Házasság, pénz és hit
A szerző Ghána Ashanti régiójában él.
A menyasszonyommal kevés időnk és még kevesebb pénzünk volt az esküvőnk előtt, ám volt valamink, ami fontosabb ennél: a hit.
Elmentem a fiatal egyedülálló felnőttek találkozójára Ghánába, Kumasiba – na, nem azért, mert barátnőt szerettem volna, hiszen már jegyben jártam, hanem mert úgy éreztem, hogy erősebb ösztönzésre van szükségem, és a találkozó megfelelő alkalom lehetett erre. És valóban, az imáim válaszra leltek a találkozón, miután Call nővér – egy idős misszionárius, akit azzal bíztak meg, hogy a fiatal egyedülálló felnőttekkel foglalkozzon – a templomi házasság fontosságáról beszélt.
A beszélgetés vége felé hirtelen megváltozott az arckifejezése, és így szólt: „Nincs szükségetek pénzre ahhoz, hogy megházasodjatok – mindössze hitre van szükségetek.” Úgy éreztem, hogy közvetlenül hozzám beszél, de nem gondoltam, hogy ez tényleg érvényes lenne rám, mert az esküvőre készülve még több mindent is meg kellett vennünk. Azt mondtam magamban: „Hogy lenne lehetséges, hogy nincs szükségem pénzre, csak hitre?”
A hét során ezt újra és újra átgondoltam. Közben azt kérdeztem magamtól: „Vajon megvan a határa annak, hogy mit tehet meg Isten?” Először úgy gondoltam, hogy nincs, de újra átgondolva igenlő választ adtam. Ezt viszont egy újabb kérdés követte: „Hogy lehetnének korlátai, ha egyszer mindenható?” A Lélek tanította meg nekem a választ: Isten áldásai a Neki való engedelmességünktől függnek. Nem korlátozza semmi azt a képességét, hogy megáldjon bennünket, de ezeket az áldásokat nekünk magunknak kell kiérdemelnünk azzal, hogy hitet gyakorlunk, és megtesszük, amit elvár tőlünk.
Később felhívtam a menyasszonyomat, Priscillát, hogy átbeszéljük az esküvői terveinket. Bár alig volt pénzünk, mégis úgy döntöttünk, hogy kitűzzük az esküvőnk napját, de nem tudtunk egyik konkrét dátumot illetően sem dűlőre jutni. Abban maradtunk, hogy megkérdezi a püspökét, mely napok szabadok még az egyházközségi és a cöveki naptárban. Ő két dátumot nevezett meg, mi pedig ezek közül 2014. szeptember 27-ét választottuk – ami azt jelentette, hogy alig maradt hét hetünk az esküvő napjáig!
Priscilla megkérdezte: „Obim [ami igbo nyelven annyit tesz: „szívem”], van valamennyi pénzed? Szorít az idő!”
Azt feleltem: „Az nincs, de hitem, az van.”
Felnevetett és azt mondta: „Oké. Böjtöljünk és imádkozzunk!” Majd az 1 Nefi 3:7 szellemében így folytatta: „Az Úr meg fogja nyitni számunkra az utat, mert Ő parancsolta meg, hogy házasodjunk össze.”
Még azon a héten kifizették egy hónapokkal korábban elvégzett munkámat. Ezután Priscilla közölte, hogy szeretne elindítani egy vállalkozást, amelyből további pénzeket szerezne. Az általam keresett pénzből használt női táskákat vett, és továbbadta azokat. Még azután is, hogy megvett néhányat a magának felírt dolgok közül, több mint kétszer annyi pénze volt, mint amennyit adtam neki.
Én viszont ezalatt nem találtam munkát. Minden megígért munka füstbe ment. Már csak két hetünk maradt, és még mindig volt mit megvennünk. A menyasszonyom azt javasolta, hogy toljuk el a dátumot. Én csak ennyit mondtam: „Csodában lesz részünk.”
Az esküvőnk napja előtt két nappal megtörtént a csoda: kifizették egy munkámat, amelyet mintegy két héttel azelőtt végeztem el. Azt is kezdtem megtanulni, hogy ha hiszünk és keményen dolgozunk, az Úr meg fog áldani minket igazlelkű céljaink megvalósulásával.
Elmentünk a bankba beváltani a csekket, onnan pedig a piacra, hogy a zuhogó esőben – amiben a menny jóváhagyását láttuk a hitbéli cselekedetünkre – megvegyük, amire még szükség volt.
Alig 24 órával később összeházasodtunk. Amikor felkértek minket a házassági eskü szövegének elmondására, az érzés semmihez nem volt fogható számomra. Annyira sikeresnek éreztem magamat, hogy úgy hittem, attól kezdve bármit el tudok érni hit által. Később a Ghánai Accra templomban pecsételtek össze minket.
Habár némi pénzre szüksége lehet az embernek, hogy felkészüljön a házasságra, de a legfontosabb, amire szüksége van, az a hit.