Mesélj egy kalandot!
Eljött a lefekvés ideje, de Zalán még nem volt álmos.
„Anyu, mesélj egy kalandot! – kérte. – Mesélj nekem arról, amikor kislány voltál.”
„Rendben” – egyezett bele Anyu. Megsimogatta Zalán fejét. Egy ideig gondolkodott.
„Amikor kicsi voltam – kezdte Anyu –, nagyon szerettünk várost építeni otthon. Takarókból és székekből készítettünk házakat. A testvéreimmel mindegyikünknek volt valamilyen kitalált munkánk.”
„Neked mi volt a munkád?” – érdeklődött Zalán.
„Én vezettem a boltot. Papírból vágtunk ki pénzeket. Azon lehetett ételt és újságot venni. Nagyon szerettünk együtt játszani a városunkban.”
„És még mit csináltatok” – kérdezte a fiú.
„Egyszer állatkertet építettünk a városunkhoz. A plüssállatainkat használtuk.”
Zalán felemelte a maciját. „Mint ezt?”
„Pontosan – mondta Anyu. – Az emberek pedig ellátogathattak az állatkertbe.”
Zalán szorosan magához ölelte a maciját. „Mesélj még, Anyu!”
„Leveleket is írtunk egymásnak. Postaládákat készítettünk, azokba raktuk őket. A nagybátyád volt a postás. Ő hordta szét a leveleket a házainkhoz. Mókás dolog volt levelet kapni.”
Zalán is szeretett volna levelet írni. Talán másnap írhatna egyet.
„Néha veszekedtünk – mondta Anyu, – de aztán bocsánatot kértünk, és tovább játszottunk. Megtanultunk kijönni egymással és jól érezni magunkat.”
„Mint én és Alíz” – mondta Zalán.„Igen – felelte Anyu. – Pontosan úgy. Ti is megtanultok kijönni egymással.”
„Ez egy jó történet volt – mondta Zalán. – Holnap mesélsz egy másik kalandot?”
„Persze – felelte Anyu. – Mesélek neked arról, amikor az apukád volt kisfiú.”
Megpuszilta Zalánt, és megigazította rajta a takarót.
„Jó éjszakát” – mondta Zalán. Aztán becsukta a szemét, és állatkertekre, városokra és papírból kivágott pénzekre gondolt.