„Ha Krisztus a helyemben lenne…”
Szabadítónk, Jézus Krisztus annak fontosságáról tanít minket, hogy megkeressük azt, aki eltévedt.
Sok évvel ezelőtt, mikor gyermekeink hat, négy és két évesek voltak, feleségem és én egy találós kérdést tettünk fel nekik. Családként, naponta olvastunk a Mormon könyvéből.
„Ki volt az a férfi – kérdezte feleségem –, aki vadászni indult az erdőbe, de ehelyett egész nap és még éjjel is imádkozott?”
Néhány pillanatnyi csönd után, segíteni próbált: „A neve E-vel kezdődik…e…e…e.”
A szoba sarkából két éves gyermekünk felkiáltott: „Nosz!”
Ez az a gyermek volt, amelyik a sarokban játszadozott – az, amelyikről azt hittük, túl kicsi, hogy megértse. Enosz! Enosz volt, aki vadászni indult az erdőbe, de lelkében éhséget érzett. Bár feljegyzése nem említi, hogy eltévedt volna abban az erdőben, Enosz története azt tanítja nekünk, hogy úgy jött ki onnan, hogy megtalálta önmagát.
Az Új testamentumban Szabadítónk, Jézus Krisztus annak fontosságáról tanít minket, hogy megkeressük azt, aki eltévedt.
„Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett egy után, mígnem megtalálja azt?
És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén” (Lukács 15:4–5).
Ádám bukása óta az egész emberiség egy elveszett és bukott állapotban van. Mint ahogy sokan közületek, az én „megtalálásom” is két hithű misszionáriussal kezdődött. 1913-ban, a dániai Koppenhágában C. Earl Anhder és Robert H. Sorenson elderek tanították az evangéliumot nagyszüleimnek és megkeresztelték őket. Szüleim megtanították nekem a kemény munka, a becsületesség és a feddhetetlenség fontosságát. Mégis, egy rövid nemzedék alatt elveszítettük aktivitásunkat az egyházban, és tudásunkat az evangéliumról. Visszatekintve, emlékszem, hogy kiskoromban játszótársaim meghívtak az Elemibe. Első egyházi élményem az Elemiben kötött barátságokra épült.
Kisfiúként, alig néhány hónappal 12. születésnapom után, egy szombat délután én nyitottam ajtót. Barátaim közül néhányan – diakónusok, fehér ingben és nyakkendőben, hívtak, hogy jöjjek el életem első papsági gyűlésére. A vezetőnk mellettem jött, miközben a dombról lefelé haladtunk a Templom téren lévő Tabernákulum felé. Az volt az áprilisi általános konferencia papsági ülése.
Lloyd Bennett a cserkészvezetőm volt. Szombat délutánonként gyakran eljött értem, és elvitt a cserkészirodába, hogy megvegye a szükséges kitűzőket és felszereléseket. Vezetés közben beszélgettünk. Bizalmas barátom lett. Lloyd Bennet, mint sokan mások, időt szánt arra a bizonyos egyetlen egyre.
Ezek a nagyszerű barátok és vezetők megértették M. Russel Ballard elder nemrégiben adott tanácsát, miszerint „találjunk… még egyet” („Még egy”, Liahóna, 2005. május, 69. o.) és ők megértették, hogy ehhez mire van szükség. Néha, az a sarokban lévő egy az, akiről nem is gondoltuk volna.
Az én személyes enoszi élményemet 18 éves koromban éltem át, mikor a kaliforniai Fort Ord katonai barakkjában térdeltem. Miután lekapcsolták a világítást… ott, a kemény padlón térdepelve, mint Enosz, megtaláltam az utam. Teljes idejű missziót készültem szolgálni. Szívem telve van hálával azért a sok emberért, akik segítettek abban, hogy rájöjjek, ki is vagyok én, és hogy megismerjem Krisztust és az Ő evangéliumát. Megértettem, hogy a hazafelé vezető út Jézus Krisztuson, a Szabadítónkon át vezet.
„És eljön a világra, hogy népét megváltsa, és magára vállalja mindazok vétkét, akik hisznek az ő nevében. És ezek azok, akik majd örök életet nyernek, igen, a megváltásban egyedül csak ezek részesülhetnek” (Alma 11:40).
Ézsaiás, az ótestamentumi próféta, látva a mi időnket, mikor az evangélium teljesen visszaállíttatik, kijelentette:
„Így szól az Úr Isten: Ímé, fölemelem kezemet a népekhez, és előttök zászlómat felállatom, és elhozzák fiaidat ölükben, és leányaid vállukon hordoztatnak” (Ésaiás 49:22).
Amikor gondoskodunk arról az egyről, kedves testvérek, látjuk beteljesedni e próféciát. Értitek, hogyan vittek ölbe és hordoztak vállon titeket is… biztonságba?
Mit tenne Szabadítónk azokkal a lehetőségekkel, melyekkel rendelkezünk: hogy hatással legyünk arra az egyre? Hogyha alkalmazzuk annak elvét, hogy „ha Krisztus a helyemben lenne, Ő mit tenne?”, akkor az életünk során hozott döntéseink Krisztus-központúak lesznek.
Személy szerint tudom, hogy szeretett Neal A. Maxwell elderünk mindig törekedett rá, hogy megtalálja azt az egyet. Mert ő Nefihez hasonlóan „szorgalmasan ír[t], hogy rábír[jon] [mindannyiunkat], hogy higgy[ünk] Krisztusban és békélj[ünk] meg Istennel” (2 Nefi 25:23). Tudom, hogy Maxwell elder sokszor hívta azokat, és azt a bizonyos egyet, akit próbált Krisztushoz vezetni.
Mindegy, hogy Elemi tanárok, Fiatal Férfiak vagy Fiatal Nők vezetői, cserkészvezetők, házitanítók, látogató tanítók vagy barátok vagyunk-e, az Úr használni fog minket, ha figyelünk, hogy megkeressük és megtaláljuk azt az egyet.
Mennyire hálás vagyok a döntésért, hogy szolgáltam egy teljes idejű missziót, amely fordulópont volt az életemben! Fiatal férfiak, megvan a kiváltságotok, hogy szolgáljatok, igen, hogy szorgalmasan munkálkodjatok. Maradjatok érdemesek, készüljetek fel az evangélium hirdetésére; ne késlekedjetek – induljatok és szolgáljatok! Fiatal nők, olyan sokat tehettek a királyság felépítéséért. Kedves idősebbek: szükségünk van rátok!
Családunk olyan kiváltságos volt, hogy csodálatos elderekkel, nővérekkel és idősebb misszionáriusokkal szolgálhatott Kanadában. Szívvel-lélekkel, és az Úr erejével azon munkálkodtak, hogy megkeressék azt az egyet, és megtalálták őket, mint ahogy azt az elkötelezett misszionáriusok teszik világszerte.
„És így eszközök voltak Isten kezében és sok lelket elvezettek az igazsághoz és Megváltójuk megismeréséhez” (Móziás 27: 36).
Mindannyian hatással lehetünk mások életére, igen, örök életére, de cselekednünk kell; csinálnunk kell; szorgalmasan kell munkálkodnunk! Talán támadt egy érzésetek, hogy ösztönözzetek valakit, hogy térjen vissza az egyházba, vagy hallgassa meg első alkalommal a visszaállított evangélium üzenetét. Rajta, kövessétek azt a benyomást! Hívjunk meg valakit, hogy holnap jöjjön és figyeljen a próféta szavára! Megtennétek ezt? Meg fogjátok hívni őket még ma? Hittel és készséges szívvel (és vággyal) bíznunk kell abban, hogy a Lélek megadja nekünk „abban az órában, igen abban a pillanatban, hogy mit mondjatok” (T&Sz 100:6). Tudom, hogy ez így van.
Milyen hálás vagyok ezért az elhívásért, hogy ismét szolgálhatok, ezúttal Ausztráliában. Örökkévaló szeretetemet és nagyrabecsülésemet fejezem ki feleségem és kilenc misszionáriusi beállítottságú gyermekünk iránt, az ő szeretetükért és támogatásukért. Ünnepélyes bizonyságomat teszem arról, hogy az evangélium teljessége visszaállíttatott a földre, hogy Joseph Smith Isten prófétája és a Mormon könyve Isten szava. Ma egy élő próféta, Gordon B. Hinckley elnök vezet bennünket. Tudom, hogy Isten él, és tudom, hogy Jézus a Krisztus, Szabadítónk és Megváltónk. A Pásztor szerető karjain és vállain visz bennünket haza. Akárcsak Enosz, én is hadd mondjam alázatosan: „[életem feladata], hogy prédikáljak… és Krisztus igazsága szerint az igét hirdessem ennek a népnek; …és a világon semmi másban nem volt annál nagyobb örömöm!” (Enosz 1:26) Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.