Hogy mindannyian együtt foglalhassunk helyet a mennyben
Amikor eszközökké válunk Isten kezében, Ő arra használ minket, hogy elvégezzük az Ő munkáját.
Nővérek, egy általános segítőegyleti gyűlésre gyűltünk össze ma este. Csodálatosan néztek ki! Valahányszor összegyűlünk, akaratlanul is eszembe jut az első segítőegyleti gyűlés. Elképzelem, amint Joseph próféta beszél a nőtestvérekhez és felkészíti őket arra, hogy hogyan tudják kivenni részüket Isten királyságának felépítésében. Hallom a nők szívének fohászait: „Szövetségekben fogadtam meg, hogy elvégzem a munkádat, de kérlek,Uram, segíts, hogy eszközzé válhassak a kezedben!” Imáik a mi imáink is.
A halandóságot kell felhasználnunk arra, hogy az említett eszközzé váljunk.
Nagyon szeretem Lucy Mack Smith nővér üzenetét, aki jóllehet törékeny volt már és gyenge, mégis felállt, hogy szóljon a nőtestvéreihez egy korai segítőegyleti gyűlésen Nauvooban. Szeretném, ha emlékeznétek rá, hogy ez a nő korábban hatalmas erővel rendelkezett, és nagyszerű vezető volt! Olyan nő lehetett, mint amilyeneket manapság a Segítőegyletben látok. Azon a napon viszont ezt mondta: „Gondoskodnunk kell egymásról, vigyáznunk kell egymásra és tanulnunk kell egymástól ahhoz, hogy mindannyian együtt foglalhassunk helyet a mennyben!”1
Ezek a szavak leírták a nőtestvéreknek, hogy hogyan válhatnak „eszközökké Isten kezében”2. Melyikünk ne vágyna arra, hogy gondját viseljék, vigyázzanak rá, megvigasztalják és oktassák Isten dolgaira? Hogyan történik meg mindez? Egyszerre csak egy kedvesség, egy szeretetteljes megnyilvánulás, egy figyelmes gesztus, egy szolgálatkész kéz. Az üzenetem azonban nem azoknak szól, akik ilyen jószívűségekben részesülnek, hanem nekünk, mindannyiunknak, akiknek naponta kell alkalmazni e szent cselekedeteket. Ahhoz, hogy Jézus Krisztushoz hasonlóvá váljunk, Joseph próféta azt tanította: „Ki kell tárnotok szíveteket egymás iránt!”3
Mindannyian arra törekszünk, hogy rendelkezzünk Krisztus tiszta szeretetével – melyet jószívűségnek hívunk –, de emberi mivoltunk, a bennünk rejlő „természetes nő”, megakadályoz minket ebben. Mérgesek vagyunk, elveszítjük az önuralmunkat, korholjuk saját magunkat és másokat – és amikor ezt tesszük, nem lehetünk a szeretet azon csatornái, melyeknek lennünk kell, ha eszközökké szeretnénk válni Mennyei Atyánk kezében. A hajlandóságunk, hogy megbocsássunk magunknak és másoknak, szerves részévé válik azon képességünknek, hogy velünk legyen az Úr szeretete az életünkben, és az Ő munkáját végezzük.
Amikor elkezdtem készülni erre a beszédre, megtettem mindazt, amiről tudtam, hogy meg kell tennem: elmentem a templomba, böjtöltem, olvastam a szentírásaimat, imádkoztam. Majd megírtam egy beszédet. De, nőtestvérek, amikor elhatározzátok, hogy a jószívűségről fogtok írni, akkor jószívűnek kell éreznetek magatokat. Én azonban nem éreztem így. Így hát, számos ima és könnycsepp után felismertem, hogy bocsánatot kell kérnem azoktól, akik – tudtukon kívül – az én szívtelen gondolataim okozói voltak. Nehéz volt. Ám gyógyító hatással volt. És bizonyságomat teszem nektek arról, hogy az Úr Lelke visszatért.
Állandóan jószívűnek lenni, egy életen át tartó törekvés, ám minden szeretetre méltó cselekedet megváltoztat minket és azokat, akik felajánlják azt. Hadd meséljem el egy fiatal nő történetét, akivel nemrég találkoztam. Alicia tizenévesként messze eltávolodott az egyháztól, később azonban indíttatást érzett arra, hogy visszajöjjön. Vasárnaponként gyakran meglátogatta a nagyapját egy nyugdíjas otthonban. Egy ilyen alkalommal elhatározta, hogy ott elmegy az utolsó napi szentek gyűléseire. Kinyitotta az ajtót és rálelt a Segítőegylet gyűlésére, de nem volt üres szék. Már majdnem elment, amikor az egyik nő intett neki, majd arrébb ült, hogy helyet szorítson neki a székén. Alicia azt monda: „Azon tűnődtem, hogy mit fog gondolni rólam az az asszony. Tele voltam testékszerekkel, és füst szagom volt. Ez azonban nem érdekelte őt; egyszerűen helyet csinált maga mellett.”
Aliciát felbátorította ennek a nőnek a jószívűsége és újra tevékeny egyháztag lett. Misszióban is szolgált, és most ugyanezt a szeretetet nyújtja a többi nőnek. Az idősebb nőtestvér, aki megosztotta a székét, megértette, hogy mindenki számára van hely a Segítőegyletben. Nővérek, erőért gyűlünk össze, magunkkal hozzuk azonban az összes személyes gyengeségünket és hiányosságunkat.
Alicia mondott nekem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt mondta: „Magamért csak egyetlen dolgot teszek, amikor istentiszteletre megyek: mégpedig, hogy magamnak veszek az úrvacsorából. Az idő többi részében pedig azt figyelem, hogy kiknek van szüksége rám, és én megpróbálok segíteni nekik, és táplálni őket.”
Amikor eszközökké válunk Isten kezében, Ő arra használ minket, hogy elvégezzük az Ő munkáját. Aliciához hasonlóan, figyelnünk kell a körülöttünk lévőket, hogy hogyan tudjuk táplálni és segíteni őket. Azokra kell gondolnunk, akik az ajtóban állnak, befelé tekintenek, és magunkhoz kell húznunk őket – hogy mindannyian együtt foglalhassunk helyet a mennyben. Nem mindegyikünk gondolja úgy, hogy van hely a székén egy másik személy számára, de mindig akadnak majd székek, ha szeretet van a szívünkben.
1856-ban, Julia és Emily Hill, két nővér, akik tizenévesként csatlakoztak az egyházhoz Angliában – és ezért családjukból kitagadták őket –, végül eljutott Amerikába, és már majdnem elért a rég óhajtott Sionba. Miközben a Willey kézikocsis társasággal szelték át az Amerikai fennsíkot, őket és még sokan másokat elkapott egy korán érkezett októberi hóvihar. Deborah Christensen nővér, Julia Hill dédunokája, a következőképp írja le a velük kapcsolatos megható álmát. Azt mondta:
„Láttam Juliát és Emilyt, ahogy bajba jutnak a hóban a Rocky Ridge szeles tetején, a Willey kézikocsis társaság többi tagjával együtt. Nem volt téli ruhájuk, ami melegen tarthatta volna őket. Julia a hóban ülve vacogott. Már nem tudott továbbmenni. Emily, aki szintén nagyon fázott, tudta, hogy ha nem segít Juliának felkelni, akkor Julia meghal. Ahogy Emily átkarolta nővérét, hogy felsegítse, Julia sírni kezdett, de nem könnyezett, csak halkan pityergett. Együtt elvánszorogtak a kézikocsijukhoz. Tizenhárman haltak meg azon a rettenetes éjszakán. Julia és Emily életben maradt.”4
Egymás nélkül ezek a nők valószínűleg nem élték volna túl. Ráadásul másoknak is segítettek túlélni az utazás e rettenetes részét, beleértve egy fiatal anyát a gyermekeivel. Emily Hill Woodmansee volt az, aki később megírta a „Nőtestvérként Sionban” című ének gyönyörű szövegét. Az ének „a gyengét és bánkódót megvigasztaljuk”5 sora új jelentést kap, ha magatok elé képzelitek a hófedte fennsíkon szerzett élményét.
A Hill nővérekhez hasonlóan sokunk nem élné túl a halandóság megpróbáltatásait másoktól kapott segítség nélkül. Teljesen igaz, hogy másokat segítve életben tartjuk a saját lelkünket.
Lucy Mack Smith és a korai Segítőegylet nőtestvérei megtapasztalták Krisztus tiszta szeretetét, azt a jószívűséget, amely nem ismer határokat. Náluk voltak az evangélium igazságai, hogy azok irányítsák az életüket; volt élő prófétájuk; volt egy Mennyei Atyjuk, aki meghallgatta imáikat és válaszolt is rájuk. Nővérek, ezek nekünk is megadattak. Amikor megkeresztelkedtünk, magunkra vettük Jézus Krisztus nevét. Ezt a nevet minden egyes nap magunkkal visszük, és a Lélek arra ösztönöz minket, hogy a Szabadító tanításaival összhangban éljük életünket. Miközben így teszünk, eszközökké válunk Isten kezében. A Lélek pedig a jóság magasabb szintjeire emel minket.
A jószívűség leghatalmasabb megnyilatkozása Jézus Krisztus engesztelése, melyet ajándékba kaptunk. Eme ajándék utáni szorgalmas kutatásunk nem csak azt követeli meg tőlünk, hogy azt fogadjuk el, hanem azt is, hogy készséggel osszuk is meg. Amint megosztjuk ezt a szeretetet másokkal, eszközökké válunk Isten kezében e nagy munka elvégzésére6. Felkészültek leszünk arra, hogy nőtestvéreinkkel együtt foglaljunk helyet a mennyben.
Bizonyságomat teszem a Szabadítóról, arról, hogy Ő él és szeret minket. Tudja, mivé válhatunk – jelenlegi hiányosságaink ellenére. Jézus Krisztus nevében, ámen.