A kapcsolatunk Istennel
Nem számít, mit foglal magában halandó tapasztalatunk, bízhatunk Istenben, és örömre lelhetünk Őbenne.
Az ószövetségi Jóbhoz hasonlóan a szenvedések idején néhányan talán úgy érzik, hogy Isten magukra hagyta őket. Mivel tudjuk, hogy Istennek a hatalmában áll megakadályozni vagy elmulasztani bármiféle csapást, kísértést érezhetünk arra, hogy panaszkodjunk, ha ezt nem teszi meg, ezt kérdezve magunktól: ha Isten nem adja meg a segítséget, amelyért imádkozom, hogyan is lehetne hitem Benne? Heves megpróbáltatásainak egy pontján az igazlelkű Jób ezt mondta:
„Tudjátok meg hát, hogy Isten alázott meg engem, és az ő hálójával ő vett engem körül.
Ímé, kiáltozom az erőszak miatt, de meg nem hallgattatom, segélyért kiáltok, de nincsen igazság.”1
Jóbnak adott válaszában Isten kérdőre vonja őt: „kárhoztathatsz-é te engem azért, hogy te igaz légy?”2 Vagy más szavakkal: „Semmivé akarod tenni az én igazságomat? Bűnösnek mondasz engem, hogy te lehess igaz?”3 Jehova erőteljesen emlékezteti Jóbot mindenhatóságára és mindentudására, Jób pedig a legmélyebb alázattal elismeri, hogy ő maga a közelébe sem ér Istennek tudásban, hatalomban és igazlelkűségben, és nem képes megállni a Mindenható ítéletében:
„Tudom, hogy te mindent megtehetsz – mondta –, és senki téged el nem fordíthat attól, a mit elgondoltál. […]
Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom. […]
Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!”4
Végül Jób kiváltságos volt, hogy megláthatta az Urat, „az Úr pedig jobban megáldá a Jób életének végét, mint kezdetét”5.
Halandó rövidlátásunkkal igazi balgaság részünkről azt feltételezni, hogy megítélhetjük Istent, például így: nem vagyok boldog, tehát Isten valamit nem csinál jól. Nekünk, halandó gyermekeinek egy bukott világban, akik oly keveset tudunk a múltról, a jelenről és a jövőről, kijelenti: „…minden dolog jelen van nálam, mert én ismerem valamennyit.”6 Jákób bölcsen figyelmeztet: „Ne arra törekedjetek tehát, testvéreim, hogy tanácsot adjatok az Úrnak, hanem arra, hogy tanácsot kapjatok a kezéből. Mert íme, ti magatok tudjátok, hogy bölcsen, és igazságosan, és nagy irgalmassággal ad tanácsot minden alkotásának.”7
Néhányan félreértik Isten ígéreteit; úgy vélik, azt jelentik, hogy az Őneki való engedelmesség konkrét eredményeket idéz elő egy meghatározott időrend szerint. Talán így gondolkodnak: Ha szorgalmasan szolgálok teljes idejű missziót, Isten megáld majd egy boldog házassággal és gyermekekkel. Vagy: Ha nem foglalkozom iskolai feladatokkal a sabbat napján, Isten jó jegyekkel fog megáldani. Vagy: Ha fizetem a tizedet, Isten megáld majd azzal a munkával, amelyre mindig is vágytam. Ha az élet nem pontosan így – vagy az elvárt időrend szerint – zajlik, akkor úgy érezhetik, hogy Isten elárulta őket. A dolgok azonban nem ilyen gépiesek az isteni rendben. Nem szabad úgy gondolnunk Isten tervére, mint egy kozmikus automatára, ahol 1.) kiválasztjuk a kívánt áldást, 2.) bedobjuk a szükséges mennyiségű jó cselekedetet, aztán 3.) azonnal az ölünkbe is pottyan a vágyott dolog.8
Isten ténylegesen tiszteletben fogja tartani a mindegyikünkkel való szövetségeit és ígéreteit. Emiatt nem kell aggódnunk.9 Jézus Krisztus – aki mindenek alá ereszkedett, majd felemelkedett a magasságba10, és aki minden hatalommal rendelkezik a mennyben és a földön11 –, az Ő engesztelő hatalma biztosítja, hogy Isten be tudja és be is fogja teljesíteni az ígéreteit. Létfontosságú, hogy tiszteljük és betartsuk az Ő törvényeit, azonban nem minden, a törvény iránti engedelmességen alapuló áldás12 alakul, igazodik és időzítődik az elvárásainkhoz. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de Őrá kell hagynunk az áldások intézését – mind a fizikai, mind a lelki áldásokét.
Brigham Young elnök kifejtette, hogy hite nem bizonyos eredményekre vagy áldásokra épül, hanem a Jézus Krisztusról kapott tanúbizonyságára és a Vele való kapcsolatára. Ezt mondta: „Hitemet nem arra helyezem, hogy az Úr munkálkodik a tenger szigetein vagy hogy embereket hozott ide, …se nem az erre vagy arra a népre kiárasztott kegyekre, se nem arra, hogy áldottak vagyunk-e vagy sem, hanem az Úr Jézus Krisztusra és a Tőle kapott tudásomra helyezem a hitemet.”13
A bűnbánatunk és az engedelmességünk, a szolgálatunk és az áldozataink igenis számítanak. Szeretnénk azok között találtatni, akikről Ether azt mondta, hogy „mindig bővelked[nek] a jó cselekedetekben”14. Ám ez nem annyira a celesztiális főkönyvekben vezetett bejegyzések miatt van. Ezek a dolgok azért számítanak, mert bevonnak minket Isten munkájába, valamint eszközt jelentenek, mely által együttműködünk Vele a természetes emberből szentté való átalakulásunkban.15 Mennyei Atyánk önmagát és az Ő Fiát kínálja fel nekünk, a Velük való szoros és tartós kapcsolatot Jézus Krisztus, a mi Megváltónk kegyelme és közbenjárása által.
Isten gyermekei vagyunk, akik halhatatlanságra és örök életre vannak elválasztva. Az a rendeltetésünk, hogy az Ő örökösei és Krisztus örököstársai legyünk.16 Atyánk hajlandó mindegyikünket az Ő szövetséges ösvényén vezetni az egyéni szükségletünkre alkotott és az Ő tervére szabott lépésekkel, melyben elérhetjük a legfőbb boldogságunkat Ővele. Számíthatunk az Atyába és a Fiúba vetett növekvő bizalomra és hitre, az Ő szeretetük egyre növekvő érzésére, valamint a Szent Lélek következetes vigaszára és útmutatására.
Ennek ellenére egyikünknek sem lehet könnyű ez az ösvény. Túl sok finomítás szükségeltetik ahhoz, hogy könnyű legyen. Jézus ezt mondta:
„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves.
Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.”17
Az Isten által irányított tisztulás folyamata szükségszerűen gyötrelmes és fájdalmas lesz olykor. Pál szavait felidézve, „örököstársai [vagyunk] Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg”18.
Így hát e finomító tüze közepette ahelyett, hogy haragudnánk Istenre, inkább kerüljünk közel Hozzá. Szólítsuk az Atyát a Fiú nevében. Járjunk Velük a Lélek által, napról napra. Engedjük, hogy idővel kinyilvánítsák nekünk az irántunk táplált hűségüket. Jussunk el az Ő valódi megismerésükre és önmagunk valódi megismerésére.19 Engedjük, hogy Isten uralkodjon.20 A Szabadító erről biztosít minket:
„Hallgassátok meg azt, aki szószólótok az Atyánál, aki szót emel ügyetekben őelőtte –
Mondván: Atyám, tekintsd annak szenvedéseit és halálát, aki bűnt nem cselekedett, akivel nagyon elégedett voltál; tekintsd a te Fiadnak vérét, amely kiontatott, annak vérét, akit odaadtál, hogy te magad megdicsőülhess;
Ezért, Atyám, kíméld meg ezeket a testvéreimet, akik hisznek az én nevemben, hogy énhozzám jöhessenek és örökké tartó életük lehessen.”21
Figyeljünk meg néhány példát olyan hithű férfiakra és nőkre, akik bíztak Istenben, tudván, hogy az Ő megígért áldásai megadatnak majd nekik, akár életükben, akár halálukban. Hitük nem azon nyugodott, amit Isten megtett vagy nem tett meg egy adott körülményben vagy pillanatban, hanem azon, hogy Őt jóságos Atyjukként, Jézus Krisztust pedig hű Megváltójukként ismerték.
Amikor Ábrahámot fel akarta áldozni Elkenah egyiptomi papja, ő Istenhez kiáltott, hogy mentse meg őt, és Isten így is tett.22 Ábrahám megérte, hogy a hithűek atyja legyen, kiknek a magján keresztül a föld minden családja áldott lesz.23 Korábban ugyanezen az oltáron Elkenah ugyanazon papja három szüzet ajánlott fel, akik „erényességük miatt… nem voltak hajlandók meghajolni, hogy fából vagy kőből készült isteneknek hódoljanak”24. E szüzek vértanúságot szenvedtek.
Az ősi József, akit ifjú korában a saját fivérei adtak el rabszolgának, gyötrelmében Istenhez fordult. Idővel előkelő helyet töltött be ura házában Egyiptomban, de aztán minden előmenetelétől megfosztották Potifár feleségének a hamis vádjai miatt. József úgy is gondolkodhatott volna, hogy „lám, börtön jár nekem a nemi erkölcsösség törvényének a betartásáért”. Ehelyett továbbra is Istenhez fordult, és még a börtönben is jó sora volt. Józsefet újabb letaglózó csalódás érte, amikor a barátjául fogadott rabtársa a József megsegítésére tett ígérete ellenére teljesen megfeledkezett róla, miután visszahelyezték a fáraó udvarában betöltött bizalmi tisztségébe. Végül, mint azt ti is tudjátok, az Úr közbelépett, hogy Józsefet a legmagasabb bizalmi és hatalmi tisztségbe helyezze a fáraó mellé, ami lehetővé tette József számára Izráel házának a megmentését. József kétség nélkül tanúsíthatta, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”25.
Abinádi szilárdan eltökélte, hogy eleget tesz isteni megbízatásának. „[B]efejezem üzenetemet – mondta –; és azután már mit sem jelent, hogy [mi történik velem], ha úgy lészen, hogy megszabadulok.”26 Nem lett megkímélve a vértanúságtól, ám bizonyos, hogy megszabadult Isten királyságában, egyetlen becses megtértje, Alma, pedig megváltoztatta a nefita történelem folyását egészen Krisztus eljöveteléig.
Alma és Amulek az esdekléseikre válaszul kiszabadultak a börtönből Ammoniha városában, üldözőik pedig odavesztek.27 Korábban azonban ugyanezek az üldözők tomboló tűzbe vetettek hívő nőket és a gyermekeiket. Amikor Alma gyötrelemmel telve tanúja volt a szörnyű látványnak, a Lélek arra kényszerítette, hogy ne gyakorolja Isten hatalmát a lángoktól való megmentésükre28, hogy Isten dicsőségben magához fogadhassa őket fent.29
Joseph Smith próféta a Missouri állambeli Liberty fogházában sínylődött, tehetetlen lévén segítséget nyújtani a szenteknek, akiket kifosztottak és kiűztek az otthonukból a keserves téli fagyok idején. „Ó Isten, hol vagy? – kiáltotta Joseph. – Meddig tartod vissza a kezed…?”30 Válaszul az Úr ezt ígérte: „…gyötrelmed és sanyargattatásaid csak egy rövid pillanatnyiak; és aztán, ha jól kitartasz azokban, Isten fel fog magasztalni téged a magasban; és győzedelmeskedni fogsz minden ellenséged felett. […] Még nem vagy olyan, mint Jób”31.
Végül Joseph képes volt Jóbbal együtt kijelenteni: „Ha [Isten] meg is öl engem, benne reménykedem”32.
Brook P. Hales elder elmesélte már Patricia Parkinson nővér történetét, aki ép látással született, de 11 éves korára teljesen megvakult.
Hales elder szavait idézem: „Már sok-sok éve ismerem Patet, és nemrég elmondtam neki, mennyire csodálom, hogy ő mindig derűlátó és boldog. Azt válaszolta: »Na jó, de nem láttál még otthon, ugye? Nekem is vannak rossz pillanataim. Vannak igen komoly depressziós időszakaim, és bizony sokat sírok.« Azt azonban hozzátette: »Furcsa, de amióta csak elkezdett romlani a szemem, tudom, hogy Mennyei Atya és a Szabadító ott vannak a családommal és velem. […] Azoknak, akik megkérdezik, hogy nem vagyok-e dühös, amiért vak vagyok, azt felelem: »Mégis kire lennék dühös? Mennyei Atya itt áll mellettem; nem vagyok egyedül. Ő mindig velem van.«”33
Végső soron az Atyával és a Fiúval való szoros és maradandó kapcsolat áldása az, amire törekszünk. Ez határoz meg mindent, és örökkévalóan megér minden árat. Tanúskodni fogunk Pállal arról, „hogy a miket most szenvedünk [a halandóságban], nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik”34. Tanúságot teszek arról, hogy nem számít, mit foglal magában halandó tapasztalatunk, bízhatunk Istenben, és örömre lelhetünk Őbenne.
„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.
Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”35
Jézus Krisztus nevében, ámen.