Barátokra lelni
Szia! Clara Christensen vagyok. Kanadában élek, az Ontario szövetségi tartománybeli Keewatinban
Clara Christensen, 11, a hátsó kertjükből naptárba illő, gyönyörű látványban gyönyörködhet. Az otthona egy erdei tóra néző szikla szélén helyezkedik el. A tó hatalmas, tiszta vize déli irányban az Egyesült Államokig, nyugati irányban pedig Manitobáig elér. Nyáron a napsugarak csillognak a víz tükrén. Télen a tó a hófedte jégtől ragyog.
A tó és a körülötte lévő erdő álom-ország egy ilyen eleven, a természetet kedvelő kislány számára, mint Clara. Nyáron úszni, evezni, horgászni, kirándulni és táborozni szokott. Télen imád korcsolyázni, motoros szánkózni, síelni, valamint meredek hegyoldalon szőnyegdarabon lecsúszni. Télen a hőmérséklet éjjel -40˚C alá süllyed, a hó pedig 1–2 méter vastagságú. Mégis Clara kedvenc évszaka az ősz és a tél.
Ennek az életerős lánynak, aki ennyire szeret a szabadban tartózkodni, sok kedvenc benti időtöltése is van. Szeret olvasni, kötni, furulyázni és zongorázni. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megtanulja eljátszani az összes egyházi és elemis éneket. Clara nagyon jószívű, és élvezi, amikor az emberekről és az állatokról gondoskodhat. Gyakran vigyáz az unokatestvéreire, de ha nincsenek jelen igazi gyermekek, akkor babázik. Másik nagy szerelme a macskák. Lilo, Hős és Remény imádják őt, és gyakran az ágyában alszanak. Noé bárkája a kedvenc szentírástörténete, az állatok miatt. Amikor Clara felnő, vagy kisbabákkal, vagy macskákkal szeretne foglalkozni.
Bármibe is fog, szereti jól csinálni, mert addig nem mond le egy feladatról, amíg jól el nincs végezve. Ez a tulajdonsága már jó néhány nehéz kihíváson átsegítette őt. Claráról gyermekkorában kiderült, hogy apraxiás (súlyos beszédzavarral küzd). Ez azt jelenti, hogy bár tudta, hogy mit akar mondani, az agyából a szájához érkező jelek valahogyan összezavarodtak, ezért nem tudott tisztán beszélni. Clara számtalan órát töltött azzal, hogy megtanulja úgy mozgatni az állkapcsát, az ajkait és a nyelvét, hogy helyesen tudja kiejteni a hangokat, és hogy azokból a hangokból szavakat tudjon formálni. Ez nagyon kemény munkát jelentett, de a szülei segítségével rendíthetetlenül gyakorolt, és még mindig ezt teszi. Mostanra már jól beszél, bár van néhány olyan szó, ami még mindig hatalmas erőfeszítést igényel.
Tavaly a Clara osztályába járó negyedikes gyerekek azt a feladatot kapták, hogy négy-öt perces beszédeket tartsanak. Clara úgy döntött, hogy a holocaustról beszél, amelyet úgy mondott el, mintha ő is egy koncentrációs táborban élő kislány lenne. Amikor először elgyakorolta a beszédét, 8 perc 40 másodpercébe tellett, mert sok nehezen kiejthető szó volt benne. Újra és újra elgyakorolta. A beszéd lassacskán egyre rövidebb lett, ahogy megtanulta folyékonyan kimondani a szavakat. Végül 4 perc 40 másodperc alatt mondta el a beszédet, és az osztálytársai őt választották ki, hogy képviselje őket az egész iskola előtt. Miután megtette, az egész diáksereg tapsviharban tört ki. Sokan közülük már elsős kora óta ismerték Clarát, és a fejlődése egyenlő volt a csodával. „Az igazgató sírva fakadt – meséli Clara anyukája. – Clara másodikos tanítója is sírt. A negyedikes tanítója éljenzett. Olyan volt mint egy nagy győzelem. Ez volt életem egyik legszebb pillanata.”
Mit tanult Clara ebből az élményből? „Folyamatosan próbálkozzatok! – tanácsolja a gyermekeknek mindenütt. – Soha ne adjátok fel!”
Természetesen Clara sikeréhez az ima is nagyban hozzájárult. Nagyon erősen hisz Mennyei Atyánkban és Jézus Krisztusban. Az Elemi, a családi estek, a szentírások tanulmányozása és a szülei tanításai mind segítettek. Az idősebb nővérei is nagyban hozzájárultak a sikerhez, a jó példájukkal és olvasmányaikkal. Amint a 18 éves Carly és a 15 éves Josie annak idején betöltötték a 12. életévüket, elkezdtek egyházi posztereket kitenni a tükreikre. Clara is megtanulta kívülről a szentírás-memoritereket, és megtanulta a Hinckley elnök által elmondott „hatos”-t a nővéreivel.
Édesapja a gyülekezeti elnök, édesanyja pedig a Fiatal Nők elnöke, így hát Clara nem marad ki a gyülekezeti tevékenységekből. A Kenora gyülekezet ősszel, télen és tavasszal elég kicsi. Sőt, általában Clara az egyetlen tagja az Elemi osztálynak, amelyben nagymamája tanít, aki az Elemi elnöke. Nyáron azonban, amikor turisták ezrei özönlik el a Woods tó környékét, a gyülekezet minden vasárnap tele van látogatókkal. Clara ilyenkor rengeteg új barátot szerez. A család az egyház közelében marad egész évben az által, hogy részt vesznek a nyugati irányban mintegy két és fél órára fekvő Winnipeg és Manitoba cövek tevékenységein. Hazafelé gyakran látják az északi fényt, ahogy az égbolton táncol.
Clara közel van a tágabb családjához is. Karácsony este az unokatestvérek, a nagybácsik és nagynénik a nagyi házában alszanak. Esznek, énekelnek, kirakják a kötött zoknikat az ajándékoknak, felállítják a kis betlehemet, meghallgatják a karácsonyi történetet és letérdelnek együtt imádkozni. Karácsony reggel aztán jöhet a forró csoki, a friss zsemle és az ajándékok. Karácsony estéjén a család újra összegyűlik Claráék házában vacsorára. Karácsony másnapján pedig folyamatos ebédet tartanak, amely során minden család otthonában más ételt esznek.
Clara a természet szépségétől megihletve nőtt fel, a családi szeretet melegében és Jézus Krisztus evangéliumának fényében. Ennek hatása tisztán tükröződik az arcán és a lelkében. A tél leghidegebb napjain is felmelegíti azok életét, akik őt a legjobban ismerik. Az édesanyja azt szokta mondani: „Hála az égnek, hogy itt van nekünk Clara!”