A menny ablakai
13 évesen álltam először munkába. Újságkihordó voltam. Még mindig emlékszem, ahogyan minden este körbebicikliztem a környékünket Salt Lake Cityben, újságpapírt dobva a szomszédjaim lépcsőjére. Nem kerestem valami sokat, de minden egyes hónapban, amikor megkaptam a bérem, nem volt kétség afelől, hogy tizedet fizetek belőle. A szüleim példát mutattak a tizedfizetésben, és tudtam, hogy az egy Úrtól jövő parancsolat volt (lásd T&Sz 119:3–4).
Emlékszem, amikor kisfiúként tizedrendezésre mentem az édesanyámmal és az édesapámmal. Olyan természetes dolog volt számomra, hogy találkozom a püspökkel, és teljes tized fizetőnek vallom magam. Még akkor is, amikor idősebb lettem, és elkezdtem többet keresni, mindig befizettem a tizedemet.
Amikor szülő lettem, fontos volt számomra, hogy mindegyik gyermekem egyenként találkozzon a püspökkel a tizedrendezéskor. A feleségem és én megpróbáltuk már korán megtanítani nekik a tizedfizetést abból a kevés zsebpénzből, amit adtunk nekik, hogy mire idősebbek lesznek, már lássák az abból származó áldásokat, és tudják, hogy ez olyasmi, amit meg kell tenniük.
Jönni fognak az áldások
Amikor Richards nővér és én összeházasodtunk, mindketten iskolába jártunk, és nagyon kevés jövedelmünk volt. A tizedfizetés nagy áldozatot jelentett. Richards nővérnek még csak eszébe sem jutott, hogy a tizedpénzünket más, nagyon szükséges dolgokra, például élelemre vagy albérletre költse. Ragaszkodott hozzá, hogy először fizessük be a tizedünket, és mi mindig így is tettünk. Néha csupán egy centünk maradt, miután minden fizetési kötelezettségünknek eleget tettünk, de valahogyan mindig volt elegendő pénzünk mindenre. Ez egy áldás volt, melyet a tizedfizetésbe vetett hitünk gyakorlásáért kaptunk.
Az egyik áldás, mely úgy hiszem, a tizedfizetésnek köszönhető az, hogy a karrierem során soha nem voltam huzamosabb ideig munkanélküli. Egyszer, még a karrierem korai szakaszában, eltanácsoltak a munkahelyemről, és két héten belül kaptam egy másik állást, ahol többet kerestem, mint az előzőnél. Az egyik vállalatnál töltött 25 évem során számos olyan időszakot éltem meg, amikor körülöttem több alkalmazottat is eltanácsoltak, de engem nem. Hiszem, hogy az Úr megáldott engem a tizedfizetésért.
Fiatal fivéreim és nővéreim, ha gyakoroljátok a tizedfizetéshez szükséges hitet, megígérem nektek, hogy áldásokat fogtok kapni. Nem számít, milyen csekélynek is tűnik a hozzájárulásotok, habozás nélkül fizessétek be. Ez legyen az első dolog, amit megtesztek, amikor pénzt kerestek. Olyan dolgokhoz fejlesztetek majd ki hitet, amelyekről máskülönben úgy gondoltátok volna, hogy nem vagytok képesek elvégezni. Bölcsebben fogjátok kezelni a pénzügyeiteket, és elnyeritek azt az édes bizonyosságot, mely abból a tudásból származik, hogy megteszitek, amit az Úr kért tőletek. Erőforrás lesz számotokra, melyet a jövőben képesek lesztek felhasználni.
Tudom, hogy Richards nővér és én számos áldásban részesültünk a tizedfizetésnek köszönhetően. Tanúja voltam azon áldások kiáradásának is, melyeket a világ távoli részein élő hithű utolsó napi szentek kaptak azért, mert hajlandóak voltak tizedet fizetni.
Az egyház Indiában
Egy konkrét eset különösen nagy hatással volt rám. 2000-ben lehetőségem volt részt venni az első utolsó napi szent gyülekezeti ház talajfeltörési ünnepségén, melyet India egyik területén terveztek felépíteni. A kápolna helye Rajahmundry, egy, az ország keleti partja melletti város volt. Annak ellenére, hogy mintegy három millió lakosa van, viszonylag kis városnak számít Indiában.
Odautaztam Rajahmundryba a feleségemmel; a misszióelnökkel, Ebenezer Solomonnal; valamint az ő feleségével. Amikor megérkeztünk Rajahmundry zsúfolt vasútállomására, a szívem szakadt meg azért a sok emberért, aki oly nagy szegénységben élt ott. Emberek aludtak a kemény földön, ahol találtak egy kis szabad helyet. Amikor megérkeztünk a talajfeltörés helyszínére, óriási különbséget véltem észrevenni az imént látott nyomor és azon öröm között, melyet az egyháztagok tekintetében láttam, miközben üdvözöltek bennünket. Csak úgy ragyogtak és integettek, amikor megérkeztünk. Olyan boldogok és lelkesek voltak! Bár bizonyos mértékig ők is szerény körülmények között éltek, semmi jele nem volt kétségbeesésnek vagy ürességnek.
Azonnal megértettem, miért ezt a helyet választották a kápolna helyéül. Bevallom, valamelyest bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy az egyház forrásait miért erre a félreeső helyre összpontosítják. Miután azonban találkoztam a szentekkel Rajahmundryban, minden kérdésemre választ nyertem. Ezek az utolsó napi szentek oly hithűek voltak és olyan lelkesek, hogy saját gyülekezeti házuk lehet!
Az özvegyasszony fillére
A talajfeltörési ünnepséget követően Solomon elnök bemutatott engem négy özvegyasszonynak, akik néhány évvel korábban keresztelkedtek meg. Mindannyian a hetvenes éveikben jártak. Solomon elnök elmondta, hogy mindegyik nőtestvér teljes tized fizető egészen a keresztelkedésük óta. Lenyűgözött, hogy egy ilyen szegény területen e hithű nőtestvérek soha nem mulasztották el, hogy tizedet fizessenek, habár biztos vagyok benne, hogy ez sok áldozatot követelt tőlük.
Megkérdeztem Solomon elnököt, hogy mennyi tizedet fizetnek e nőtestvérek külön-külön havonta. Megadott egy összeget rúpiában, az Indiában használt valutában. Nem értettem az összeget, így megkérdeztem, mennyit fizetnének USA dollárban. Soha nem fogom elfelejteni válaszát: „Másfél-két cent között fizetnének.” Ez ismét emlékeztetett engem arra, hogy a tizedfizetés nem pénz kérdése, hanem a hité! Alázattal töltött el, amint felismertem, hogy a kápolna áldását azért nyerték el ezek a szentek, mert hajlandóak voltak tizedet fizetni – még ha csak néhány centről is volt szó. Biztos vagyok benne, hogy az Úr azokat a centeket több millió dollárrá változtatja.
A tizedfizetés nem pénzügyi parancsolat: ez a hit egy tantétele. Az Úr a jövedelmünk 10 százalékát kéri, és megnézi, hogy gyakorlunk-e elegendő hitet benne ahhoz, hogy meghozzuk ezt az áldozatot. A Rajahmundryban élő szentek rendelkeztek ezzel a hittel.
Amikor megérkeztünk az épület helyére, lenyűgözött, hogy vörös szőnyeg volt legurítva az úttól egészen addig a sátorig, amely alatt a szentek összegyűltek. Mintegy 30 méter hosszú volt. A sátor alatt vörös bársonyszékek voltak felállítva. Nagyok és tekintélyesek voltak. A szőnyeg és a székek viseltesek voltak, de ez volt a legtöbb, melyet e szentek nyújtani tudtak. Nem adtak volna kevesebbet a tőlük telhető legtöbbnél. Alázattal teli élmény volt számomra. E szentek Rajahmundryban példát mutattak abban, mit jelent hithűen adni az Úrnak, legyen akár szó tizedfizetésről, vagy arról, hogy a legjobb fogadtatást nyújtsák az őket meglátogató egyházi vezetőknek.
Talán úgy tűnik, hogy a jövedelmetek 10 százaléka – legyen az kevés vagy sok – nem jelent túl sokat, vagy nem annyira fontos. Biztosítalak benneteket, hogy igenis fontos. Fontos, hogy már most a tizedfizetés törvénye szerint éljetek, mert ez meg fogja erősíteni a hiteteket, és felkészít benneteket a későbbi megpróbáltatásokra.
Az Úr azt az ígéretet adta, hogy ha betartjuk a parancsolatait, akkor Ő kötve van ahhoz, hogy megadja nekünk a megígért áldást (lásd T&Sz 82:10; 130:21). Én tanúja voltam ennek az áldásnak a Rajahmundryban élő szentek életében, és ti is tanúi lehettek eme áldásnak a saját életetekben, amennyiben hithűen fizetitek a tizedeteket.