Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Három igazság Jézus Krisztusról, amelyek a mi egyházunk sajátjai
A Szabadítóba és az Ő visszaállított evangéliumába vetett hitünk erőt ad nekünk ahhoz, hogy olyanok legyünk, mint Ő.
Krisztus a Gecsemánéban. Készítette: Heinrich Hofmann
A megszületését követően pásztorok és bölcsek keresték a Szabadítójukat, Jézus Krisztust. A pásztorok egy angyalt láttak, a bölcsek pedig követtek egy csillagot (lásd Máté 2:9–10; Lukács 2:8–12).
Napjainkban oly sokféleképpen tanulhatunk a Szabadítóról és „jö[he]tünk, hogy imádjuk őt” (Máté 2:2)!
Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában abban az áldásban van részünk, hogy a Biblia mellett az élő próféták és a Mormon könyve is a Megváltónkról tanítanak minket. Íme három igazság a Szabadítóról, amelyek az egyház sajátjai.
1. Az Atyától különálló személy
Jézus az Egyszülött Fiúként betöltött szerepéről szólva azt mondta: „Az Atya és én egyek vagyunk” (János 10:30). De az utolsó napi szentek tudják, hogy az Atya és a Fiú a céljukban „egyek”, nem pedig a személyükben. James E. Talmage elder (1862–1933) a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt írta: „Az eredeti görögben az »egy« szó semleges nemű, ezért tulajdonságokban, hatalomban vagy [cél]ban való »egységet« fejez ki, nem pedig személyben, amelyhez a szó hímnemű változatát kellett volna használni.”1
A megkövezése előtt István látta „az Emberfiát Isten jobb oldalán” (Apostolok cselekedetei 7:56). Joseph Smith próféta egy látomásban „két Személyt” látott (Joseph Smith története 1:17). Maga a Szabadító is gyakran imádkozott az Atyjához.
Ami minket illet, Istenünkként imádjuk az Atyát és az egyház fejeként tiszteljük a Fiút. Cáfoljuk azonban a kereszténységben oly elterjedt „háromság az egységben” hitelvét, amelyben majdnem 300 évvel Krisztus feltámadása után, a nikaiai (niceai) zsinat résztvevői egyeztek meg.2
2. Ő jelenti a kapcsot számunkra Mennyei Atyához
Ádám és Éva bukása miatt el voltunk választva Isten jelenlététől (lásd Alma 42:7). Szabadítónk engesztelése azonban áthidalja az Ádám vétke által létrehozott távolságot, és visszavisz minket Isten színe elé, hogy cselekedeteink szerint megítéltessünk (lásd 2 Nefi 2:5–10; Hélamán 14:15–17). Emellett bocsánatot nyerhetünk, és megtisztulhatunk saját bűneink foltjától, ha „él[ünk] Krisztus engesztelő vérével” (Móziás 4:2). Krisztus így buzdított: „Mindig imádkozzatok… az Atyához az én nevemben” (3 Nefi 18:19), ami azt jelenti, hogy a Szabadító hatalma által imádkozunk Mennyei Atyánkhoz.
Az egyházban szövetségeket kötünk – megállapodásokat, amelyekben megígérjük, hogy követjük a parancsolatokat, Mennyei Atya pedig megígéri, hogy cserébe megáld minket. Krisztus tökéletes példája megmutatja nekünk, hogyan tartsuk tiszteletben ezeket a szövetségeket és kerüljünk közelebb Istenhez. Keresztelési szövetségünkben például megígérjük, hogy Őrá mindenkor emlékezünk és a parancsolatait betartjuk, hogy Lelke velünk lehessen (lásd Tan és szövetségek 20:77).
Jézus ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (János 14:6). Parancsolatai és példája megmutatják nekünk, kivé szeretné Isten, hogy váljunk. Krisztus Közbenjáróként betöltött szerepe nem gyengíti meg a Mennyei Atyával meglévő kötelékünket. Ehelyett a Közbenjárónk megmutatja nekünk, hogyan lehet erősebb kötelékünk az Atyával (lásd Tan és szövetségek 45:3–5).
3. Ő engesztelést hozott a kereszten és a kertben
Sok keresztény tartja a keresztet Krisztus múlhatatlan szeretete legfőbb jelképének. Ez azonban nem annyira megszokott az utolsó napi szent keresztények között, mert „mi a hangsúlyt Krisztus küldetésének a teljes csodájára fektetjük”3. „Engesztelésének része volt szenvedése a Gecsemáné kertjében, szenvedése és halála a kereszten, valamint a feltámadása.”4
Ez a három esemény alkotja Megváltónk engesztelő áldozatának a teljességét. A Gecsemáné kertjében „fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést” (Alma 7:11) szenvedett el, hogy beteljesítse Ésaiás jövendölését, mely szerint „ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért” (Ésaiás 53:5).
Nem hagyjuk figyelmen kívül a kereszten átélt testi halál gyötrelmét. Ugyanakkor azt is felismerjük, hogy a „bűnöknek bocsánatára” kiontott vére (Máté 26:28), valamint az, hogy Ő a feltámadás által „elveszti a halált örökre” (Ésaiás 25:8), messze felülmúlja azt a rövid életű vereséget, melyet a bűnösök kezétől elszenvedett halál jelent.
Jézus Krisztus az Út
Utolsó napi szentekként nem arra használjuk ezeket a különbségeket, hogy lenézzük a más hiten lévőket; tiszteljük a hitelveiket, egyúttal pedig azt reméljük, hogy ők is tiszteletben tartják a miénket. Eltérő hitelveinkre tekintve hálásak lehetünk a további „egyszerű és becses” (1 Nefi 13:34–35) igazságokért, amelyeket a visszaállított evangéliumnak, a Mormon könyvének, valamint magának az Úrnak az Ő prófétái és apostolai által adott szavainak köszönhetően ismerünk.
Ha egyetlen dolgot szeretnénk kiemelni abból, amit az utolsó napi szentekként vallott hitelveink végső soron tanítanak nekünk, az az, hogy Jézus Krisztus személyesen ismer minket. Ő egyénenként szeret minket. Tudjuk, hogy „Ő a világ világossága, élete és reménysége. Az Ő útja az az ösvény, amely ebben az életben boldogsághoz, az elkövetkezendőben pedig örök élethez vezet.” Karácsonykor – és egész évben – valóban kijelenthetjük napjaink prófétáival együtt: „Köszönet Istennek az Ő isteni Fia páratlan ajándékáért!”5