Az én fiam is él
Egy nő az egyházközségemben felbecsülhetetlen értékű leckét tanított nekem a Jézus Krisztusba és az Ő engesztelésébe vetett hitből fakadó édes békéről.
E nő pátriárkai áldása ígéretet tett neki arra, hogy élvezni fogja az anyaság örömeit. Évek múltak el azonban, miközben a férje és ő várakoztak, és gyermekért imádkoztak. Végül imáik válaszra találtak. Kilenc hónapig az életük telve volt örömteli készülődéssel. Kifestettek egy különleges szobát; bútorokat, ruhákat és egyéb babaholmikat vettek; és tovább imádkoztak. Az orvosok azt mondták, hogy ez után a baba után nem fog tudni több gyermeket vállalni, így az álmai ebben az egy gyermekben összpontosultak.
Eljött a nap, amikor ez a nőtestvér életet adott gyermekének, és hallotta, ahogyan az újszülött felsír.
„Gyönyörű kisfiú!” – mondta az ápoló.
Az édesanya becsukta a szemét, és elmondott egy hálaimát. Négy perccel később a kisbaba halott volt.
Láttam őt az úrvacsoragyűlésen két héttel később. Zenei vezetőként a kápolna elejére sétált, és elfoglalta helyét az orgona mellett. A vezényletével elénekeltük a „Tudom, hogy él kegyes Megváltóm” (Egyházi énekek, 64. o.) című himnuszt. Kihúzta magát, az arca ragyogott, a bizonysága sugárzott. Időnként a szavak nehezen jöttek a szájára. Nagyot nyelt, és összeszorította az ajkait. Ekkor abbahagyta az éneklést, de a karja tovább mozgott, vezényelve, miközben mi énekeltünk.
Később, könnyekkel a szemében, a következő egyszerű szavakkal tette bizonyságát e nőtestvér: „Tudom, hogy él az én Megváltóm. Tudom, hogy Ő igazságos, és szeret bennünket. És mivel Ő él, az én fiam is él.”
A hitében felfedeztem a Megváltó valóságának bizonyosságát, kinek az értünk hozott engesztelése lehetővé teszi a halhatatlanságot és az örök életet. Elvették a fiát, de tudta, hogy egy napon visszakapja majd.