A templomi szertartások általi gyógyulás csodái
Reyna I. Aburto
második tanácsos a Segítőegylet Általános Elnökségében
Egy templomelnökök és vezetőnővérek előtt elmondott 2019. október 17-i beszéd alapján.
Mennyei Atyánk képes meggyógyítani bennünket a családtörténeti és templomi munkánkon keresztül.
A Kaliforniai Oakland templomot fényképezte: Mason Coberly
Isten minden olyan gyermekének, aki felelős a döntéseiért – függetlenül attól, hogy hol, mikor vagy milyen körülmények között élte vagy éli az életét – szüksége van arra, hogy lehetőséget kapjon hitet gyakorolni Jézus Krisztusban, bűnbánatot tartani, valamint elfogadni az Ő evangéliumát a fátyolnak ezen vagy azon az oldalán. Isten minden egyes gyermekének szüksége van lelki gyógyulásra, és az Ő tanítványaiként arra hívtak el minket, hogy segítsünk ezt lehetővé tenni.
A Szabadító engesztelő áldozatának köszönhetően a szabadító templomi szertartások lehetővé teszik számunkra és az őseink számára az újjászületést, az igazlelkűség állapotába való átváltozást, az Isten általi megváltást, és az új teremtményekké válást (lásd Móziás 27:25–26).
Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „A templom minden egyházi tevékenység, lecke, az egyházban tett minden előrevivő lépés tárgya. Az evangélium hirdetése, a szentek tökéletesítése és a halottak megváltása terén tett összes erőfeszítésünk a szent templomhoz vezet bennünket. A templom szertartásai mindenképpen döntő fontosságúak. Nélkülük nem térhetünk vissza Isten dicsőségébe.”1
Amikor az írástudók és a farizeusok a tanítványai ellen zúgolódtak, Jézus Krisztus ezt felelte nekik: „Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre” (Lukács 5:31–32).
James E. Faust elnök (1920–2007), az Első Elnökség második tanácsosa kijelentette: „Az Úr számos olyan csatornát biztosított, amelyen keresztül részesülhetünk [az Ő] gyógyító hatásából. […] [V]isszaállította a földre a templomi munkát. A szabadítás munkájának fontos része ez, mind az élők, mind a halottak számára. Templomaink olyan szentélyt biztosítanak, ahová elmehetünk, hogy félretegyük a világi gondok nagy részét. Templomaink a békesség és a nyugalom helyei. Ezekben a megszentelt szentélyekben Isten »meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket« (Zsolt. 147:3).”2
Utazásaink közben hallani szoktunk történeteket a gyógyulás csodáiról, amelyek szerte a szent templomainkban zajlanak. Hallunk hithű egyháztagokról, akik buszokkal érkeznek a templomba, ahol az egész napot és estét azzal töltik, hogy szabadító szertartásokat végeznek az őseikért. Hallunk elkötelezett fiatalokról, akik korán reggel, iskola előtt mennek el a templomba, hogy keresztelést és konfirmálást végezzenek a halottakért, illetve segítsenek ezen szent szertartások különböző részeiben. Hallunk fiatal nők és fiatal férfiak csoportjairól, akik hetente egyszer az iskola után tömegközlekedésre szállnak, hogy odaérve felkínálhassák az őseiknek a lelki újjászületés lehetőségét. Hallunk családokról, akik órákon keresztül utaznak csónakon azért, hogy eljussanak a templomba elnyerni saját maguk számára a szabadító templomi szertartásokat, hogy Jézus Krisztus engesztelésén keresztül az igazlelkűség állapotába változhassanak át. Hallunk egyháztag egyénekről és családokról, akik a sabbaton rátalálnak egy-egy drága ősük nevére, majd pedig elviszik e neveket a templomba, hogy lehetőséget adjanak e családtagjaik számára megváltatni Isten által. Hallunk 11 éves fiúkról és lányokról, akik készségesen jönnek a templomba, és akiknek a keresztelőmedencébe vezető lépcső alsó fokán kell állniuk, mert a víz túl mély a számukra – mindezt azért, hogy megadják őseiknek az új teremtménnyé válás lehetőségét.
Ha belegondolunk, mindannyian ezért jövünk a templomba, hogy lelkileg meggyógyuljunk, és hogy a fátyol túloldalán lévőknek is megadjuk a gyógyulás lehetőségét. Amikor gyógyulásról van szó, mindannyiunknak hatalmas szüksége van a Szabadítóra. Két ősöm történetével fogom ezt szemléltetni.
Nagymamám, Isabel Blanco
Nagymamám és édesapám gyógyulása
A nagymamám, Isabel Blanco, a nicaraguai Potosíban született. Úgy él az emlékeimben, mint egy szeretetteljes, keményen dolgozó és hithű nő. Gyermekkoromban ő ültette el ifjú szívemben a hit magvát, amikor láttam, milyen buzgalommal imádkozik Istenhez, és amikor minden vasárnap elvitt misére, hogy Jézusnak hódoljunk. Mindazonáltal nem volt könnyű élete. Az élete során sok mindennel foglalkozott, fiatal korában cselédként dolgozott egy jómódú családnál. Ahogy ez sajnos mindennapos volt, a munkaadója teherbe ejtette, és amikor már nem tudta palástolni a terhességét, elbocsátották.
Ebből a terhességből született az édesapám, Noel; és bár Potosí egy kis város volt, ahol mindenki – Noel is – tudta, hogy ki az apja, soha nem volt semmiféle közvetlen kapcsolata vele.
Isabel nem ment férjhez, és még két gyermeke született házasságon kívül. Egy idő után a három gyermekével a fővárosba, Managuába költözött, jobb munka- és tanulási lehetőséget keresve.
A tizenéves évei végére Noel az alkohol rabja lett. Később megismerte és elvette édesanyámat, Delbit, akivel négy gyermek szülei lettek. Az évek során az alkoholizmusa rányomta a bélyegét a házasságukra, és miután az ötvenes éveikben a kaliforniai San Franciscóba költöztek, különváltak. Néhány évvel később Noel sajnos önkezével véget vetett az életének.
Édesanyámmal néhány évvel édesapám halála előtt lettünk Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjai. Pár évvel a halála után már az összes helyettes általi templomi szertartás el volt végezve érte, kivéve egyet: a pecsételés szertartását. Akkoriban nem mertem megkérdezni édesanyámat, hogy szeretné-e, ha egymáshoz pecsételnék őket, mert tisztában voltam vele, hogy milyen feszült volt a kapcsolatuk.
A szüleim, Noel és Delbi Blanco
Aztán csoda történt. Édesanyámnak volt egy álma, amelyben a férjét, Noelt látta a managuai otthonuk konyhája előtt állni, amint a kezét nyújtja feléje, és hívja, hogy tartson vele. Szívét átjáró édes érzéssel ébredt. Nem sokkal később az egyik nap felhívott engem, és teljes nyugalommal ezt mondta: „Most szombaton apádhoz fognak pecsételni engem. Eljöhetsz, ha szeretnél.”
Izgatottan feleltem: „Hát persze, hogy ott akarok lenni!” A telefonbeszélgetésünk után örömmel töltött el a felismerés, hogy engem is hozzájuk pecsételhetnek.
Egy gyönyörűséges szombat reggel az édesanyám, a férjem és én egy szent templomi oltárnál térdeltünk, és elvégeztük azokat az élő és helyettes általi pecsételési szertartásokat, amelyek lehetőséget adtak a szüleimnek és nekem, hogy örökre együtt legyünk. A fiam is jelen volt az évekkel korábban elhunyt testvérem helyetteseként. Abban a szent pillanatban elfeledtük az összes fájdalmat és szomorúságot. Mindannyian éreztük azt az enyhülést és gyógyulást adó balzsamot, melyet a Szabadítónk, Jézus Krisztus kínál nekünk az Ő engesztelése által a fátyol mindkét oldalán.
Évekkel később volt egy álmom, amelyben édesapámat láttam, aki mintha valamelyik gyülekezeti házunk szószékénél állt volna. Fehér ing és nyakkendő volt rajta, és éppen egy sugalmazott beszédet mondott. Az álmomban azt is felfogtam, hogy ő az egyház egyik tapasztalt vezetője. Nem tudom pontosan, hogy mit jelent ez az álom, de reményt ad nekem azt illetően, hogy a lélekvilágban talán elfogadta Jézus Krisztus evangéliumát.
Eljött az az idő is, amikor a nagymamámért, Isabelért végeztük el a templomi munkát, a házastárshoz történő pecsételés szertartásának kivételével, mivel az élete során nem volt férjnél. Gondoljatok csak bele, hogy egy olyan nő, mint Isabel, akivel nem bántak tiszteletteljesen a férfiak, és akinek sok küszködésben volt része az élete során, a fátyol túloldalán lehetőséget kaphat arra, hogy az önrendelkezését gyakorolja, és egy helyettes általi templomi szertartás révén szent szövetséget kössön Istennel. Ahogy mindannyiunknak, úgy neki is szüksége van a megnövekedett hitre, a bűnbánatra, a szeretetre, a megszentelődésre – röviden tehát: a gyógyulásra.
Visszatekintve már látom, hogy bár Noelnek nehéz gyermekkora és pusztító szenvedélybetegsége volt, a gyermekei iránti szeretete erősebb volt a gyengeségeinél. Amikor velünk volt, a legjobb tulajdonságai jöttek elő. Mindig kedves volt velünk, és egyetlen alkalmat sem tudok felidézni, amikor a gyermekei mellett kijött volna a sodrából. Mivel Isten irgalmas, a szent templomban végzett szabadító templomi szertartások révén Noel is lehetőséget kap arra, hogy hitet gyakoroljon, bűnbánatot tartson, és elfogadja Jézus Krisztust a Megváltójaként. Ahogy mindannyiunknak, úgy Noelnek is szüksége van gyógyulásra.
Ez csupán két példa azokra az örökkévaló gyógyító áldásokra, amelyek világszerte az egyének és családok rendelkezésére állnak az Úr templomaiban. Amint azt Nelson elnök tanította: „Isten minden gyermekét – a fátyol mindkét oldaláról – hívjuk, hogy jöjjenek a Szabadítójukhoz, nyerjék el a szent templom áldásait, részesüljenek maradandó örömben, és váljanak érdemessé az örök életre.”3
Amikor eszembe jut, mi minden kellett ahhoz, hogy Isabel és Noel részesülhessen ebben az örökkévaló ajándékban, olyankor rájövök, hogy ez egy csoda, amelyet egy szerető Mennyei Atya és egy Szabadító tett lehetővé, akik tökéletes szeretettel szeretnek bennünket, és akik mindegyikünket elhívtak arra, hogy segítsünk Isten munkájában és dicsőségében.
Izráel egybegyűjtéséről szólva Nelson elnök ezt mondta: „Mennyei Atyánk gyermekei közül mindenki – a fátyol mindkét oldalán – megérdemli, hogy hallja Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának üzenetét. Ők maguk pedig eldöntik, hogy szeretnének-e többet tudni róla.” Majd hozzátette: „Ha bármikor bármi olyat teszel, amivel hozzásegítesz bárkit – a fátyol mindkét oldalán – ahhoz, hogy szövetségeket kössön Istennel, és részesüljön az alapvető – keresztelési és templomi – szertartásokban, akkor Izráel egybegyűjtésében segítesz. Ez ilyen egyszerű.”4
Nem tudom, hogy Isabel nagyim, az apukám, Noel, és a többi ősöm, akiért el lett végezve a templomi munka, elfogadta-e Jézus Krisztus evangéliumát a lélekvilágban. Lehet viszont reménységem, gyakorolhatok hitet, szövetségeket köthetek Istennel és megtarthatom azokat, valamint olyan életet élhetek, hogy lehetőségem legyen az őseimmel lenni „a boldogság állapotában, melynek nincs vége” (Mormon 7:7).
Amikor pedig a fátyol túloldalára érek, és ők még nem fogadták el Jézus Krisztus evangéliumát, akkor én bizony tanítani fogom azt nekik! Már alig várom, hogy megölelhessem őket; hogy elmondhassam nekik, mennyire szeretem őket; hogy olyan szívhez szóló beszélgetéseket folytassak velük, amilyenek kimaradtak, amíg még éltek, és bizonyságot tegyek nekik „arról, hogy Jézus a Krisztus, az Örökkévaló Isten”5.
A Utah-i Mount Timpanogos templomot fényképezte James Whitney Young; háttér: A Panamai Panamaváros templom fényképe. Készítette: Matt Reier
Hatalom a gyógyításra
Olykor a bennünk lévő természetes férfi vagy nő miatt azt gondoljuk, hogy az elhívásunk mások „megjavítására” szól. Nem arra hívtak el bennünket, hogy mások „megjavítói” legyünk, sem pedig arra, hogy kioktassunk vagy lenézzünk másokat. Arra hívtak el bennünket, hogy megihlessünk, felemeljünk, hívjunk másokat; hogy emberek halászai legyünk, olyan lelkek halászai, akik ezáltal részesülnek a lehetőségben, hogy lelkileg meggyógyítsa őket Jézus Krisztus, a Szabadítónk és Megváltónk.
Az Ésaiás 61-ben olvashatjuk az Úr azon szavait, amelyeket a jeruzsálemi szolgálattétele kezdetén is idézett (lásd Lukács 4:18–19). Kijelentette:
„Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást;
Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját; megvígasztaljak minden gyászolót;
Hogy tegyek Sion gyászolóira, adjak nékik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére!
És megépítik a régi romokat, az ősi pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek pusztaságait” (Ésaiás 61:1–4).
Dale G. Renlund elder ezt tanította: „A családtörténeti és templomi munka biztosít[j]a az erőt annak begyógyításához, aminek gyógyulásra v[an] szüksége. […] Isten a maga végtelen hatalmával összepecsételi és meggyógyítja az egyéneket és a családokat a tragédiák, veszteségek és nehézségek ellenére is.”6
Nelson elnök azt tanította, hogy „a gyógyítás valódi hatalma… ajándék Istentől”7, valamint azt is kifejtette, hogy „a feltámadás… az Úr mindent betetőző gyógyító cselekedete. Neki köszönhetően minden egyes test vissza lesz állítva a saját és tökéletes alakjába. Neki köszönhetően egyetlen állapot sem reménytelen. Neki köszönhetően ragyogóbb napok várnak ránk, itt és az eljövendőben is. Valódi öröm vár mindannyiunkra a bánat túloldalán.”8
Bizonyságomat teszem, miszerint Mennyei Atyánk mindegyikünket olyannyira szeret, hogy „utat” biztosított9 mindegyikünk számára a testi és lelki gyógyuláshoz, amint hitet gyakorlunk Jézus Krisztusban, megkötjük a szövetségeinket Istennel és megtartjuk azokat, valamint követjük a parancsolatait. Bizonyságomat teszem, miszerint Krisztus azért jött a földre, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsa, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessen (lásd Lukács 4:18), és ezáltal mindegyikünk megszentelődhessen, szeplőtlenül (lásd Moróni 10:33).