy szeretné személyesebbé tenni a barátságukat. Négy nappal később elegendő bátorságot gyűjtött, hogy személyesen adja át a levelet. Elvitte a városi és megyei hivatalba, ahol Jessie jegyzőként dolgozott. Később a következőket jegyezte fel naplójában: „Elmentem a megyei jegyző hivatalába. […] Nagyon fontos beszélgetésem volt a jegyzővel, és otthagytam neki a levelet, amit írtam.”49 Egy hét múlva, amelyet cövekkonferenciai gyűlésekre való utazással töltött, Smith elder hazatért, és ismét találkozott Jessie-vel.
A rá oly jellemzően lényegre törő stílusban Smith elder a következőket írta a naplójába: „Találkoztam Jessie Evans kisasszonnyal, és fontos beszélgetésem volt vele.” A kölcsönös nagyrabecsülés érzésével aztán megszervezték, hogy találkozhasson Jessie édesanyjával, valamint hogy Jessie találkozhasson a gyermekeivel. Kevesebb, mint egy hónappal később, 1937. november 21-én Jessie elfogadta az eljegyzési gyűrűt. 1938. április 12-én pecsételte össze őket Heber J. Grant elnök, az egyház hetedik elnöke.50
Francis M. Gibbons elder, aki az Első Elnökség titkáraként szolgált, amikor Smith elnök az egyház elnöke volt, így írta le Joseph Fielding Smith és Jessie Evans Smith kapcsolatát: „A közöttük lévő huszonhat évnyi korkülönbség és a vérmérsékletükben, hátterükben és végzettségükben lévő különbség ellenére Joseph Fielding Smith és Jessie Evans Smith figyelemre méltó módon összeillettek. Jessie elfolythatatlanul kifelé forduló személyiség volt, mindig vidám és kiváló humorú, aki lubickolt a nagyközönség figyelmének rivaldafényében. Joseph ugyanakkor csendes, nyugodtan befelé forduló, magasztos és visszahúzódó személyiség, akit úgy tűnt, mindig feszélyez a nyilvánosság, és aki sohasem kereste a lehetőséget, hogy magára vonja a figyelmet. Az egymás iránt érzett őszinte szeretet és tisztelet volt az, ami áthidalta az e két ellentétes személyiség között tátongó hatalmas szakadékot.”51 Ez a szeretet és tisztelet kiterjedt Jessie édesanyjára, Jeanette Buchanan Evansre is, akivel Jessie a házasságkötésükig együtt élt. Evans nőtestvér követte lányát a Smith otthonba, és segített a gyermekekről való gondoskodásban.
Joseph Fielding Smith és Jessie Evans Smith a zongoránál
Szolgálat a háborgó világban
Az új Smith nőtestvér, akit Smith elder gyermekei és unokái csak Jessie néninek hívtak, gyakran kísérte el férjét a cövekkonferenciai utazásaira. A helyi vezetők gyakran kérték meg, hogy énekeljen a gyűléseken, ő pedig olykor még férjét is rávette, hogy duettet énekeljen vele. 1939-ben Heber J. Grant elnök Smith eldert és Smith nőtestvért bízta meg, hogy járják végig az egyház összes európai misszióját.
A második világháború még nem tört ki ugyan, amikor Smithék Európába érkeztek, de a nemzetek közötti feszültség egyre fokozódott. Augusztus 24-én, amikor a Smith házaspár Németországban volt, az Első Elnökség arra utasította Smith eldert, hogy gondoskodjon róla, hogy minden Németországban szolgáló misszionáriust semleges országba helyezzenek át. A dániai Koppenhágából fogta össze ezt a munkát. A misszionáriusok áthelyezése idején történt, hogy Wallace Toronto, a csehszlovákiai misszióelnök úgy látta szükségesnek, hogy feleségét, Marthát előre küldje Koppenhágába a gyerekekkel, hogy biztonságban legyenek. Ő maga hátra maradt, hogy biztosítsa négy misszionáriusa kivonását, akiket feltartóztattak. Teltek a napok, és semmi hír sem érkezett róluk. Martha később így emlékezett vissza:
„Végül elérkezett a nap, amikor minden vonat, komp és hajó megtette az utolsó fordulót Németországból, és imádkoztunk, hogy Wally [Toronto elnök] és a rábízott négy fiatal rajta legyen az utolsó kompon, amikor az visszatér a honos kikötőjébe. Smith elnök, amikor látta, hogy mennyire aggódom és minden perccel egyre idegesebb leszek, odajött hozzám, védelmező karját a vállamra tette, és azt mondta: »Toronto nővér, ez a háború addig nem tör ki, amíg Toronto testvér és a misszionáriusai meg nem érkeznek ide, Dánia földjére.« Amikor a nap már kora estébe fordult, telefonhívás érkezett. […] Wally volt az! Ötüket a brit követség menekítette ki Csehszlovákiából egy különvonaton, amelyet értük küldtek, aztán felszálltak az utolsó kompra Németországból, és már [Dánia] partjainál vannak arra várva, hogy eljuttassák őket Koppenhágába. A misszióházban és a 350 misszionárius között érzett megkönnyebbülés és boldogság olyan volt, mintha egy sötét felleg szertefoszlott volna, és felragyogott volna a nap.”52
Smith elder hálás volt Dánia népének, akik oly sok kimenekített misszionáriust beengedtek országukba. A háború kitörésekor azt prófétálta, hogy nagylelkűségük miatt a dánok nem szenvednek majd élelmiszerhiánytól a háború során. Évekkel később „a dán nép talán minden más európai nemzetnél jobban vészelte át a háborút. A dán szentek még jóléti csomagokat is küldtek az ínséget szenvedő holland és norvég szenteknek. Az egyháztagság stabilan növekedett, a Dán Misszióban pedig megduplázódtak a tizedként érkező felajánlások. […] A dán szentek a Joseph Fielding Smith elder által tett prófécia beteljesedéseként tekintettek körülményeikre.”53
Amikor kitört a háború, Smith elder megszervezte az Európában szolgáló 697 misszionárius evakuálását. Mivel néhány misszionárius kerületi és gyülekezeti elnökként is szolgált, Smith elder ezeket a vezetői feladatokat helyi egyháztagoknak adta át. Miután elvégezte ezen kötelességeit, Jessie-vel az Egyesült Államokba hajózott. New York-ban vonatra szálltak, és hét hónappal indulásuk után hazaérkeztek.
Bár Smith elder boldog volt, hogy az amerikai misszionáriusok biztonságban hazatérhettek otthonaikba, aggodalmát fejezte ki azon ártatlanok iránt, akik a háború borzalmának fogságába estek hazájukban. Azt írta: „Megszakadt a szívem minden alkalommal, amikor gyűlést tartottunk, és a végén kezet ráztunk az emberekkel. Mind meleg szívvel fogadtak bennünket, [barátságuk] pedig többet jelentett nekem, mint gondolták volna. Néhányan könnyek között mondták el, hogy zord gondok elé néznek, és valószínűleg már sohasem találkozhatunk ebben az életben. Nagyon sajnálom most őket, és minden nap azért imádkozom, hogy az Úr védje meg őket ezekben a rettenetes időkben.”54
Smith elder fia, Lewis, aki a második világháború kitörésekor Angliában szolgált, a misszionáriusok utolsó csoportjában volt, amely hazatért.55 Mintegy két és fél évvel később Lewis ismét áthajózta az Atlanti-óceánt, ezúttal a katonai szolgálata részeként. „Ez a helyzet mindannyiunkat elszomorított – írta Smith elder. – Szégyen, gyalázat, hogy a tisztákat és igazlelkűeket világméretű konfliktusba kényszerítik az emberi gonoszság miatt.”56
1945. január 2-án Smith elder sürgönyt kapott, melyben az állt, hogy fia elesett a haza szolgálatában. Azt írta: „A hír derült égből villámcsapásként ért bennünket, mert nagyon reménykedtünk, hogy hamarosan sikerül hazatérnie az Egyesült Államokba. Úgy éreztük, védelemben lesz része, hiszen már jó pár alkalommal sikerült elkerülnie a veszélyt. Nehéz volt felfognunk, hogy ilyesmi megtörténhet. […] Bármily súlyos csapás is ez, békét és boldogságot nyújt a tudat, hogy tiszta volt és mentes a világban és a katonaságban oly nagyon eluralkodott bűntől. Hű volt hitéhez és érdemes a dicső feltámadásra, amikor majd ismét együtt lehetünk.”57
Tanító és vezető, akiben bíznak
A Tizenkettek Kvóruma tagjaként Joseph Fielding Smith gyakran állt az utolsó napi szentek elé, hogy tanúságot tegyen Jézus Krisztusról, tanítsa a visszaállított evangéliumot, és bűnbánatra szólítsa az embereket. Több mint 125 beszédet mondott általános konferencián, cövekkonferenciák ezrein vett részt, és beszélt olyan eseményeken, mint genealógiai konferenciák és rádióközvetítések. Írott szón keresztül is tanított. Sok éven keresztül az egyház Improvement Era [A fejlődés kora] című folyóiratában saját rovata volt, ahol az olvasói kérdésekre válaszolt. Egyéb cikkeket is írt az egyházi magazinoknak, valamint a Deseret News [Dezeret Hírek] egyházi részének. 1910-től 1972-ig tartó apostoli szolgálata során 25 könyvben adták ki írásait, köztük a következőket: Essentials in Church History [Egyháztörténeti alapok], Doctrines of Salvation [A szabadítás tanai], Church History and Modern Revelation [Egyháztörténet és modern kinyilatkoztatás], valamint Answers to Gospel Questions [Válaszok evangéliumi kérdésekre].
Azáltal, hogy meghallgatták beszédeit, és elolvasták írásait, az egyháztagok megtanultak bízni Smith elnökben mint az evangélium alapos ismerőjében. És ami még ennél is fontosabb: megtanultak bízni az Úrban és követni Őt. Ahogyan N. Eldon Tanner elnök is mondta, Joseph Fielding Smith „százerek életére volt hatással azzal, ahogyan az evangélium minden tantétele megmutatkozott életében, szóbeli tanításaiban és tollában is. Nem hagyott kétséget senkiben afelől, hogy tudta, hogy Isten élő Isten és hogy mi az Ő lélekgyermekei vagyunk; hogy Jézus Krisztus Isten Egyszülött Fia a testben; hogy Ő az életét adta értünk, hogy mi élvezhessük a halhatatlanságot; és hogy azzal, hogy elfogadjuk az evangéliumot és aszerint élünk, örök életet nyerhetünk”58.
Bruce R. McConkie elder azt mondta:
„Joseph Fielding Smith elnök életét és munkásságát három dolog jellemezte:
1. Az Úr iránti szeretete, és az a teljes és rendíthetetlen hűség, amivel igyekezett kifejezésre juttatni e szeretetét a parancsolatok betartása által, és azzal, hogy mindig azt teszi, ami örömmel tölti el az Urat.
2. Hűsége Joseph Smith próféta és az általa visszaállított igaságok iránt; nagyapja, Hyrum Smith pátriárka iránt, …[aki] mártírhalált halt; és édesapja, Joseph F. Smith elnök iránt, akinek a neve örökké fennmarad a celesztiális városban mint aki bátran tartott ki mindvégig annak ügyében, akinek vérét ontották, hogy élhessünk.
3. Saját evangéliumi tudása és lelki meglátásai; kimeríthetetlen szorgalma az igazlelkűség prédikálásában; valamint az a sajátos mód, ahogyan ételt adott az éhezőknek, ruhát a ruhátlanoknak, meglátogatta az özvegyeket és az árvákat, és nemcsak elméletben, hanem saját példájával is megmutatta, mi az a tiszta vallás.”59
Smith elnök fivérei a Tizenkettek Kvórumában bölcs és könyörületes vezetőként tekintettek rá. 80. születésnapjára a Tizenkettek Kvóruma többi tagja köszöntő nyilatkozatot adott ki. Ebben a köszöntésben a következőket mondták:
„Nekünk, akik a Tizenkettek Tanácsában munkálkodunk az ő vezetése alatt, lehetőségünk van megpillantani jellemének igazi nemességét. Naponta folyamatosan látjuk a bizonyítékát annak, mennyire érti munkatársait és milyen figyelmes előzékenységgel viseltetik irántuk, amikor megbízásokat ad nekünk, és összefogja erőfeszítéseinket, melyeket az Úr munkájának előre mozdítása érdekében teszünk. Azt kívánjuk, bárcsak az egész egyház érezné lelke gyengédségét és azt a hatalmas aggodalmat, melyet a szerencsétlenek és a bajban lévők jóléte iránt érez. Minden szentet szeret, és soha nem szűnik meg imádkozni a bűnösökért.
Figyelemre méltó tisztánlátással mindig csupán két mércét használ a végső döntés meghozatalánál: Mit kíván az Első Elnökség? Mi a legjobb Isten királyságának?”60
Az egyház elnöke
1970. január 18-án, sabbat reggelén David O. McKay elnök földi élete véget ért. Az egyház vezetésének feladata a Tizenkét Apostol Kvórumára szállt, melynek a 93 éves Joseph Fielding Smith volt az elnöke.
1970. január 23-án a Tizenkettek Kvóruma összegyűlt, és hivatalosan is támogatták Smith elnököt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökeként betöltendő elhívásában. Smith elnök Harold B. Lee-t választotta első tanácsosnak, és N. Eldon Tannert második tanácsosnak. Ezután mindhárom férfit elválasztották új feladatuk betöltésére.
Joseph Fielding Smith elnök és tanácsosai az Első Elnökségben: Harold B. Lee elnök (középen) és N. Eldon Tanner elnök (jobbra)
Ezra Taft Benson elder, aki jelen volt ezen a gyűlésen, így emlékezett vissza: „Az egység csodás lelke uralkodott a gyűlésen, és nagyszerűen megnyilvánult a szeretet, amikor a fivérek átölelték egymást az új vezetőség kiválasztásakor és elválasztásakor.”61
Boyd K. Packer elder megosztotta személyes tanúságát Smith elnök elhívásával kapcsolatban:
„Egyik péntek délután éppen elindultam az irodából, és a hétvégi konferenciai megbízatásomon gondolkodtam. Vártam, hogy a lift lejöjjön az ötödik szintről.
Ahogyan csendesen kinyílt az ajtó, ott állt Joseph Fielding Smith elnök. Egy pillanatra meglepődtem, hogy látom, mert az irodája alacsonyabb szinten volt.
Ahogyan ott megpillantottam a liftajtóban, erős tanúságot kaptam, hogy Isten prófétája áll előttem. A Lélek édes hangja, mely a fényhez hasonló és a tiszta intelligenciához kötődik, megerősítette nekem, hogy ő Isten prófétája.”62
Smith elnök vezetésével az egyház tovább növekedett. 81 új cöveket hoztak például létre, beleértve ebbe az első ázsiai és afrikai cövekeket is, az egyház tagsága pedig átlépte a 3 milliós határt. Két templomot szenteltek fel, a Utah állambeli Ogdenben és Provóban lévőt.
Az egyház világméretű növekedése ellenére Smith elnök nagy hangsúlyt helyezett az egyes otthonokra és családokra. Emlékeztette az utolsó napi szenteket, hogy „az egyház szervezete azt a célt szolgálja, hogy támogassa a családot és annak tagjait a felmagasztosulás elérésében”63. Azt tanította: „A család a legfontosabb szervezet az időben és az örökkévalóságban. […] Az Úr akarata a családi egység megerősítése és megőrzése.”64 A családok és egyének megerősítése érdekében az egyház nagyobb hangsúlyt helyezett a családi estékre – arra a programra, melyet már 1909 óta szorgalmazott, amikor még Smith elnök édesapja volt az egyház elnöke. Joseph Fielding Smith elnök vezetése alatt jelölték ki hivatalosan a hétfő estéket a család est számára. Ezeken az estéken nem tartottak egyházi gyűléseket, a helyi egyházi létesítményeket pedig zárva tartották.
Előrehaladott kora ellenére Smith elnök gyermeki alázattal és fiatalos lendülettel vetette bele magát az elhívásába. A két év és öt hónap során, amíg az egyház prófétájaként, látnokaként és kinyilatkoztatójaként szolgált, utolsó napi szentek millióira voltak ösztönző hatással üzenetei szerte a világon.
Kijelentette, hogy „Isten, a mi Mennyei Atyánk lélekgyermekei vagyunk”65 és hogy „hinnünk kell Krisztusban, életünket pedig róla kell mintáznunk”66. Tanúságot tett arról, hogy Joseph Smith „látta az Atyaistent és Fiát, Jézus Krisztust, és tényleg a jelenlétükben állt”67, és ezzel „napjaink és nemzedékünk számára Krisztus és a szabadítás ismeretének kinyilatkoztatója lett a világon”68.
Arra buzdította a szenteket, hogy „hagyják el a világ számos útját”69, mégis szeressenek mindenkit a világon, hogy „a jót lássuk az emberekben még akkor is, amikor éppen segítünk nekik legyőzni egy-két rossz szokást”70. Emlékeztette őket, hogy a „szeretet és testvériség eme lelkének” kimutatásának egyik módja, ha megosztják az evangéliumot – ha „mindenkit felhívnak, hogy figyeljenek az örök élet szavaira, melyeket napjainkban nyilatkoztattak ki”71.
Segítő kezet nyújtott az egyház fiataljainak is, ifjú utolsó napi szentek hatalmas csoportjaival találkozott, és bátorította őket, hogy „álljanak erősen a hitben minden ellenkezéssel szemben is”72.
Gyakran beszélt papságviselőkhöz is, emlékeztetve őket arra, hogy „az Úr képviseletére lettek elhívva és az Ő felhatalmazását viselik”, valamint buzdítva őket, hogy „emlékezzenek, kik ők, és eszerint cselekedjenek”73.
Minden utolsó napi szentet bátorított, hogy nyerjék el templomi áldásaikat, legyenek igazak a templomi szövetségeikhez, és térjenek vissza a templomba, hogy őseikért is elnyerjék e szent szövetségeket. A Utahi Ogden templom felszentelése előtt azt mondta: „Hadd emlékeztesselek titeket arra, hogy amikor az Úrnak szentelünk egy házat, akkor valójában magunkat ajánljuk fel az Úr szolgálatába azzal a szövetséggel, hogy úgy használjuk a házat, ahogyan azt Ő szeretné, hogy tegyük.”74
„Tartsátok be a parancsolatokat! – buzdított. – Járjatok a fényben! Tartsatok ki mindvégig! Legyetek igazak minden szövetséghez és kötelezettséghez, akkor az Úr legmerészebb álmaitokat is meghaladó áldásokkal halmoz el benneteket.”75
Brigham Young elnököt idézve Harold B. Lee elnök a következőképpen jellemezte Smith elnök hatását és vezetését: „Young elnök azt mondta: »Amennyiben szent vallásunk szerint élünk, és engedjük, hogy a Lélek uralkodjék, akkor az nem tompul el vagy épül le, hanem amint a test közelít az elmúlás felé, a Lélek egyre erősebben ragadja meg a fátyol mögötti romolhatatlan anyagot, merítve az élet intelligencia gyöngyeit pezsgő örök forrásának mélységeiből, mely aztán halhatatlan bölcsesség dicsfényével övezi körül a törékeny és egyre zsugorodó földi hajlékot.«
Újra és újra tanúi lehettünk ennek, amikor nagyon komoly ügyeket tárgyaltunk meg – olyan döntéseket, melyeket kizárólag az egyház elnöke hozhat meg. Ilyenkor láttuk ezt a gyöngyöző bölcsességet felragyogni, ahogyan ő [Smith elnök] oly dolgokat vezetett elő, melyek kétségkívül meghaladták jelenlegi értelmét, és melyeket lelke legmélyéből hívott elő.”76
„Az Úr… más, nagyszerűbb munkára hívta el”
1971. augusztus 3-án Jessie Evans Smith elhunyt; Joseph Fielding Smith elnök harmadszor is megözvegyült. Smith elnök így leányához és vejéhez, Amelia és Bruce McConkie-hoz költözött. Többi gyermeke felváltva tett nála rendszeres látogatást, és vitte el kirándulni. Minden hétköznap továbbra is bejárt az irodába, részt vett a gyűléseken, és utazott egyházi ügyekben.
1972. június 30-án Smith elnök a nap végén elhagyta első emeleti irodáját az Egyházi Adminisztrációs Épületben. Titkárával, D. Arthur Haycockkal az egyházi történetírói irodába ment, ahol azelőtt dolgozott, hogy az egyház elnöke lett volna. Szerette volna üdvözölni mindazokat, akik ott szolgáltak. Miután kezet fogott velük, lement az alagsorba, hogy kezet rázzon a telefonközpontosokkal és másokkal, akik itt dolgoztak, hogy kifejezze nagyrabecsülését. Ez volt az utolsó napja az irodában.
1972. július 2-án, vasárnap, csupán 17 nappal a 96. születésnapja előtt, részt vett az otthoni egyházközségének úrvacsorai gyűlésén. Később aznap délután Reynolds fiával meglátogatta elsőszülött leányát, Josephine-t. Aznap este a McConkie házban, a kedvenc karosszékében üldögélve békésen elhunyt. Ahogyan veje később elmondta, Smith elnököt „az Úr – akit annyira szeretett, és oly jól szolgált – más, nagyszerűbb munkára hívta el örökkévaló szőlőskertjében”77.
Harold B. Lee elnök, aki ezzel a rangidős apostol lett a földön, Smith elnök halálhírét hallva ellátogatott a McConkie házba. „Csendesen a kanapéhoz lépett, majd letérdelve megfogta a próféta egyik kezét. Egy ideig így maradt, egyetlen szó nélkül, imádkozva vagy elgondolkodva. Aztán felállt, hogy kifejezze részvétét a családnak, nagyrabecsülését apjuk iránt, és intve őket, hogy tiszteljék Smith elnököt azzal, hogy érdemesen élnek.”78
Tisztelgés „Isten elkötelezett férfija” előtt
Smith elnök temetési szertartásán N. Eldon Tanner elnök úgy beszélt róla, mint „Isten elkötelezett férfija, aki oly nemesen szolgálta mind Istent, mind pedig a felebarátait, és aki családját és mindazokat, akik felett elnöklésre kapott elhívást, saját példájával vezette; akiről valóban el lehet mondani, hogy gonoszság vagy büszkeség nélkül való ember volt. Senki sem mondhatta róla – jegyezte meg Tanner elnök –, hogy »inkább szerett[e] az emberek dicséretét, mintsem az Istennek dicséretét« [János 12:43]”79.
Harold B. Lee elnök azt mondta: „Tanner testvérrel igen megszerettük ezt az embert az elmúlt két és fél év során. Ez pedig nem volt megjátszott. Szeretetet ébresztett, mert szeretett bennünket, és mellette álltunk, ahogyan ő mellettünk állt, és megbízott bennünk.”80
Egy Smith elnökkel kapcsolatban igen kritikus újság – mely még a Tizenkettek közé történő, több mint 60 évvel azelőtti elhívását is megkérdőjelezte – most a következőképpen fejezte ki tiszteletét: „Joseph Fielding Smith, a férfi, aki szigorú odaadást tanúsított hite iránt, mégis gyengéden fordult az emberek alapvető szükségletei felé mindenütt, bölcs tanácsokat biztosított munkatársai számára, szerető gondoskodást a családjának, valamint emelkedett vezetést az egyházi feladatai során. Hiányozni fog, de mindig nagy megbecsüléssel emlékezünk rá.”81
Talán a legjelentőségteljesebb tiszteletnyilvánítás egy családtag, Smith elnök veje, Bruce R. McConkie kijelentése volt, aki úgy jellemezte őt, mint aki „Isten fia; az Úr Jézus Krisztus apostola; a Fenséges prófétája; de mindenek előtt apa Izráelben”. McConkie elder így prófétált: „Hangja évek múlva is szólni fog a porból, amint a ma még meg sem született nemzedékek tanulják majd írásaiból az evangélium tanait.”82
Amikor e könyvet tanulmányozod, Joseph Fielding Smith elnök tanításai segítenek majd betölteni e kijelentést. Hangja „szólni fog a porból” hozzád, amikor „az evangélium tanait” tanulod.