Szívből jövő mindenünk
Ha azt akarjuk, hogy a Szabadító a menny felé emeljen bennünket, akkor az Őiránta és az Ő evangéliuma iránti elkötelezettségünk nem lehet esetleges vagy alkalomszerű.
Felajánlás Őneki
Csupán néhány nappal azelőtt, hogy életét adta volna értünk, Jézus Krisztus a jeruzsálemi templomban volt, figyelve, ahogy az emberek adományokat dobnak a templom perselyébe. „Sok gazdag pedig sokat vet vala abba.” Aztán jött egy szegény özvegyasszony, aki „két fillért… vete bele”. Az összeg oly csekély volt, hogy még feljegyezni is alig lett volna érdemes.
Mégis, ez a látszólag jelentéktelen adomány megragadta a Szabadító figyelmét. Sőt, olyannyira mély benyomást gyakorolt rá, hogy „előszólítván tanítványait, monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, a kik a perselybe vetettek vala.
Mert azok mindnyájan az ő fölöslegükből vetének; ez pedig az ő szegénységéből, a mije csak volt, mind beveté, az ő egész vagyonát.”1
Ezzel az egyszerű megfigyeléssel a Szabadító megtanította nekünk, hogyan mérik a felajánlásokat az Ő királyságában – és ez egészen más, mint ahogyan mi általában mérünk. Az Úr az adomány értékét nem a perselyre, hanem az adományozó szívére gyakorolt hatása alapján méri.
E hithű özvegyasszony dicséretével a Szabadító mércét adott nekünk, hogy megmérjük tanítványságunkat, annak minden megnyilvánulásában. Jézus azt tanította, hogy felajánlásunk lehet bőkezű vagy szerény, de akárhogy is legyen, szívből jövő mindenünknek kell lennie.
Ezt a tantételt visszhangozza Amáleki, a Mormon könyve-beli próféta könyörgése: „Krisztushoz jö[jjetek], aki Izráel Szentje, és részesül[jetek] az ő szabadításában, és megváltásának hatalmában. Igen, jöjjetek hozzá, és ajánljátok fel neki teljes lelketeket, felajánlásként.”2
De hogyan lehetséges ez? Sokunk számára elérhetetlennek tűnik a teljes lelkű elkötelezettség ilyen mércéje. Már így is annyira túlterheltek vagyunk. Hogyan tudjuk egyensúlyban tartani az élet számos követelményét azzal a vágyunkkal, hogy teljes lelkünket felajánljuk az Úrnak?
A kihívás talán az, hogy úgy véljük, az egyensúly az jelenti, hogy időnket egyenlő arányban kell felosztani az egymással versengő érdekek között. Ebből a szempontból nézve a Jézus Krisztus iránti elkötelezettségünk csupán egyike lenne a sok teendőnknek – olyasmi, amit be kell préselnünk a zsúfolt időbeosztásunkba. De talán máshogyan is megközelíthetnénk ezt.
Egyensúly: mint a biciklizés
A feleségemmel, Harriettel, nagyon szeretünk együtt biciklizni. Csodálatos módja ez a testmozgásnak, miközben együtt is töltjük az időt. Tekerés közben, ha éppen nem levegőért kell kapkodnom, élvezzük a körülöttünk lévő gyönyörű világot, és kellemesen elbeszélgetünk. Ritkán kell különösebben odafigyelnünk arra, hogy megtartsuk az egyensúlyunkat a kerékpárjainkon. Már elég régóta kerekezünk, hogy erre ne kelljen gondolnunk – ez már megszokott és természetes számunkra.
De amikor olyan valakit látok, aki még csak tanul kerékpározni, eszembe jut, hogy nem könnyű egyensúlyozni azon a két keskeny keréken. Idő kell hozzá. Gyakorlás kell hozzá. Türelem kell hozzá. Sőt, az is, hogy egyszer-kétszer elessen az ember.
Legfőképpen pedig azok, akiknek sikerül egyensúlyozniuk a kerékpáron, megtanulják ezeket a fontos tanácsokat:
Ne a lábadat nézd!
Nézz előre!
Figyeld az utat magad előtt! Összpontosíts a célodra! És tekerd a pedált! Az egyensúly megtartása az előrehaladáson múlik.
Hasonló elvek vonatkoznak arra is, amikor Jézus Krisztus tanítványaiként egyensúlyra törekszünk az életünkben. Időtök és energiátok elosztása a számos fontos teendő között személyenként és életszakaszonként változik. Közös, átfogó célunk azonban az, hogy kövessük Mesterünk, Jézus Krisztus útját, és visszatérjünk szeretett Mennyei Atyánk színe elé. E célnak állandónak és következetesnek kell maradnia, bárkik legyünk is, és bármi történjék is az életünkben.3
Emelkedés: mint a repülőgép-vezetés
Mármost, a lelkes biciklisek számára hasznos hasonlat lehet az, ha a tanítványságot a kerékpározáshoz hasonlítjuk. Akik nem ilyenek, ne aggódjanak. Van egy másik hasonlatom is, amellyel – biztos vagyok benne – minden férfi, nő és gyermek képes lesz azonosulni.
A tanítványság, az élet legtöbb dolgához hasonlóan, a repülőgép-vezetéshez is hasonlítható.
Elgondolkodtatok már azon, milyen bámulatos, hogy egy hatalmas utasszállító gép tényleg képes felemelkedni a földről és repülni? Mitől tudnak ezek a gépmadarak elegánsan szárnyalni az égen, átszelve óceánokat és földrészeket?
Egyszerűen fogalmazva: a repülő csak akkor repül, amikor levegő áramlik a szárnyai körül. Ez az áramlás nyomáskülönbséget idéz elő, amely felemeli a repülőt. És hogyan lehet elegendő levegőt áramoltatni a szárnyak körül ahhoz, hogy a gép felemelkedjen? A válasz a tolóerő.
A repülőgép nem emelkedik a magasba, ha csak áll a kifutópályán. Még erős szélben sem keletkezik elegendő felhajtóerő, amíg a repülőgép nem halad előre, és elegendő tolóerővel nem ellensúlyozza az őt visszatartó erőket.
Ahogy a kerékpárt a lendület tartja egyensúlyban és függőleges helyzetben, úgy a repülőgépnek az előrefelé mozgás segít legyőzni a tömegvonzás és a légellenállás erejét.
Mit jelent ez számunkra Jézus Krisztus tanítványaiként? Azt jelenti, hogy ha egyensúlyt szeretnénk találni az életben, és ha azt akarjuk, hogy a Szabadító a menny felé emeljen bennünket, akkor az Őiránta és az Ő evangéliuma iránti elkötelezettségünk nem lehet esetleges vagy alkalomszerű. A jeruzsálemi özvegyhez hasonlóan nekünk is a teljes lelkünket kell felajánlanunk Neki. Lehet, hogy a felajánlásunk szerény, de szívünkből és lelkünkből kell jönnie.
Jézus Krisztus tanítványának lenni nem csupán egyike a sok teendőnknek. A Szabadító az ösztönző erő minden tettünk mögött. Ő nem egy pihenőhely az utunkon. Nem egy festői mellékút, sőt, nem is egy főbb látványosság. Ő „az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha [Jézus Krisztus] által…”4 Ez az Út és a legfőbb úti célunk.
Egyensúly és emelkedés akkor keletkezik, ha „Krisztusba vetett állhatatossággal [törekszünk] előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével”5.
Áldozat és felajánlás
És mi a helyzet azzal a sok feladattal és felelősséggel, melyek annyira elfoglalttá teszik az életünket? A szeretteitekkel töltött idő, az iskolába járás vagy a munkára való felkészülés, a megélhetés, a családról való gondoskodás, a közösségi szolgálat – hol fér bele mindez? A Szabadító biztosít bennünket:
„Mennyei Atyátok tudja, hogy szükségetek van mindezekre a dolgokra.
Hanem keressétek először Isten királyságát és az ő igazlelkűségét, és akkor ezek a dolgok is mind megadatnak majd nektek.”6
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindez könnyű.7 Egyaránt kíván áldozathozatalt és felajánlást.
Bizonyos dolgok elengedése és más dolgok megragadása kell hozzá.
Az áldozathozatal és a felajánlás két mennyei törvény, melyek betartására szövetséget kötünk a szent templomban. E két törvény hasonló, de nem azonos. Az áldozathozatal azt jelenti, hogy feladunk valamit valami értékesebb érdekében. Az ősi időkben Isten népe nyájaik zsengéjét áldozta az eljövendő Messiás tiszteletére. A történelem során hithű szentek személyes vágyaikat, kényelmüket, sőt, még az életüket is feláldozták a Szabadítóért.
Mindannyiunk rendelkezünk dolgokkal – nagyobbakkal és kisebbekkel –, amelyeket fel kell áldoznunk azért, hogy még teljesebben követhessük Jézus Krisztust.8 Az áldozataink megmutatják, mit értékelünk igazán. Az áldozatok szentek, és az Úr tiszteletben tartja azokat.9
A felajánlás legalább egy fontos szempontból különbözik az áldozattól. Amikor felajánlunk valamit, azt nem hagyjuk az oltáron, hogy felemésztődjön, hanem az Úr szolgálatába állítjuk. Neki és az Ő szent céljainak szenteljük.10 Azért kapjuk a tehetségeket, amelyeket az Úr adott nekünk, és igyekszünk sokszorosára gyarapítani őket, hogy még hasznosabbá váljunk az Úr királyságának az építésében.11
Közülünk nagyon kevés embert fognak arra kérni, hogy áldozza fel az életét a Szabadítóért. Azonban mindannyiunkhoz szól a felhívás, hogy szenteljük Neki az életünket.
Egy munka, egy öröm, egy cél
Amikor igyekszünk megtisztítani az életünket és minden gondolatban Krisztusra tekinteni12, akkor minden más összhangba kezd kerülni. Az élet már nem csupán különálló erőfeszítések hosszú sora, amelyeket kényes egyensúlyban tartunk.
Idővel minden egyetlen munkává válik.
Egy örömmé.
Egy szent céllá.
Ez Isten szeretetének és szolgálatának a munkája. Ez Isten gyermekeinek a szeretete és szolgálata.13
Amikor az életünkre tekintve száz és száz teendőt látunk, úgy érezzük, elborítanak bennünket. Amikor egyetlen dolgot látunk – szeretni és szolgálni Istent és az Ő gyermekeit száz és száz különböző módon –, akkor örömmel tudunk ezeken a dolgokon munkálkodni.
Így ajánljuk fel teljes lelkünket: feláldozunk mindent, ami visszatart minket, és a többit az Úrnak és az Ő céljainak szenteljük.
Bátorítás és bizonyság
Drága fivéreim és nővéreim és drága barátaim! Lesz majd, amikor azt kívánjátok, bárcsak még többet tehetnétek. Szerető Mennyei Atyátok ismeri a szíveteket. Tudja, hogy nem tehettek meg mindent, amit a szívetek szeretne. De szerethetitek és szolgálhatjátok Istent. Megtehetitek a tőletek telhető legtöbbet az Ő parancsolatainak a betartására. Szerethetitek és szolgálhatjátok az Ő gyermekeit. Erőfeszítéseitek pedig megtisztítják a szíveteket, és felkészítenek benneteket egy dicsőséges jövőre.
Úgy tűnik, ezt értette meg a templomi perselyhez járuló özvegyasszony is. Biztosan tudta, hogy a felajánlása nem fogja megváltoztatni Izráel sorsát, de képes volt megváltoztatni és megáldani őt – mert bár az összeg csekély volt, az volt a mindene.
Ezért, drága barátaim és Jézus Krisztus szeretett tanítványtársai, „ne fáradj[unk] bele… a jó tevésébe, mert nagyszerű munka alapját fektet[jük] le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagyszerű.”14
Bizonyságomat teszem arról, hogy ez igaz, amint arról is bizonyságot teszek, hogy Jézus Krisztus a Mesterünk, a Megváltónk, valamint az egyetlen visszavezető út szeretett Mennyei Atyánkhoz. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.