Szeretet, megosztás, meghívás
Amikor szeretünk, megosztunk és meghívunk, akkor abban a nagyszerű és dicsőséges munkában veszünk részt, amely felkészíti a földet a Messiása visszatérésére.
Képzeljétek el velem egy pillanatra, amint egy hegyen álltok Galileában, tanújaként annak a csodának és dicsőségnek, amikor a feltámadt Szabadító meglátogatja a tanítványait. Mily lenyűgöző belegondolni, hogy személyesen is hallhatnánk ezeket a szavakat, melyeket megosztott velük: az ünnepélyes megbízatását, mely szerint „elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”1. Ezek a szavak bizonyosan erőt adnának, lelkesítenének és megindítanának mindannyiunkat éppen úgy, ahogy tették az apostolaival. Ők valójában az életük hátralevő részét pontosan ennek szentelték.
Érdekes módon nem csupán az apostolok szívlelték meg Jézus szavait. A korai egyház tagjai – a legújabbaktól a legtapasztaltabbakig – kivették a részüket a Szabadító nagy megbízatásából, megosztva az evangélium örömhírét ismeretlenekkel és ismerősökkel egyaránt. Eltökéltségük a Jézus Krisztusról való bizonyságuk megosztása iránt hozzájárult az Ő újonnan megalapított egyháza egyre bővülő növekedéséhez.2
Krisztus tanítványaiként hozzánk is szól a felhívás, hogy ma is úgy engedelmeskedjünk az Ő megbízatásának, mintha ott lettünk volna azon a hegyen Galileában, amikor annak idején kijelentette azt. 1830-ban újraindult ez a megbízatás, amikor Joseph Smith elválasztotta az öccsét, Samuelt, Jézus Krisztus egyháza korai misszionáriusaként.3 Azóta már több mint másfél millió misszionárius utazott el szerte a világba, tanítva minden nemzetet, és megkeresztelve azokat, akik befogadják a visszaállított evangélium örvendetes híreit.
Ez a mi tanunk. A mi hő vágyunk.
Kisgyermekeinktől kezdve a legidősebbekig, sóvárogva várjuk az időt, amikor a Szabadító hívásának engedelmeskedve megoszthatjuk az evangéliumot a világ nemzeteivel. Biztos vagyok benne, hogy ti, fiatal férfiak és fiatal nők, hasonlóan megerősítő kihívást éreztetek tegnap, amikor a prófétánk arra kért benneteket – ahogyan a Szabadító kérte az apostolaitól –, hogy készüljetek fel a teljes idejű misszionáriusi szolgálatra.
A rajtgépnél álló rövidtávfutókhoz hasonlóan mi is már alig várjuk a próféta aláírásával teljes hivatalos felkérést, amely a verseny kezdetét jelzi. Ez a vágy nemes és lelkesítő; vegyük azonban fontolóra ezt a kérdést: miért ne állnánk neki mindannyian most rögtön?
Talán azt kérdezitek: Hogyan lehetek misszionárius névtábla nélkül? Vagy azt mondjuk magunknak: A teljes idejű misszionáriusokat el szokták választani ennek a munkának a végzésére; én szívesen segítenék, de talán majd később, amikor az élet egy kicsit lecsendesedett.
Fivérek és nővérek! Ez ennél sokkal egyszerűbb! Hálásak lehetünk, amiért a Szabadító nagy megbízatását meg lehet valósítani a gyermekkorunktól fogva mindegyikünknek tanított egyszerű, könnyen érthető tantételek révén: szeretet, megosztás és meghívás által.
Szeretet
Az első dolog, amelyet megtehetünk az, hogy úgy szeressünk, ahogy Krisztus szeretett.
Szívünket nyomasztják azok az emberi szenvedések és feszültségek, melyeket ezekben a viharos időkben látunk szerte a világon. Azonban sugalmazást is kaphatunk az együttérzés és az emberségesség azon kiáradása révén, melyet az emberek mindenhol tanúsítottak az arra irányuló erőfeszítéseik révén, hogy felkarolják a kirekesztetteket – akik otthonuk elhagyására kényszerültek, különváltak a családjuktól, vagy másfajta bánatot és kétségbeesést tapasztaltak meg.
Nemrégiben arról szóltak a hírek, hogy a kétségbeesett, menekülő családokért aggódó lengyel édesanyák egy csoportja teljesen felszerelt babakocsik rendezett sorát hagyta az egyik vasútállomás peronján, amelyek készenlétben várták azokat a vonatról leszálló menekült édesanyákat és gyermekeket, akiknek a vonatról való leszállást követően szükségük lehetett rájuk azon a határátkelőhelyen. Mennyei Atyánk bizonyosan rámosolyog az ilyen önzetlen jószívűség cselekedeteire, mert amikor egymás terheit viseljük, akkor betöltjük Krisztus törvényét.4
Amikor krisztusi szeretetet tanúsítunk a felebarátaink iránt, akkor az evangéliumot prédikáljuk – még akkor is, ha egyetlen szót sem szólunk.
A mások iránti szeretet a felebarátaink szeretetére vonatkozó második nagy parancsolat ékesszóló kifejezése5; megmutatja a saját lelkünkben munkálkodó Szent Lélek finomító folyamatát. Krisztus mások iránti szeretetének a kimutatásával előidézhetjük, hogy akik látják a jó cselekedeteinket, dicsőítsék a mi Mennyei Atyánkat.6
Úgy tesszük ezt, hogy semmit nem várunk cserébe.
Természetesen azt reméljük, hogy elfogadják a szeretetünket és az üzenetünket, de hogy miként reagálnak, azt nem mi irányítjuk.
Azt viszont mindenképpen, hogy mi mit teszünk és kik vagyunk.
A mások iránti krisztusi szeretet által Krisztus evangéliuma dicsőséges, életeket megváltoztató tulajdonságait prédikáljuk, és jelentősen részt veszünk az Ő nagyszerű megbízatása elvégzésében.
Megosztás
A második dolog, amelyet megtehetünk, az a megosztás.
A Covid19-világjárvány első hónapjaiban Viszan fivér Thaiföldön arra érzett késztetést, hogy megossza a közösségimédia-oldalán az érzéseit és benyomásait azzal kapcsolatban, amit a Mormon könyve tanulmányozása során tanul. Az egyik különösen személyes bejegyzésében megosztott egy történetet két Mormon könyve-beli misszionáriusról, Almáról és Amulekről.
A fivérét, Vinajt – bár egy másik vallás híve volt – megérintette a poszt, és válaszul váratlanul azt kérdezte: „Be tudom szerezni azt a könyvet thai nyelven?”
Viszan bölcsen megszervezte, hogy két misszionárius nővér elvigye a fivérének a Mormon könyve egy példányát, akik aztán tanítani is kezdték őt.
Viszan is bekapcsolódott a virtuális leckékbe, melyek során megosztotta a Mormon könyvével kapcsolatos érzéseit. Vinaj megtanult igazságkereső lélekkel imádkozni és tanulmányozni, valamint elfogadni és befogadni az igazságot. Vinaj néhány hónapon belül megkeresztelkedett.
Viszan később ezt mondta: „Feladatunk, hogy egy eszköz legyünk Isten kezében, és mindig készen kell állnunk arra, hogy Ő a saját módján végezhesse a munkáját rajtunk keresztül.” Családi csodájuk azért következett be, mert Viszan egyszerűen hétköznapi és természetes módon megosztotta az evangéliumot.
Mindannyian megosztunk dolgokat másokkal. Gyakran tesszük ezt. Elmondjuk, hogy milyen filmeket és ételeket szeretünk, milyen vicces dolgokat látunk, milyen helyeken járunk, milyen műalkotásokat tartunk nagyra, milyen idézetek ihletnek meg minket.
Milyen módon egészíthetnénk ki egyszerűen a már most is megosztott dolgainkat azzal, amit Jézus Krisztus evangéliumával kapcsolatban szeretünk?
Dieter F. Uchtdorf elder így beszélt erről: „Ha valaki megkérdezi, milyen volt a hétvégéd, ne vonakodj arról beszélni, hogy mi történt az istentiszteleten. Beszélj a kisgyermekekről, akik a gyülekezet előtt állva buzgón énekelték, hogyan próbálják Jézust követni. Beszélj a fiatalokról, akik az idősek otthonába ellátogatva azzal töltötték az idejüket, hogy segítsenek az ott lévőknek összeállítani a személyes történetüket.”7
A megosztás nem az evangélium „értékesítéséről” szól. Nem kell prédikációt írnotok, vagy kijavítanotok valakinek a helytelen meglátásait.
Amikor a misszionáriusi munkáról van szó, Istennek nincs szüksége arra, hogy az Ő igazságosztói legyetek; azt viszont igenis kéri, hogy a megosztói legyetek.
Azáltal, hogy megosztjuk másokkal az evangéliummal kapcsolatos pozitív élményeinket, kivesszük a részünket a Szabadító nagy megbízatásának a betöltéséből.
Meghívás
A harmadik dolog, amelyet megtehettek, az a meghívás.
Mayra nővér egy ecuadori új megtért. Az evangéliumban megélt öröme a keresztelkedése után azonnal az egekbe szökött, amikor a saját közösségimédia-oldalain keresztül meghívta a barátait és a szeretteit. Számos családtagja és barátja, aki látta a bejegyzéseit, kérdésekkel reagált. Mayra felvette velük a kapcsolatot, és gyakorta meghívta őket magához, hogy együtt találkozzanak a misszionáriusokkal.
Mayra szülei, testvérei, nagynénje, két unokatestvére és több barátja is megkeresztelkedett, mert bátran meghívta őket, hogy „jöjjenek, és lássák meg”, „jöjjenek, és szolgáljanak”, valamint „jöjjenek, és tartozzanak ide”. Hétköznapi és természetes meghívásai révén több mint 20 ember fogadta el a felkérését, hogy keresztelkedjenek meg Jézus Krisztus egyháza tagjává. Ez azért következett be, mert Mayra nővér egyszerűen csak meghívott másokat, hogy tapasztalják meg azt az örömet, amelyet ő az egyház tagjaként érez.
Meghívások százait intézhetjük másokhoz. Meghívhatunk másokat, hogy „jöjjenek, és lássanak meg” egy úrvacsorai gyűlést, egy egyházközségi tevékenységet, egy online rövidfilmet, amely elmagyarázza Jézus Krisztus evangéliumát. A „jöjjetek, és lássátok meg” meghívása arra is irányulhat, hogy olvassák a Mormon könyvét, vagy látogassanak el egy új templomba a felszentelése előtti nyílt napok során. A meghívás időnként olyasmi, amit befelé intézünk: önmagunk meghívása, felnyitva a szemünket és ráirányítva a tekintetünket a minket körülvevő cselekvési lehetőségekre.
Digitális korunkban az egyháztagok gyakran osztanak meg üzeneteket a közösségi médián keresztül. Több száz, vagy akár több ezer felemelő dolog van, melyet megosztásra érdemesnek találhattok. Ezek a tartalmak arra irányuló meghívást tartalmaznak, hogy „jöjjetek, és lássátok meg”, „jöjjetek, és szolgáljatok”, valamint „jöjjetek, és tartozzatok ide”.
Amikor meghívunk másokat, hogy többet tudjanak meg Jézus Krisztus evangéliumáról, azzal részesei leszünk a Szabadító felhívásának, hogy vegyünk részt az Ő megbízatása munkájában.
Zárszó
Szeretett fivéreim és nővéreim! Ma három egyszerű dologról – könnyű dolgokról – ejtettünk szót, amelyeket bárki meg tud tenni. Olyan dolgok ezek, amelyeket ti meg tudtok tenni! Talán már most is teszitek ezeket, miközben nem is teljesen vagytok tisztában azzal, hogy ezt teszitek!
Arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok át a szeretet, a megosztás és a meghívás lehetséges módjait. Amint így tesztek, akkor határozott örömet fogtok érezni, tudva azt, hogy ezzel szeretett Szabadítónk szavait fogadjátok meg.
Aminek a megtételére buzdítalak benneteket, az nem egy új program. Máskor is hallottátok már ezeket a tantételeket. Ez nem valami „újabb nagy dolog”, amelyre az egyház most megkér titeket. Ez a három dolog csupán a kiterjesztése annak, akik már most is vagyunk Jézus Krisztus tanítványaiként.
Nincs szükség névtáblára vagy levélre.
Nincs szükség hivatalos elhívásra.
Amikor ez a három dolog természetes részévé válik annak, akik vagyunk és ahogy élünk, az az őszinte szeretet magától jövő, nem erőltetett kifejezésévé válik.
Ahogy Krisztus azon tanítványai, akik 2000 évvel ezelőtt összegyűltek, hogy tanuljanak Tőle Galileában, úgy mi is befogadhatjuk a Szabadító megbízatását, és elmehetünk az evangéliumot prédikálni az egész világnak.
Amikor szeretünk, megosztunk és meghívunk, akkor abban a nagyszerű és dicsőséges munkában veszünk részt, amely felkészíti a földet a Messiása visszatérésére.
Azért imádkozom, hogy megfogadjuk a Szabadító felhívását, és törekedjünk részt venni az Ő nagyszerű megbízatásában. Jézus, a Krisztus nevében, ámen.