A kitartás kényes egyensúlya
Írta: Michael John U. Teh elder
a Hetvenektől
Elhangzott a These Are Your Days [Ezek a ti napjaitok] című áhítati beszéd részeként, 2015. június 9-én a Brigham Young Egyetemen, Idahóban. A teljes angol nyelvű szöveg megtalálható a web.byui.edu/devotionalsandspeeches oldalon.
Bizonyságomat teszem, hogy képesek vagyunk „mindvégig élvezni” az utazást, amikor követjük a Szentlélektől érkező késztetéseket, a jót választjuk a gonosz helyett, és egyensúlyt teremtünk a feladataink között.
Nemrégiben elbeszélgettem a gyermekeimmel, az unokahúgaimmal és egy ifjú barátommal, hogy képet kapjak a mai fiatal felnőttek előtt álló kérdésekről, kihívásokról, csalódásokról és győzelmekről. Elgondolkodtam és imádkoztam az elmondottakról, és összefoglaltam ezeket néhány pontba, amelyeket most abban a reményben osztok meg veletek, hogy a segítségetekre lesznek e kérdések és kihívások némelyikének megválaszolásában.
Hallgassatok a Szentlélekre!
Ellentétben azzal, amit közületek időnként néhányan érezhetnek, kijelentem, hogy Mennyei Atyánk igenis válaszol az imáinkra, az Ő saját módján. Gondoljatok a következő szentírásokra:
„Mert mindenki kap, aki kér; és aki keres, talál; és aki kopogtat, annak megnyittatik” (3 Nefi 14:8).
„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki” (Jakab 1:5).
„Igen, íme, elmédben és szívedben szólok majd hozzád a Szentlélek által, amely reád száll és a szívedben lakozik” (T&Sz 8:2).
Hogyan kaphatunk akkor válaszokat és kinyilatkoztatást? Honnan tudhatjuk, hogy a Szentlélek szól, nem pedig csupán a saját gondolataink? Elmondok két élményt a saját életemből, amelyek lefektettek egy mintát.
Miután Teh nőtestvérrel már egy ideje randevúztunk, egyértelmű lett, hogy vele szeretném tölteni az örökkévalóságot. Ezt a célt természetesen belefoglaltam az őszinte imáimba és a böjtömbe. Ez semmiféle különösebb változást nem eredményezett az érzéseimben. Nem éreztem égető érzést a mellkasomban. Viszont továbbra is jó érzéseim voltak a döntésemmel kapcsolatban, így hát kitartottam. Teh nőtestvér is ezzel megegyező választ kapott, szóval itt vagyunk. Számos olyan döntésem volt ezen élmény óta, amelyekhez hasonló út vezetett (lásd T&Sz 6:22–23).
Állítsuk szembe ezzel azokat az élményeket, amelyek mostanában érnek a Tizenkét Apostol Kvórumától kapott, egy-egy cövekelnök elhívására vonatkozó konkrét megbízások során. Miközben az ima és a böjt lelkével állok hozzá e feladatokhoz, olyan határozott benyomásokat kapok, amelyek segítenek felismernem, hogy kit kell elhívni. A benyomások néha az interjúztatás előtt, néha közben, néha pedig akár utána is érkeznek. Mindig érzem az égető érzést a mellkasomban. Időközben felismertem, hogy a Szentlélek ezen a módon irányít engem az ilyen megbízásokban.
Mi okozza a különbséget abban, ahogy a Szentlélek kapcsolatba lép velem? Nem tudom. A fontos az, hogy megtanultam felismerni ezeket a mintákat a számomra adott személyes kinyilatkoztatások jeleként. Megnyugvással és magabiztossággal tölt el a következő intelem: „Legyél alázatos; és az Úr, a te Istened kezednél fogva vezet majd téged, és választ ad néked az imáidra” (T&Sz 112:10).
A gonosz helyett a jót válasszátok!
Vannak emberek, akik szerint egyre nehezebb és nehezebb megkülönböztetni a helyeset a helytelentől. Úgy tűnik, mintha egyre több lenne a szürke zóna. Sok olyan téves, ám divatos vélemény van napjainkban, amely értelmesnek tűnik, ha kizárólag egy szűk látókörből tekintünk rá. Azonban a régi szemét újracsomagolva és találékony reklámmal megtámogatva is csak szemét marad.
A helyes és helytelen megkülönböztetése nem kell, hogy bonyolult legyen. Már a Szentlélek ajándékának elnyerése előtt részünk van Krisztus világosságának áldásában:
„Mert íme, Krisztus Lelke minden embernek megadatott, hogy különbséget tehessen jó és gonosz között; megmutatom tehát nektek, hogy mi módon ítélkezzetek; mert minden dolog, mely jócselekedetre hív, és arra ösztönöz, hogy higgyünk Krisztusban, azt Krisztus hatalma és ajándéka küldi, tehát tökéletes tudással tudhatjátok, hogy Istentől való.
Ám amely dolog arra veszi rá az embereket, hogy gonosz dolgokat cselekedjenek és ne higgyenek Krisztusban, hanem tagadják meg őt és ne szolgálják Istent, arról tökéletes tudással tudhatjátok, hogy az ördögtől való; mert ily módon munkálkodik az ördög, mert ő senkit nem vesz rá arra, hogy jót cselekedjen” (Moróni 7:16–17).
Napjaink egyik legnagyobb próbatétele az élő próféta támogatása. A legtöbben azt mondanánk erre: „Ó, ez könnyű! Már megtörtént. Pipa.”
Ugyanakkor elképesztő látni, miként reagálnak napjaink véleményeire némelyek azok közül, akik elméletileg támogatják az élő prófétát. Amikor a kortársak nyomásával szembesülünk, néhányan közülünk olyan véleményeket fogalmaznak meg, amelyek alapján mintha mégsem tudnánk, hogy van egy élő próféta.
Találjátok meg a helyes egyensúlyt!
Olyan sok a teendőtök, hogy úgy érzitek, sokfelé kellene szakadnotok? Tudjátok mi a helyzet? Az, hogy ez csak rosszabb lesz. A kérdés tehát az: Hogyan találjátok meg a helyes egyensúlyt?
Az emberi lélek örökkévaló természetét, valamint az Isten fiaként vagy lányaként való azonosságotokat használjátok jelzőfényként! Az erőtöket erre az igazságra összpontosítsátok, és arra, hogy ez mit jelent. Minden más kihullik az életetekből, vagy a megfelelő helyére kerül.1 Két szentírás szolgálhat iránymutató tantételként:
„Hanem keressétek először Isten királyságát és az ő igazlelkűségét, és akkor ezek a dolgok is mind megadatnak majd nektek” (3 Nefi 13:33).
„Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.
Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Máté 6:20–21).
Akár hiszitek, akár nem, egykor én is ebben a cipőben jártam, amiben ti. Volt olyan pontja az életemnek, amikor teljes munkaidejű állásom volt, este jártam iskolába, az iskola után pedig hajnalig egy részidős másodállásban dolgoztam – mindeközben Teh nőtestvérrel kisgyermekeket neveltünk. Két hónapon keresztül mindössze a hét néhány napján jutott alvás, akkor is csak pár óra. Mindemellett az egyházközség püspökségében szolgáltam.
Ez volt életem egyik leggyümölcsözőbb időszaka. Szerintem soha nem használtam ki olyan hatékonyan a napi 24 órát, mint akkoriban.
Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) arra emlékeztetett bennünket, hogy felelősséggel tartozunk a családunk felé, a munkaadónk felé, az Úr felé és önmagunk felé.
Hogyan egyensúlyozhatunk e felelősségek között? Hinckley elnök ezt mondta: „Nem hiszem, hogy nehéz lenne. Sokféle feladatkörben szolgáltam ebben az egyházban. Öt gyermek apja vagyok, akik akkor voltak kicsik és fiatalok, amikor én azokban a különböző feladatkörökben szolgáltam. […] Élveztük az életet. Családi estet tartottunk. Csupán megtettük azt, amit az egyház elvárt tőlünk.”2
Élvezzétek mindvégig!
A mindvégig kitartás nem arról szól, hogy van egy evangéliumi ellenőrzőlista, amelyen végig kell menni, majd ezt mondani: „Megvagyok. Most már csak lavíroznom kell és fenn kell ezt tartanom valahogy.” Inkább a folyamatos tanulásról és növekedésről szól. Jézus Krisztus evangéliuma a folyamatos bűnbánatról és változásról szól – inkább hegymenet, semmint séta a parkban.
Benjámin király azt mondta: „figyeljetek rá, hogy mindezen dolgokat bölcsen és rendben tegyétek; mert nem szükséges, hogy egy ember gyorsabban fusson, mint ahogy azt ereje engedi” (Móziás 4:27).
Egyes utolsó napi szentek kapva kapnak ezen a szentírásrészen, hogy azt igazolják vele, miért nem igyekeznek keményebben vagy tesznek meg minden tőlük telhetőt. A gond ott van, hogy csak a szentírásrész első felére összpontosítanak.
A második rész így szól: „szükséges, hogy szorgalmas legyen, hogy ezáltal elnyerhesse a díjat; minden dolgot rendben kell tehát megtenni.” A két fél együtt világossá teszi, mit is jelent valóban bölcsen és rendben tenni a dolgokat.
Egy ifjú sportoló barátom elmagyarázta nekem, hogy milyen az, amikor átlendül a holtponton: a megújult erőnlétnek egy olyan érzése tölti el, amely kitartást ad ahhoz, hogy tovább tudjon menni akkor is, amikor fáradt.
Ami az élete egyéb területeit illeti, a barátom ezt mondta a holtpontról: „Egyetemistaként nagyon könnyen előfordulhat, hogy késő este érsz haza, aztán gyártasz egy kifogást, hogy túl fáradt vagy az imád elmondásához, vagy a szentírások olvasásához, vagy akár a rendszeres templomlátogatásokhoz. Sok kifogásod lehet arra – főleg egyetemistaként –, hogy miért hagyd ki ezeket. De végső soron át kell lendülnünk a holtponton, és meg kell tennünk ezeket a kis dolgokat.”
Talán ahelyett, hogy mindvégig csupán kitartanánk, átlendülhetünk inkább a holtpontunkon, és lelki lendületet véve mindvégig élvezhetjük is az utazást. Bizonyságomat teszem, hogy képesek vagyunk ezt tenni, amikor követjük a Szentlélektől érkező késztetéseket, a jót választjuk a gonosz helyett, és egyensúlyt teremtünk a feladataink között.