Krisztusról beszélünk
A béke folyója
Gyászom ellenére emelt fővel továbbléptem, Mennyei Atyánkba és Jézus Krisztusba vetett hittel és bizalommal.
Aznap, mikor legidősebb fiunk egy balesetben életét vesztette, a hiánya mély sebet ejtett a lelkemen. Mégis tudtam, hogy a Szabadító engesztelő hatalma segíthet bánatom és fájdalmam súlyos terhének cipelésében. A férjemmel megkértük a házitanítóinkat, hogy mindannyiunknak adjanak egy áldást. Tudtuk, hogy olyan erőt kaphatunk, mely meghaladja a sajátunkat. Szabadítónk megígérte, hogy nem hagy bennünket vigasz nélkül (lásd János 14:18). Teljes erőmmel belekapaszkodtam ebbe az ígéretbe, és tanúsíthatom, hogy Ő ugyanezt tette.
Ésaiás azt tanítja, hogy a Szabadító „fájdalmak férfia és betegség ismerője” volt (Ésaiás 53:3). Tudom, hogy ha valaki, akkor Ő megsegíthet bennünket, mégpedig egy nagyon személyes módon. Azt is tudom azonban, hogy ha folyamatosan elkapkodná előlünk a fájdalmat, nem növekedhetnénk, nem ébredezne az értelmünk.
A szívfájdalom ellenére megtapasztaltam a béke ama bizonyos folyóját, melynek a Szabadító a forrása (lásd 1 Nefi 20:18). A különösen nehéz pillanatokban, napokban, sőt hetekben az Ő békessége eloszlatta a bánatomat. Csak kérnem kell. Mennyei Atyánk nem akarja, hogy egyedül haladjunk át a halandóságon.
Valahányszor visszagondolok a balesetre, mely elvette a fiam életét, egy ószövetségi beszámoló jut eszembe:
„[A] mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket.
De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk” (Dániel 3:17–18; kiemelés hozzáadva).
A „de ha nem tenné is” a fontos rész ebből. Meg kell őriznünk a hitünket, bármi történjék is. Mennyei Atyánk megtehette volna, hogy angyalokat küld, akik kimentik őt a bajból, de nem tette. Ő tudja, mi kell a megszentelődésünkhöz, hogy felkészülten térhessünk vissza Hozzá. Végül minden rendben lesz. Ám ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogunk gyászolni vagy sírni. Gyászunk a szeretetünkből fakad, de a szívünk nem kell, hogy háborogjon.
A legnagyobb ajándék, melyet a fátyol mindkét oldalán lévőknek adhatunk, hogy emelt fővel továbblépünk, Mennyei Atyánkba és Jézus Krisztusba vetett hittel és reménnyel, még akkor is, ha minden lépésünket patakzó könnyekkel tesszük meg. Hiszen azt ígérték nekünk, hogy „a sírnak nincs győzelme, és a halál fullánkja Krisztusban felemésztődik” (Móziás 16:8). Egy nap „letörli az Úr Isten a könnyhullatást minden orczáról” (Ésaiás 25:8).
Fotó © Getty Images