Ti írtátok
Menj, ülj mellé!
Sierra F., 12 éves, USA, Utah
Egy nap az iskolában hallottam, ahogy szekálnak egy fiút. Elszomorodtam. Senkivel nem szabadna így bánni.
Aznap később az évfolyamunkon volt egy összejövetel. A fiú, akit korábban szekáltak, eljött rá és egyedül leült. Amikor megláttam, eszembe jutott, mi történt. Hallottam egy hangot: azt mondta, hogy üljek mellé. Azonban nem akartam kilógni azzal, hogy csak én ülök oda. Elboldogul – gondoltam. – Nincs szüksége rá, hogy valaki melléüljön. Elhessegettem az érzést.
Megint szólt hozzám a hang, most már erősebben: Menj, ülj mellé!
Ránéztem a fiúra. Magányosnak és szomorúnak tűnt. Rendben – gondoltam. Amikor leültem mellé, mintha kényelmetlenül érezte volna magát. Bemutatkoztam és kérdezgetni kezdtem. Eleinte félénk voltam. Azonban ahogy beszélgettünk, békességet éreztem. Ő pedig már nem tűnt magányosnak, sem szomorúnak.
Amikor vissza kellett mennie az osztályterembe, mondtam neki, hogy majd később beszélünk. Kicsit elmosolyodott, és azt mondta, hogy rendben. A tanárom odajött és így szólt: „Köszönöm, Sierra! Ez nagyon kedves volt tőled.” Én csak bólintottam.
A nap hátralevő része hamar eltelt, de ez a békés érzés nem távozott el. Tudtam, hogy a helyes dolgot cselekedtem. Időnként az emberek nem bánnak jól azokkal, akik másmilyenek. Ez nem tetszik nekem, de előfordul.
Mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Kedvesen kellene bánnunk egymással. Tudom, hogy ha így teszünk, akkor Isten meg fog áldani minket.
Illusztrálta: Kristin Sorra