Panelbeszélgetés
Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás éves képzése – 2020
2020. június 9.
Jason Willard fivér: Bárhol legyetek is, üdvözlünk benneteket ezen a panelbeszélgetésen! A nevem Jason Willard, és az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás társigazgatójaként szolgálok. Nagy örömmel vesszük, hogy ma különleges vendégek csatlakoznak hozzánk: Reyna Aburto nővér, a Segítőegylet Általános Elnökségének második tanácsosa; Michelle Craig nővér, a Fiatal Nők Általános Elnökségének első tanácsosa; Jill Johnson nővér, a biztosunk, Paul V. Johnson elder felesége; valamint Chad Wilkinson és Bert Whimpey fivérek, akik szintén az IFH társigazgatóiként szolgálnak. És nektek is köszönjük, mindannyiótoknak, hogy csatlakoztok hozzánk a mai napon.
Ez a panel olyan kérdések megbeszélését célozza, melyek reményeink szerint nagyon sokféle helyzetben hasznosak lesznek, miközben igyekeztek még erőteljesebben megáldani a fiatalokat és a fiatal felnőtteket szerte a világon. A mai beszélgetésre készülve a menny segítségét kértük, és titeket is ennek megtételére biztatunk.
Miután ezt leszögeztük, kezdjük az első kérdésünkkel! Úgy tűnik, egyre több olyan oktatónk, tanulónk és családunk van, akik stresszel, szorongással, depresszióval és más érzelmi kihívásokkal küszködnek. Mit tehetünk azért, hogy segítsünk nekik?
Reyna I. Aburto nővér: Nos, úgy gondolom, hogy a valóságban mindannyiunknak szüksége van gyógyulásra valamiből, zonban fontosnak tartom, hogy segítsünk a tanulóinknak megérteni, hogy ha küszködnek az érzelmeikkel, az nem csorbítja őket; hogy az érzelmek hozzátartoznak az isteni természetünkhöz. Viszont ha állandóan szomorúak vagyunk, akkor valószínűleg segítséget kell kérnünk. Ezért azt javasolnám, hogy kövessük a Szabadító példáját. Ő olyan kérdéseket tett fel, amelyek lehetővé tették mások számára az érzelmeik kifejezésre juttatását. Engedte, hogy az emberek hangot adjanak a fájdalmuknak, például amikor kérdéseket tett fel Máriának és Mártának, miután Lázár meghalt. Valamint az Emmauszba vezető úton, amikor beszélt a tanítványaival, és kérdéseket tett fel nekik, hogy kifejezhessék az aggodalmaikat és a fájdalmukat a Szabadítójuk elvesztése miatt. Ugyanígy történt Mária Magdalénával a sírboltnál, és amikor különböző embereknek kérdéseket tett fel azért, hogy kifejezhessék az érzéseiket.
Úgy érzem, hogy olyan környezetet kell teremtenünk, ahol a tanulók biztonságban érzik magukat és ki tudják fejezni az érzéseiket – nem feltétlenül az órán és nem feltétlenül egymásnak, hanem esetleg írásban, esetleg az egyik családtagjuknak, esetleg az egyik barátjuknak, és különösen Mennyei Atyának. Feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek lehetővé teszik számukra az érzéseik kifejezését. Mi aggaszt a barátaid, a családod vonatkozásában? Hogyan segíthetünk egymásnak?
Észrevettem, hogy amikor mások segítésére vonatkozó ötleteket kérünk, kinyilatkoztatás vagy sugalmazás elnyerésére buzdítunk, akkor erről imádkozva megkapják a sugalmazást, és nekiláthatnak és segíthetnek. Vagyis ha olyan környezetet teremtünk, ahol az emberek nem érzik úgy, hogy megítélik őket, akkor segíteni fogunk nekik ezzel, valamint annak megértésében, hogy nincsenek rossz válaszok, hogy nyíltan tehetnek fel kérdéseket, és szabadon, biztonságosan kifejezhetik az érzéseiket. És különösen akkor, ha épp küszködnek valamivel, nem kell egyedül megbirkózniuk vele, hanem kinyújthatják a kezüket Mennyei Atyánk, a Szabadítónk, valamint egymás felé. És nem számít, mi történik éppen az életükben, mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és fordulhatunk a Mennyei Atyánkhoz. Mindannyian testvérek vagyunk, és fordulhatunk egymáshoz. Emellett mindannyian Krisztus tanítványai is vagyunk, és fordulhatunk Őhozzá.
Bert Whimpey fivér: Én nagyra becsülöm Holland eldert – talán emlékeztek a 2013. októberi általános konferenciai beszédére. Szót ejtett arról, hogy valamikor ő is küszködött a depresszióval. Majd ezt mondta: „éppen annyira nem szégyellnivaló beismerni [a mentálhigiénével kapcsolatos küszködéseinket], mint a magas vérnyomás vagy egy hirtelen megjelenő rosszindulatú daganat elleni küzdelmet”.1 Azt mondta, hogy nyugodtan beszélhetünk ezekről a dolgokról, és kifejezésre juttathatjuk őket. Nagyra becsülöm azt a három dolgot, amit megosztott: „ne veszítsétek el hiteteket Mennyei Atyátokban… Kérjétek ki azoknak a tanácsát, akik lelki jólétetek kulcsait birtokolják”, és ha szükséges, azokét „akik hivatalos képzéssel, szakértelemmel és helyes értékekkel rendelkeznek”2.
Úgy gondolom, ez nemcsak a tanulóinknak fontos, hanem az oktatóinknak is – nekik is tudniuk kell, hogy nyugodtan kifejezhetik ezeket a dolgokat, és beszélhetnek róluk és megkaphatják a szükséges segítséget. Az is csodálatos a szakmánkban, hogy egy személyzetissel elbeszélgetve megtudhatjuk, hová fordulhatunk segítségért, és az egyház honlapján is nagyszerű forrásanyagok vannak.
Willard fivér: Köszönöm, Whimpey fivér! A következő kérdés a fiataljainkra és a fiatal felnőtteinkre vonatkozik. Hogyan segíthetünk nekik észrevenni az egyház jelentőségét az életükben, hogy miért van szükségük rá, és az egyháznak miért van szüksége rájuk?
Michelle Craig nővér: Szerintem ez egy nagyon fontos kérdés, és én tényleg úgy gondolom, hogy a fiataljainknak és a fiatal egyedülálló felnőtteinknek érezniük kell, hogy tagságuk Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában nem csupán szabályok vagy kipipálandó tételek felsorolásából áll. Nem is csak egy közösségi klub. Meg kell érteniük, hogy Jézus Krisztus evangéliumának lényege a szeretet. Isten, valamint mások szeretete. És az evangélium megismerése és megélése során tényleg tudatára ébrednek és átérzik azt, hogy kik is ők és mi a céljuk.
A mai fiataljaink reagálnak az olyan tantételekre, mint mások szeretete és a társadalom peremére szorítottak felkarolása és szeretete. Szeretnék, hogy legyen egy ügyük, és nyomot akarnak hagyni a világon. Én azt remélem, hogy belátják azt, hogy ha hithűek, akkor az egyház szervezeti felépítésén belül több lehetőségük lesz a világ jó irányba történő befolyásolására, mint bármely más szervezeten keresztül.
Többek között azt imádom Nelson elnökben és az egyház jelenlegi irányában, hogy nagy hangsúlyt kapnak a fiatalok és a fiatal egyedülálló felnőttek; nagyobb hangsúlyt annál, amilyet emlékezetem szerint valaha is. És nekünk, felnőtteknek, hátrébb kell lépnünk, és lehetőséget kell adnunk a fiataljainknak a vezetésre, a tervezésre, a kinyilatkoztatásra való törekvésre és e kinyilatkoztatás tettekre váltására. Tiszteletben kell tartanunk az intelligenciájukat, és meg kell tanulnunk azokat a leckéket, amelyeket ők tartogatnak a számunkra. Nem a számok felduzzasztása végett van szükségünk rájuk, hanem azért, mert a világnak hatalmas szüksége van arra, amit ők adhatnak. És az egyház rendelkezik azzal a felépítéssel, mely egyenként ki tudja elégíteni ezeket a szükségleteket. Azt remélem, hogy minden, amit a fiataljaink és a fiatal egyedülálló felnőtteink otthon, az egyházban, az ifjúsági és felsőfokú hitoktatáson tanulnak, arra buzdítja majd őket, hogy a szívüket és a kezüket használva szeretettel karoljanak fel másokat és szolgálják azokat, akikkel kapcsolatba lépnek. Mert ez a Jézus Krisztus és a mások iránti szeretet természetes eredménye.
Szerintem végső soron minden Jézus Krisztusra összpontosít. Mindennek, amit oktatókként és a fiatalokat és a fiatal egyedülálló felnőtteket és a gyermekeket szerető, velük kapcsolatba kerülő felnőttekként teszünk és tanítunk, meg kell erősítenie Jézus Krisztus életének, küldetésének és engesztelésének bizonyságát. Lényegében erről szól az egész. Szerintem, ha ezt tesszük, akkor remélhetőleg rájöhetnek arra, hogy ez Jézus Krisztus evangéliuma, hogy az Ő evangéliumában való részvétel hatalmas áldásokkal jár, és hogy mindannyiunkra szükség van a munka elvégzéséhez. Ez tényleg az Ő munkája.
Willard fivér: Nagyon jól megfogalmaztad. Köszönöm! Wilkinson fivér, szeretnél ehhez hozzáfűzni valamit?
Chad Wilkinson fivér: Nem is tudnék jobban egyetérteni azzal, amit Craig nővér az imént mondott. Közben eszembe jutott egy felsőfokú hitoktatási osztályom, ahol a legtöbben visszatért misszionáriusok voltak. És azt mondták, hogy újbóli itthonlétük megszokásának egyik legnagyobb kihívása az, hogy 18 hónapon vagy 2 éven keresztül addig mindig valaki másra összpontosítottak, hazatérve pedig úgy tűnt, minden róluk szól. Az evangéliumban és az osztályban intézhetünk hozzájuk olyan felkéréseket, amelyek révén átgondolják és felfedezik, hogyan karolhatnak fel másokat.
Willard fivér: Johnson nővér, mivel egészítenéd ki ezt?
Jill Johnson nővér: A kérdésen elgondolkozva a szövetségekben rejlő erőre gondoltam, amelyet csak egy olyan egyházban nyerhetünk el, amelyben megvan Isten felhatalmazása és hatalma. És a mai világban, ahol olyan sok nyomás nehezedik a fiatalokra, amelyek elvonják őket az egyháztól, vissza kell kapcsolnunk őket a szövetségek betartásának erejéhez. Ebben a világban úgy érezhetjük, hogy egyedül vagyunk és nincs erőnk felülkerekedni a minket érő dolgokon, a próbatételeinken, a kísértéseinken. Azonban a szövetségek, melyekre kizárólag Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában és szent helyeken találhatunk rá, sokkal erősebbek ezen erők bármelyikénél. És tényleg úgy gondolom, hogy ez olyan valami, amit az egyház biztosítani képes. Ezt a tanulóink tudomására hozhatjuk, bizonyságot tehetünk erről, és a saját életünkön keresztül megmutathatjuk nekik, hogy az egyházban több rejlik annál, mint hogy csupán jót teszünk. A szövetségekben hatalom van.
Whimpey fivér: Értékelem ezt a megjegyzést, Johnson nővér. Beszélgettem fiatal felnőttekkel, akik ezt mondták nekem: „Anélkül is közel érezhetem magam Mennyei Atyához, hogy istentiszteletre járnék.” Erre azt mondtam: „Egyetértek. Az én célom azonban nem csupán az, hogy közel érezzem magam Mennyei Atyához, hanem az, hogy olyanná váljak, mint Ő. A célom a felmagasztosulás.” Úgy gondolom, segítenünk kell minden fiatalunknak és fiatal felnőttünknek emlékezni a halandóság céljára, amely az, hogy olyanná váljanak, mint Mennyei Atyjuk. Az egyházban találják meg a papsági kulcsokat, a szertartásokat és a szövetségeket, ahogy Johnson nővér mondta. Ez Isten királysága a földön, és tartogat számukra valamit, ami segíteni fog nekik Mennyei Atyához hasonlóvá válni, és ezt sehol máshol, semmilyen más módon nem kaphatják meg.
Willard fivér: Ez tényleg így van. Nem csupán valamilyen ügy résztvevői, hanem – ahogy az szerintem a legutóbbi általános konferenciánkon elhangzott – Krisztus ügyének a résztvevői. És ezt biztosítják számunkra ezek a szövetségek. Nagyon köszönöm! Milyen kis és egyszerű dolgokat tehetünk azért, hogy még inkább meg tudjuk áldani a tanulóinkat, még nagyobb hatalommal tudjunk tanítani, és valóban elképesztő legyen a tanításunk?
Wilkinson fivér: Nagyon tetszik ez a kérdés. Rengeteg beszélgetés, tanítás és képzés volt már készségekről, módszerekről és sok más dologról, amik mind fontosak. Azonban ha kijelölünk magunknak egy tanítót – vagyis ha a Szentlélek a tanító –, ha kijelöljük a Szentlelket a tanítónknak, és meghívjuk az osztályunkba, akkor ott lesz ez a hatalom, és bekövetkezik ez az elképesztő tanítás.
Johnson elder egyszer azt tanította nekem, hogy Sátán valószínűleg nem tud sok IFH-s alkalmazottat rávenni a házasságtörésre, a Bölcsesség szavának megszegésére, vagy olyasvalami megtételére, ami nagyon rossz vagy súlyos. Megtehet viszont olyan apró dolgokat, amelyektől megfogyatkozik az erőnk. Ösztönözhet arra, hogy kicsit panaszkodjunk vagy az asztal körül ülve rosszat mondjunk valakire vagy kicsúfoljunk egy tanulót, és nevessünk ezen – olyan apróságokra, amelyeknek engedve elveszítjük a Szentlelket, vagy a Szentlélek nem lehet velünk ugyanolyan mértékben, amilyenben lehetne vagy lennie kellene.
Ákán jut eszembe az Ószövetségből: Amikor parancsot kaptak, hogy csatába menjenek Jerikó ellen, nem vehettek annak átkozott dolgaiból, a javaiból és a kincseiből. Azonban Ákán vett, és senki nem tudott erről. És a következő csatában, amelyben nyilvánvalóan nyerniük kellett volna Aj városa ellen, veszítettek, és 36 férfi az életét vesztette.
Rejlik ebben egy tantétel, mely szerint számít, hogy mit teszünk. Az apróságok, amiket esetleg mondunk, vagy a panaszok vagy a zúgolódás, vagy bármi, ami hatással van arra, hogy még erőteljesebben jelen van-e életünkben a Szentlélek hatalma – mindez bizony számít. És az egész rendszer erejére kihat. Olyan valami ez, ami számít. Így hát felkérlek benneteket arra, hogy tegyétek meg ezeket a kis dolgokat. Figyeljetek oda azokra a kis és egyszerű dolgokra, amelyek meghívják a Szentlelket, vagy segítenek nekünk abban, hogy a lehető leginkább a Tanító hatása alatt legyünk.
Willard fivér: Whimpey fivér, hozzászólnál?
Whimpey fivér: Ha valóban a Szabadítóra összpontosítok, ha a tanulóimra és a leckéimre gondolva ott van a gondolataimban, akkor valóban Krisztus-központú vagyok. Szeretném, ha a tanulóim ismernék a jellemvonásait és a tulajdonságait. Tehát itt kezdődik, ha a Szabadítóra összpontosítok.
Aztán a második dolog pedig szerintem az, ha valóban a tanulóimra összpontosítok. Nagyra értékeltem, amikor Bednar elder – talán emlékeztek – egy vezetőképzésen beszélt egy élményről, melyben a fiával volt része, amikor az segítséget kért tőle azzal kapcsolatban, hogy mit tervezzen a papok és a Babérkoszorú osztály tevékenységére. Bednar elder felolvasta neki a Jákób 1:5-öt: „Mert hitünk és nagy aggodalmunk miatt valóban kinyilvánították nekünk népünket illetően azt, hogy milyen dolgok fognak velük megtörténni.” Ha emlékeztek a történetre, tudjátok, hogy több alkalomra is szükség volt, mire Bednar elder fia végül felismerte, mit mond Bednar elder: „Minek kell megtörténnie? Mielőtt tevékenységet tervezel, először gondold át, milyen élményre van szükségük a tanulóidnak!” Innen megközelítve, vajon a felkészülésünkből mit kell megtapasztalnia a tanulónak?
Aztán úgy vélem, a harmadik dolog, amint azt Wilkinson fivér említette, az, hogy tudatosan engedjük a Szentléleknek, hogy betöltse a szerepét és feladatát az osztályteremben. Ez nagyon fontos. Szerintem Az evangélium tanítása és tanulása kézikönyv 2.1-es szakaszát nagyon jó átnézni, miközben tényleg belegondolunk, hogy mi a Szentlélek szerepe. És hatalmas jelentősége van annak, hogy ezt megértsük, és engedjük a Szentléleknek betölteni a szerepét az osztályteremben.
Craig nővér: Rájöttem valami nagyon egyszerű dologra: ha tanítok és úgy érzem, hogy nincs ott a Lélek, akkor őszinte bizonyságot teszek Jézus Krisztusról és Mennyei Atyáról, és a Szentlélek is megérkezik. A Szentlélek küldetése, hogy bizonyságot tegyen Jézus Krisztus és Mennyei Atya isteni mivoltáról. És ha én bizonyságot, egyszerű bizonyságot teszek, akkor el fog jönni a Lélek.
Willard fivér: Beszéltünk arról, hogyan tanítsunk nagyobb hatalommal és összpontosítsunk még jobban Krisztusra. Azonban amikor még inkább a tanulókra szeretnénk összpontosítani, mit tehetünk tanárokként azért, hogy a felkészülésünk még jobban vonatkozzon a tanulókra?
Johnson nővér: Nos, amikor először elolvastam ezt a kérdést, belegondoltam, hogy mit jelent egyenként szolgálattételben részesíteni a tanulókat. Azt jelenti, hogy külön-külön megismerjük őket? Ismerhetjük őket személyesen? Időt töltünk velük oly módon, hogy jobban meg tudjuk ismerni őket? Aztán az jutott eszembe, hogy egészen más lesz a kérdés egy olyan oktató esetében, aki Oremben van és több mint 100 tanulót tanít. Személyesen jelen lenni az összes tanuló életében ijesztő feladat lenne összehasonlítva egy oktatóval a németországi Frankfurtban, akinek hat tanulója van, akik ugyanazokra az egyházi gyűlésekre járnak, és egészen közel állnak hozzá, némelyek a családjukkal együtt. Így hát nagyon csüggesztő lehet azt érezni, hogy oktatóként feladatunk minden tanuló életében személyesen részt venni, például meglátogatni a családjukat és elmenni a velük kapcsolatos eseményekre. Rengeteg ilyen esemény van, el lehet veszni bennük.
Ezért íme néhány ötlet a szükségletek felmérésére. Arra gondoltam, hogy kérdeznünk kell. Meg kell kérdeznünk a tanulókat, hogy mik a szükségleteik. Meg kell kérdeznünk más oktatókat, hogy ők mit figyeltek meg, ami az ilyen korú, korcsoportú és kultúrájú tanulókat illeti, hiszen ez egy világméretű egyház, amelyben nagyon a kulturális különbségek. Ám a legfontosabb az, hogy megkérdezzük Mennyei Atyánkat, és támaszkodjunk a Lélekre, valamint a kapott ígéretekre, melyek szerint ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, akkor megáldatunk azzal a sugalmazással, melyre szükségünk van, hogy ismerjük ezeket a tanulókat és tudjuk, mit kell tanítanunk nekik. Egy összetett világban, a fiatalok előtt álló új kihívásokkal még fontosabb az, hogy Mennyei Atyánktól megkapjuk ezt az útmutatást a tanításukban.
Aburto nővér: Én úgy gondolom, hogy ha tanácskozunk velük és tudunk róluk, akkor jobban meg fogjuk ismerni őket. Az is fontos, hogy megfigyeljük őket és meghallgassuk, illetve meglássuk a célzásaikat. A megjegyzéseik, ezek hiánya, illetve az általuk feltett kérdések lehetővé teszik számunkra, hogy jobban megismerjük őket. Akár azt is megengedhetjük, hogy névtelenül tegyenek fel kérdéseket. Időnként szabadabban kimondják azt, ami a szívükben rejlik, ha nem tudjuk, hogy ők voltak. Emellett bizonyosodjatok meg arról is, hogy a tanult tantételeket és tanokat összekötitek azzal, ami az életükben éppen történik – nem ami a jövőben fog, hanem ami most történik –, hogy láthasság magukat a szentírásokban, hogy láthassák magukat Izráel egybegyűjtésében, hogy láthassák magukat a szabadítás és felmagasztosulás munkájában. És a saját életükre visszatekintve láthatják azokat az alkalmakat, amikor az Úr megáldotta az életüket, és emlékezhetnek arra, hogy kik ők, és hogy Ő mindig készen áll a megáldásukra. Segítsünk nekik rálelni ennek jelentőségére! Ehhez azonban tudnunk kell, hogy mi történik az életükben.
Wilkinson fivér: Szerintem mindkét megjegyzés egyszerűen mesés volt! Nálam már az is előfordult, hogy az első órán levelet írattam magamnak a tanulókkal. Nem azt akarom, hogy felsorolják nekem a bűneiket vagy ilyesmit, hanem meséljenek magukról. Mit kell tudnom rólatok, melynek révén a lehető legjobban tudlak majd szolgálni benneteket oktatóként ebben a félévben vagy idén? Meséljetek a családotokról, a munkátokról, a tevékenységeitekről, amelyekben részt vesztek. Mondjátok el nekem, hogy mit vártok ezektől az óráktól. Vagy mondhatjátok azt is: „én épp küszködöm a hitemmel” vagy „igyekszem megbirkózni valamivel”. Aztán minden tanulóról készítek egy fényképet, és hozzáfűzöm a leveléhez. És a levelet olvasva megismerem az adott tanulót. Ezek csupán gyakorlati megközelítései annak, amit Johnson nővér és Aburto nővér tanít nekünk.
Willard fivér: A következő kérdésünk az oktatóinknak kíván segíteni. Hogyan hozzuk egyensúlyba a tan egyértelmű tanításának felelősségét azzal, hogy a különböző körülmények közül érkező és más-más kulturális háttérrel rendelkező tanulókat a gondolataik és az érzéseik helyénvaló megosztására buzdítsuk? Mit mondhatnánk egy oktatónak, aki megpróbálja azt éreztetni a tanulóival, hogy hozzászólhatnak az órához, hogy az óra anyagától eltérő gondolatokat és érzéseket is megoszthatnak, de közben megtanítja a tant?
Whimpey fivér: Időnként nehéz megteremteni ezt az egyensúlyt az órán. Én úgy gondolom, szem előtt kell tartanunk, hogy a feladatunk az igazság, nem pedig a vélemény tanítása. A tanulóinknak tudniuk kell, hogy amikor eljönnek az órára, akkor az igazságot fogják hallani. Ezért kell a szentírásokra és a próféták szavaira összpontosítanunk, hogy amikor jönnek a tanulók, akkor mi azokban legyünk, és azokban találjunk rá a válaszainkra. Emellett a célt is szem előtt kell tartanunk, hogy a célunk a fiatalok és a fiatal felnőttek hozzásegítése ahhoz, hogy megértsék Jézus Krisztus tanításait és engesztelését, és támaszkodjanak ezekre. Segítenem kell a tanulóimat abban, hogy értsék.
De azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a tanulóinknak is van felelőssége ebben. Emlékeztek a Tan és szövetségek 50.-re: mi az igazság szavát prédikáljuk, a tanulóinknak viszont be kell fogadniuk az igazság szavát. Hívő lélekkel kell az órára jönniük. Az óráinkat egyfajta laboratóriumhoz is hasonlíthatjuk, ahová eljönnek a tanulóink, és érzik az igazság tanításának légkörét, de biztonságban is érzik magukat ahhoz, hogy megosszák a kérdéseiket, a tapasztalataikat vagy az aggodalmaikat. Ám ekkor oktatókként mi valóban ott vagyunk, hogy segítsünk a tanulóinknak megtanulni, hogyan tanuljanak – megtanulni, hogyan érezzék a Lelket, hogyan tanuljanak ők maguk, és osszák meg ebben a légkörben a gondolataikat. És talán ez még a beszélgetésünkhöz, a szentírásokhoz és a próféták szavaihoz is elvezet minket, hogy segítsenek nekünk rálelni az igazságra, nem csupán véleményekre vagy arra, amit ma a világban mondanak.
Összpontosítsunk arra, ami igaz! Gondoljatok a lelki tudás megszerzésének mintájára. Ha valóban erre a mintára tudunk összpontosítani, és segíteni a tanulóinknak megtanulni, hogyan cselekedjenek hittel és legyen örökkévaló látásmódjuk, majd nézzenek meg Isten által kijelölt forrásokat, hogy ráleljenek a válaszaikra. Így amikor eljönnek az órára, valóban azért vannak ott, hogy az igazságról tanuljanak, hogy olyanná válhassanak, mint a Mennyei Atyjuk.
Az egyik területi igazgatónk megosztotta velem egy élményét. Órán volt éppen, és az egyik fiatal felnőtt olyan véleményt osztott meg, amely nem egészen volt összhangban az egyház tanításaival. Akkor az oktató így reagált: „Milyen hatással van a véleményetekre a saját bizonyságotok és az, amit a szabadítás tervéről tudtok? Induljuk ki innen, a hitből, a tudásotokból, abból, amit már éreztetek, és beszéljünk erről ebből a szemszögből!” Aztán azt mondta, hogy látta, amint ez a fiatal felnőtt azonnal kinyilatkoztatást kap, midőn megpróbál hittel cselekedni és örökkévaló szemszögből tekinteni erre. Beszéltek arról, hogy mit tudnak, mit nem tudnak, és miért akarnak továbbra is törekedni arra, hogy rájöjjenek. Nem rendelkeztek az összes válasszal, de a légkör azt sugallta, hogy ha összejöttünk, hogy megismerjük az igazságot, és megnéztük, mit tehetünk hittel, és mi az, amit már tudtak.
Hogyan segíthetünk másoknak megtanulni, hogyan tanuljanak és hogyan leljenek válaszokra? Szerintem időnként vigyáznunk kell arra, hogy ha nem engedjük, hogy az evangélium tantételei és tanai megváltoztassanak minket, akkor megpróbáljuk a körülményeinkre és a helyzetünkre szabva megváltoztatni az evangélium tantételeit és tanait. Ha tényleg ki tudjuk jelenteni azt, hogy „Mennyei Atya, hozzád hasonlóvá szeretnék válni. Segíts megtanulnom, hogyan segítenek majd nekem az evangélium tana és tantételei.” És ennek lelkületében „még mindig vannak kérdéseim és aggodalmaim, de tényleg tudni akarom, hogy mi az igazság”. Szerintem oktatókként valóban létrehozhatunk egy ilyen légkört azzal, ahogyan reagálunk. Azzal, hogy segítünk a tanulóinknak a szentírásokhoz és a prófétákhoz fordulni az igazság megismerése végett, és segítünk nekik, miközben tusakodnak, hogy valóban megtudják, mi az igazság. És még azt is hozzátenném, hogy ne becsüljétek alá a bizonyság erejét. „Két vagy három tanú vallomása alapján megáll minden dolog.”3 A szentírásokban, a próféták szavaiban és a saját tanúbizonyságukban ott van, hogy mi az igazság. És amikor a Lélek tanúságot tesz, a fiataljaink rájönnek erre, és megtudják, hogyan tanuljanak és tudják meg saját maguk az igazságot.
Willard fivér: Nagyon szeretem Nefi hozzáfűznivalóját, amikor ezt mondta: „Tudom, hogy szereti gyermekeit; de nem ismerem minden dolognak a jelentését.”4 Nefi bizonyságot tett arról, amit tudott, és mily nagy áldás ez számunkra!
Wilkinson fivér: Az egyik gondolat, amelyik az eszembe jutott, a házasságtörésen ért asszony és a Szabadító példája volt. Nem rettent vissza attól, hogy az igazságot tanítsa. Megtanította neki a tant, hogy ez nem helyénvaló. Ám ezt oly módon tette, amely megvédte őt, és biztonságos helyet teremtett számára, ahol megtapasztalhatott valamit.
Johnson nővér: Nekem is hasonló gondolataim voltak, hogy ha a tanulók még inkább át tudják érezni a Szabadító szeretetét és az engesztelés hatalmát, akkor ez erősebb lesz annál, mint amikor a parancsolatokról és azok áthágásának következményeiről tanítunk. Ha végül ezt az érzést viszik magukkal az óráról, hogy van valaki, aki ennyire szereti őket, és hozzá tudnak férni az engesztelés hatalmához, hogy amikor hibázunk, mint mindenki, akkor pontosan erre való az engesztelés. Ezeknek a pozitív oldala lesz az, amit a tanulók magukkal visznek az óráról. Azt fogják érezni, hogy van remény. És szerintem erre nagyon is szükségük van ebben a világban.
Willard fivér: Nagyon köszönöm ezeket a hozzászólásokat! Valójában az utolsó kérdésnek is ehhez van köze: Hogyan segíthetünk a fiataloknak érezni azt, hogy látjuk őket, hogy a kérdéseik tényleg számítanak? Craig nővér, mit fűznél hozzá ehhez?
Craig nővér: Egy olyan szentírásrész jutott eszembe Márk evangéliumából, amelyet mindannyian jól ismertek. Egy gazdag ifjú odament a Szabadítóhoz, és megkérdezte, mit tegyen, hogy örök életet nyerjen. A Szabadító pedig felsorolt néhány parancsolatot, melyeket addig is betartott. Aztán mielőtt valami tényleg nagyon nehéz dolog – és mindannyiunk esetében vannak nehéz dolgok – megtételére kérte volna ezt a fiatalembert, a 21. versben azt olvassuk, hogy „Jézus pedig rátekintvén megkedvelé őt”5. Szerintem a legfontosabb, amit tehetünk, amikor a fiatalokkal kapcsolatba kerülünk, az, hogy éreztessük velük a szeretetünket. Tudom, hogy ez nem mindig könnyű, és időnként sok erőfeszítést és imát igényel a részünkről, hogy olyan szemünk legyen, amely úgy tekint rájuk, ahogy a Szabadító tekintene.
Erre gondolva még az jut eszembe, hogy ki kell használnunk a kérdésekben rejlő erőt. Erről már volt szó ma, de meg kell tanulnunk valóban ráhangolódni a tanulóinkra, és jó kérdéseket feltenni – olyan kérdéseket, amelyek lehetővé teszik számunkra annak kiderítését, hogy milyen érzések vannak bennük, és hol tartanak, aztán pedig a valódi kérdéseik feltevésére buzdítani őket. Ezek olyan kérdések, amelyek időnként kellemetlenek és nem mindig van rájuk könnyű válasz, és ez teljesen rendben van. Nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül, mert szerintem már önmagában az is jelzi az érdeklődésüket, hogy vannak ilyen nehéz kérdéseik. És mi egészen biztosan nem akarjuk azt, hogy csupán passzív résztvevők legyenek. Azt akarjuk, hogy kérdezzenek. A mi dolgunk az, hogy elvezessük őket a megfelelő forrásokhoz, leginkább az Úrhoz, hogy személyes kinyilatkozatatást kapjanak és annak megfelelően cselekedjenek. Nekünk is ezt kell tennünk, miközben bizalmi légkört teremtünk, ahol biztonságban érezve magukat kifejezésre juttathatják a hitelveiket és időnként a kételyeiket. Úgy gondolom, annak, ha kialakítjuk ezt a biztonságos környezetet és valóban tiszteljük őket, az intelligenciájukat, a képességeiket, amit taníthatnak és nyújthatnak nekünk; amint lehetőségeket biztosítunk nekik, hogy válaszoljanak a próféta és Jézus Krisztus hívására, hogy részt vegyenek a szabadítás és felmagasztosulás munkájában, a természetes következménye az lesz, hogy úgy érzik majd, látjuk, halljuk őket, és szükség van rájuk.
Aburto nővér: Úgy vélem, azokra a tanulókra is érzékenyeknek kell lennünk, akik más körülmények között élnek az életükben és a családjukban. Éreztetnünk kell velük azt, hogy bevonjuk őket, hogy részei ennek az egyháznak és Krisztus testének, ahogy mindannyian. Úgy érzem, az általunk használt szavakra is oda kell figyelnünk. Például ha van olyan tanuló, aki nem a szüleivel él, akkor „a szüleid” helyett mondhatjuk csak azt, hogy „a családod” vagy „a szeretteid”. És szerintem a sebezhetőség segít látniuk, hogy mindannyian küszködünk valamivel, mindannyiunknak vannak gyengeségei. Ha segítünk a tanulóknak érezni, hogy részesei ennek az utazásnak, melyet együtt teszünk meg, és hogy senki nem tökéletes, az segíteni fog érezniük, hogy számítanak. És persze meghallgatjuk őket, meghallgatjuk a hozzászólásaikat, meghallgatjuk a kérdéseiket. Ha feltesznek egy kérdést, akkor abba kell hagynunk azt, amit éppen csinálunk, és meg kell próbálnunk segíteni nekik saját maguk rálelni a válaszra. Nem feltétlenül kell megadni a választ, hanem találják meg maguk a szentírásokban, ima, valamint az élő próféták szavai által.
Johnson nővér: Csak azt szeretném mondani, hogy e kérdéseket átgondolva felidéztem, nekem milyen oktatóim voltak az életem során, és a nagyszerű hatást, amelyet az életemre gyakoroltak – egyszerűen lenyűgöző. Mostanában erre készülve nagyon hálás voltam az oktatóimért, a szeretetükért, a Szabadító iránti odaadásukért, és azért, amilyen nagy hatást ez gyakorolt. Miattuk, valamint a Szabadító és irántam érzett szeretetük miatt éreztem, hogy fontos vagyok és oda tartozom. Örökké hálás leszek az összes jó oktatóért és tanítóért ebben az egyházban. És csodálatos élmény volt újra belegondolni a jóságukba.
Willard fivér: A lényeg a lényeg: a nagyszerű oktató példája sokatmondó. Meghaladja ezt a panelbeszélgetést, még ha az örökkévalóságon át beszélnénk is a tanításról. És csak arra van szükség, hogy egy olyan oktatóra gondoljunk, aki megáldotta az életünket, valakire, aki felkarolt és szolgálattételben részesített oly módon, hogy az megáldotta az életünket. Tudom, hogy ez olyan prédikáció lenne, amely nagyon is meghaladná azt, ami a mai időnkbe belefér. Úgyhogy köszönöm az emlékeztetőt.
Zárásként hadd mondjak köszönetet mindannyiótoknak ebben a panelben azért, hogy szavaitokkal is, de ami még ennél is fontosabb, a krisztusi életetek példájával tanítottatok minket a mai beszélgetésen. Jézus Krisztus tanítványai vagytok, és kiváltság volt számomra az, hogy itt lehettem veletek és tanulhattam tőletek. A hallgatóságunknak szerte a világon a panel résztvevői nevében is azt mondom: szeretünk benneteket. Köszönjük mindazt, ahogyan igyekeztek megáldani Isten gyermekeit! Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Ő él; ez az Ő munkája. És azért imádkozom, hogy mindannyiótok életére kiáradjanak a legbőségesebb áldásai, bárhol legyetek is. Jézus Krisztus nevében, ámen.