Isten jóságát látva

Írta: Brigitte Dassler

Hogyan fejezhetném be a dolgozatot, ha még a papírt sem látom?

Illusztrálta: Michael Mullan

Egy nap a középiskolában földrajzdolgozatot írtunk, amelyben a világ minden földrészét és országát fel kellett ismerni és meg kellett nevezni. Nehéznek hangzik, ugye? Nos, az volt. Különösen azért, mert majdnem teljesen vak vagyok.

Csőlátásom van, tehát a szemeim – pontosabban csak az egyik, amelyik lát – egyszerre a lapnak csak egy kis részére tud összpontosítani. Nem épp ideális egy olyan dolgozatnál, ahol az egészet egyszerre kellene látnom.

Elég gyorsan kétségbeestem. Nem tudtam megkülönböztetni Európát Dél-Amerikától, vagy Afrikát Ausztráliától. Annyira kétségbeestem, hogy sírni kezdtem, ami még inkább elhomályosította az amúgy is kusza alakzatokat a papíromon. Szerencsére megmentett az, amikor az édesapám a nap végén megjött, hogy felvegyen.

A tanárom időt adott nekem arra, hogy otthon fejezzem be a dolgozatot. Aznap este vacsora után én az asztalnál ültem, készen arra, hogy újra megpróbáljam, miközben a testvéreim filmet néztek a nappaliban.

Épp elkezdtem megpróbálni a térkép kitöltését, amikor valami a filmben megragadta a figyelmemet. Egy vak ember megkérdezte a Szabadítótól, hogy visszaadná-e a látását. Ebben a percben én ezt bárminél jobban szerettem volna.

Hirtelen rádöbbentem, hogy ha valaki segíthet nekem, az Jézus Krisztus. Nem kaptam vissza aznap a látásomat, de örömet éreztem, miközben hallottam, amint a Szabadító meggyógyítja azt a férfit. Tudtam, hogy Jézus Krisztus törődik velem, és segíteni fog befejezni a dolgozatot.

Letérdeltem és szívből jövő köszönetet mondtam Mennyei Atyámnak az Ő Fia ajándékáért. Aztán megújult elszántsággal fogtam a ceruzámat, készen arra, hogy ismét megpróbáljam.

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában él.