A bicajos csíny
A barátai azt mondták neki, hogy vicces lesz. Mégsem érezte helyesnek.
Sam amilyen gyorsan csak tudott, feltekert a dombra a bringájával. Előrehajolt. A szél belekapott a hajába. Liam, a barátja ott tekert mellette.
„Fáradsz?” – kérdezte Liam.
„Dehogyis!” – válaszolta Sam.
A barátjuk, Erik, már a dombtetőn volt, a parkban.
„Kommt schon! Gyertek már!” – kiáltotta.
Sam és Liam felértek a dombtetőre. A fiúk leparkolták a bringáikat, és egy fa alá telepedtek.
Liam felvett egy kavicsot, és elhajította. „Unatkozom.” Kis svájci falujukban nem igazán volt túl sok hely, ahová mehettek.
„Én is” – mondta Erik. Egy bottal a homokot kaparászta.
„Tekerhetnénk tovább” – javasolta Sam.
Liam fintorgott. „Állandóan csak azt csináljuk.”
„Inkább csináljunk valami vicceset!” – vetette fel Erik. Felugrott és odament a kerékpártartóhoz, ahol rengeteg bicikli parkolt. Sam és Liam követték.
Sam gyomra összeszorult. Néha, amit Erik és Liam viccesnek talált, neki nem volt vicces. Erik és Liam szerették a többi gyereket piszkálni, és goromba dolgokat mondani nekik az osztályban. De talán most más lesz.
Különben is, nem volt túl sok fiú Sam osztályában. Ha nem Erikkel és Liammal barátkozna, akkor kivel mással?
„Vegyük le a szelepsapkát az összes kerékről – suttogta Erik. – Elrejthetnénk őket a fánál.” Ezzel letérdelt egy fényes, piros bicikli mellett, és letekerte a pici műanyag kupakot az egyik kerékről.
Liam nevetett. „Igen! Ez nagyon vicces lesz!”
Sam sóhajtott. Nem. Most sem volt másképpen. „Hát nem tudom – szólalt meg. – Szerintem inkább hagyjuk.”
Erik meglökte Sam karját. „Ne csináld már! – mondta. – Nem is néz ide senki.”
„Ezek úgyis csak pici tartozékok – mondta Liam. – Észre sem fogja venni senki, hogy eltűntek.”
Sam próbálta figyelmen kívül hagyni az émelygést, amit a gyomrában érzett. Végül is attól, hogy leszedik a szelepsapkákat, még nem teszik tönkre a bringákat. Vállat vont és bólintott.
A három fiú gyorsan leszedte a szelepsapkákat a bicajok kerekeiről, és visszarohant a fához. Az összes kupakot elrejtették egy nagy kő alá, és leültek, hogy figyeljék a kerékpárokat. Liam és Erik kuncogtak.
Hamarosan egy férfi odament, levette a lakatot a biciklijéről, majd eltekert.
„Látod? Észre sem vette” – mondta Liam.
De én igen! – gondolta Sam.
A nap hátralévő részében Sam nem tudta kiverni a fejéből a szelepsapkákat. Azt kívánta, bárcsak visszaadhatná őket, de úgysem találta volna meg a bicajok gazdáját. Letérdelt, és mindent elmondott Mennyei Atyának.
„Iszonyúan érzem magam – mondta Sam. – Bárcsak ne tettem volna meg. Kérlek, Mennyei Atyám, bocsáss meg!”
Másnap Sam és a barátai újra kibicajoztak a parkba.
Eric felvetette, hogy vegyék le újra a szelepsapkákat.
Liam újra beleegyezett.
Samnek eszébe jutott az imája. Ezúttal kicsit bátrabbnak érezte magát.
„Szerintem meg nem kellene” – mondta.
„Miért nem? – kérdezte Liam rosszalló tekintettel. – Tegnap fel sem tűnt senkinek.”
„Én sem szeretném, ha valaki az én bringámat piszkálná” – felelte Sam. És mielőtt még a két fiú válaszolhatott volna, felugrott a kerékpárjára. „Ki ér előbb a pékséghez?” – kiáltotta. Aztán olyan gyorsan tekert, ahogy csak tudott.
Erik és Liam is felkapta a bicaját.
„Nem igazság! Előbb indultál” – kiabálta Liam.
Sam vigyorgott, miközben a barátai utánaeredtek. Suttogva köszönetet mondott Mennyei Atyának. Már sokkal jobban érezte magát.
Illusztrálta: Shane Clester