A mi otthonunk – a mi családunk
Soha ne add fel!
Egy férj és egy feleség elmesélik a Jézus Krisztus evangéliumához való – 35 év különbséggel – történő megtérésüket.
Az asszony története
35 évig vártam és reménykedtem, hogy a férjem az egyház tagja lesz. E hosszú évek tele voltak szívből jövő imákkal, de ezek közül három különösen emlékezetes fordulópontokat jelentettek az életemben.
Al és én 1959-ben házasodtunk össze. Egy évtizeddel később már három gyermekünk volt, és egy kanadai kisvárosban éltünk. Al egy építési vállalkozást vezetett, én pedig otthon maradtam a gyerekekkel, és néha segítettem az üzleti ügyek intézésében. A hétvégeken Al és én a barátainkkal szórakoztunk, és ilyenkor mindig fogyasztottunk alkoholt. Édesapám alkoholista volt, ezért gyűlöltem, hogy az ivás olyan nagy szerepet játszott az életünkben, de ez lett a társas kikapcsolódásunk.
Abban az évben, 1969-ben, rájöttem, hogy semerre sem halad az életem, és hogy a gyermekeink jobbat érdemelnek annál, amit nyújtunk nekik. Egy újabb ivós bulit követő este letérdeltem, és így imádkoztam: „Kedves Isten! Ha ott vagy, kérlek, segíts megváltoztatnom az életem!” Megígértem Neki, hogy többé nem iszom alkoholt, amely elhatározásom mellett azóta is kitartok.
Ez volt az első emlékezetes imám, és nagyon gyorsan választ is kaptam rá. A sógornőm lányát, az unokahúgomat, egy utolsó napi szent barátja meghívta az Elemibe. Ahogy a sógornőm egyre többet tudott meg az egyházról, úgy érezte, elő kell fizetnie számomra az egyházi folyóiratokra, melyeket egy hónappal azután kaptam meg, hogy elmondtam azt a bizonyos első imát. Nem tudtam, kik a mormonok, de nagyon tetszettek a folyóiratokban lévő üzenetek, így mindegyiket kiolvastam az első oldaltól az utolsóig. Elkezdtem érdeklődni az egyház iránt, ahol megtaláltam a választ, amit kerestem. Valóban megváltoztattam az életem, és 1970. június 19-én megkeresztelkedtem.
Al nem osztozott ezen vágyamban. Neki a korábbi életstílusunk tetszett, és továbbra is aszerint élt. Még mindig jó férj, apa és családteremtő volt, de a következő 35 évben az evangélium terén magamra maradtam.
Gyermekeinket az egyház tanításai szerint neveltem, ám néhány éven belül úgy határoztak, inkább az édesapjukkal hajókáznak vasárnaponként, mintsem velem jöjjenek el istentiszteletre. Teljesen összeomlottam. 1975-ben egy nap beszéltem a cövekelnökömmel, és elmondtam neki, hogy úgy határoztam, elhagyom az egyházat, mert az szétszakítja a családomat. Ő türelmesen végighallgatott, majd ezt mondta: „Tedd, amit tenned kell, de győződj meg róla, hogy Mennyei Atyád is helyesli azt.” Így hát hazamentem, és böjtöltem és imádkoztam. Ez volt a második emlékezetes imám. A válasz, melyet kaptam, egy érzés volt, hogy én vagyok a kapocs, mely összeköti a családomat az evangéliummal; ha megszakítom ezt a kapcsolatot, mindenki elveszik. Tudtam, hogy a válasz Istentől érkezett, ezért elköteleztem magam, hogy soha nem fogom elhagyni az egyházat. És soha nem is tettem.
Nem volt könnyű hithűnek maradni, de számos dolog segített megőriznem a hitemet, és türelmesen várnom arra a napra, amikor Al újra fontolóra veszi, hogy tanul az evangéliumról:
-
Mindig szerettem Alt, és mindent megtettem azért, hogy törődjek vele, és támogató, hithű felesége legyek.
-
Állandóan imádkoztam. Mennyei Atyám és Jézus Krisztus váltak az evangéliumi társaimmá. Amikor nehéz volt Allel lenni, mert nem élt az evangéliumi normák szerint, Mennyei Atyámmal beszélgettem, és egyre jobban megismertem a Szabadítómat.
-
Rendszeresen olvastam a szentírásokat és minden más egyházi kiadványt, ami csak a kezem ügyébe került, többek között az Ensign folyóiratot. Két szentírásvers – a 3 Nefi 13:33 és a Tan és a szövetségek 75:11 – különösen jelentőségteljes és szívhez szóló volt számomra. Erőt és türelmet adtak ahhoz, hogy kitartsak, míg a férjemben és gyermekeimben végbemenő szívbéli változásra vártam.
-
Hithűen jártam istentiszteletre egyedül, míg mindegyik gyermekünk vissza nem jött. Ma is mind tevékenyek. Amikor felnőttek és elköltöztek otthonról, tovább jártam istentiszteletre egyedül.
-
Úgy tartottunk családi esteket, hogy Al nem tudta, mit csinálunk. Felhoztam egy témát vacsora közben, és családként beszélgettünk róla.
-
Mindig próbáltam engedelmes lenni és azt tenni, ami helyes.
-
További erőre tettem szert azáltal, hogy papsági áldásokat kértem.
-
Kikértem a papsági vezetőim tanácsát.
-
Családtagokként bántam az egyházi barátaimmal.
-
Elmentem a templomba, és részesültem a felruházásomban. Sok évig tartott, hogy meghozzam ezt a döntést; féltem, hogy csak megnehezíti majd az Al és köztem lévő kapcsolatot. Végül rájöttem, hogy ez volt a lehető legjobb döntés számomra. Al is támogatott, ami nagyon boldoggá tett, majd miután részesültem a felruházásomban, többé már nem volt Al kifogás arra, hogy nem járok templomba. Amikor részt vettem a templomi szertartásokban, gyakran írtam fel Al nevét az imalistára.
Lényegében továbbra is az egyház hithű tagjaként éltem. Megpróbáltam több különböző módon megosztani vele az evangéliumot, habár ő általában nem akarta hallani. Rájöttem azonban, hogy a Szentlélek segít abban, hogy a megfelelő dolgokat mondjam a megfelelő módon és a megfelelő időben. Később megtudtam, hogy az Al iránti hithűségemnek és elkötelezettségemnek köszönhetően a Lélek időről időre megérintette őt.
Néhányszor még abba is beleegyezett, hogy meghallgassa a misszionáriusi leckéket. De minden alkalommal összetört a szívem, amikor azt láttam, hogy visszatér a régi életmódjához. Ám Mennyei Atyám még e csalódott pillanatokban is vigyázott rám, és más áldásokkal kárpótolt engem azon dolgokért, melyek nem voltak meg az életemben. Végig tudtam, hogy van valami Alben, amire érdemes várni.
Al lassan kezdett megváltozni. Abbahagyta a káromkodást. Abbahagyta az ivást. Jobban bánt velem, mint korábban valaha. Elkezdett istentiszteletre járni.
Én pedig tovább imádkoztam.
A harmadik emlékezetes imámra 2005 áprilisában érkezett a hihetetlen válasz. Azon tűnődtem, vajon Al elfogadja-e valaha Jézus Krisztus evangéliumát – egy kicsit kétségbe voltam esve. Mennyei Atyám segítségéért könyörögtem. Végül úgy látszik, elérkezett a megfelelő idő, mert Al július 9-én megkeresztelkedett.
Habár nem volt könnyű eljutni idáig, hálás vagyok, hogy tanúja lehettem Isten bámulatos hatalmának, amellyel egy hitetlen szívet hívővé tudott változtatni. Tudom, hogy hallotta és megválaszolta azt a sok imát, melyet az alatt a 35 év alatt elmondtam. Ezeknek a válaszoknak köszönhetően ma egy teljesen új emberrel élek, aki legalább annyira szereti Mennyei Atyánkat, mint én. És mélyebben szeretjük egymást, mint korábban valaha.
Tudom, hogy vannak mások is az egyházban, akik várnak, reménykednek, és imádkoznak egy szerettükért, hogy elfogadja az evangéliumot. Arra buzdítom ezeket a fivéreket és nőtestvéreket, hogy fogadják el a Szabadító meghívását, és jöjjenek Őhozzá (lásd Alma 5:34), ne csak a szeretteik miatt, hanem saját magukért is. Tapasztalatból tudom, hogy ha így tesznek, nagyobb erőt kapnak, mint bármilyen más forrásból. Ha közel maradunk Mennyei Atyánkhoz, betartjuk a parancsolatokat, és kiélvezzük a jelenlegi áldásokat, akkor teret engedünk a boldogságnak, és engedjük, hogy Isten rajtunk keresztül munkálkodjon.
Bizonyságomat teszem, hogy Isten valóban hallja az imáinkat. Szinte soha nem könnyű az Úrra várni, és elfogadni az Ő időbeosztását, de tudom, hogy az ő időzítése mindig jó.
A férfi története
A 35 év során sokan beszéltek velem az evangéliumról. A feleségem soha nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy beszéljen róla, és nagyon furfangosan mindig szem előtt hagyta a Mormon könyvét és az Ensign folyóiratot. Természetesen soha nem olvastam bele egyikbe sem. Számos alkalommal áthívta hozzánk a misszionáriusokat; két vagy három páros még a misszionáriusi leckéket is tanította nekem.
Akkor hát mi tartott vissza engem attól, hogy belépjek a keresztelővízbe?
Mindig volt kifogásom. Sokat dolgoztam. Úgy tűnt, soha nincs időm az evangéliumra. Túlságosan lefoglalt a pénzkeresés. Így hát ezt mondtam Evának: „Majd egyszer, amikor lenyugszanak a körülmények és több időm lesz, elolvasom a Mormon könyvét.”
De soha nem tettem. Ráadásul soha nem voltam nagy olvasó, és amikor megpróbáltam a Bibliát olvasni, nem nagyon értettem. És ezzel be is fejeztem.
Volt még egy dolog, ami visszatartott attól, hogy csatlakozzam az egyházhoz, egy sokkal komolyabb dolog: a bűnös élet, melyet éltem. Benjámin király azt tanítja nekünk, hogy „a természetes ember ellensége Istennek…, hacsak nem enged a Szent Lélek hívásainak” (Móziás 3:19). Én nem engedtem neki – csak vártam. A Szabadító azt mondta: „A ki velem nincsen, ellenem van” (Máté 12:30). Most már belátom, hogy az akkori életmódommal Őellene voltam. Változnom kellett.
Az evangélium ott volt körülöttem, de nem éltem általa. Ahogy azonban telt-múlt az idő, elkezdtem érezni a Lelket. Abbahagytam a bulizást és az ivást. E változtatás után a Lélek kezdett egyre gyakrabban megnyilvánulni nekem. Még mindig nem voltam azon a szinten, ahol lennem kellett volna – nem beszéltem valami szépen, és még volt egy pár rossz szokásom, amin javítanom kellett –, de már elkezdődött a változás bennem.
Aztán egy nap csomagot kaptam. Az egyik lányomtól, Lindától érkezett. Egy Mormon könyve és egy Biblia volt benne, sok megjelölt szentírásrésszel. Egy levelet is írt, melyben elmondta, mennyire szeret, és szeretné, ha tudnám, amit ő is tud.
Ezt írta: „Az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk, Jézus Krisztus evangéliuma igaz-e, az, hogy őszinte szívvel és igaz szándékkal megkérdezzük.”
Linda ezután megosztott velem egy sor szentírást, melyek elindítottak engem az imádkozás és a szentírás-tanulmányozás útján.
„Csak úgy ismerhetem meg a Szabadítómat és Mennyei Atyámat – írta –, ha imádkozom, és olvasok Róluk a szentírásokból.”
Ezután elmagyarázta, milyen fontos számára az alázat, és hogy Isten nélkül képtelen volt békére lelni. Végül ezt írta: „Ne halogass tovább! Olyan sokat kaptál. Itt az idő, hogy te is visszaadj valamit Mennyei Atyának. Ez az egyetlen út a valódi boldogsághoz.”
Többé már nem voltak kifogásaim. Nyugisabb lett a munka, és volt némi szabadidőm. Így hát elkezdtem olvasni és tanulmányozni a szentírásokat, melyeket Linda megjelölt nekem, és ez felébresztette bennem a vágyat, hogy teljes egészében elolvassam a Mormon könyvét. De még mindig nagyon sok mindent nem értettem.
Ekkor már jártam úrvacsorai gyűlésre, mert a feleségem azt mondta, jó lenne, ha elmennék és mellette ülnék. Azt javasolta továbbá, hogy olvassam el a Tan és a szövetségeket. Megtettem, és ezt jobban is értettem. Ezután a feleségem segítségével elolvastam a Mormon könyvét, és megtapasztaltam, ahogy a szentírások életre kelnek. A sok ima fellobbantotta bennem a Lelket.
Mi hozta a változást? A Szent Lélek és a szentírások ismerete. Mindkettő bátorságot adott ahhoz, hogy megváltoztassam az életem, és azon bűneim bocsánatát kérjem Istentől, melyek oly sok éven át visszatartottak attól, hogy csatlakozzam egyházhoz.
Nagyon nehéz volt beismernem a bűneimet. Olyan fájdalmat okozott, hogy három napig feküdtem az ágyban a bánattól gyötörve. Jézus Krisztus engesztelése által azonban bűnbocsánatot nyertem. Ezután Mennyei Atyám erőt adott ahhoz, hogy felkeljek, és folytassam az életem.
Kevin fiam 2005. július 9-én keresztelt meg engem. A szertartáson részt vett az egyik misszionárius is, aki évtizedekkel korábban a feleségemet tanította. Két évvel később elvittem a családomat a Kaliforniai San Diego templomba, hogy összepecsételjenek bennünket az időre és az örökkévalóságra.
Az elmúlt hét év volt életem legboldogabb időszaka. Végre el tudom foglalni a helyemet családunk pátriárkája és lelki vezetőjeként, és osztozhatom az evangéliumban a feleségemmel, a gyermekeinkkel és a kilenc unokánkkal. E családi egység mindenkit megerősített lelkileg. Az egyik vejünk is csatlakozott az egyházhoz, és négy unokánk szolgált és szolgál jelenleg missziót. Az új életem az egyházban egy csoda. Álmomban sem gondoltam volna, milyen hatalmas boldogságot és fejlődést hoz majd az életembe.
Nagyon hálás vagyok e második lehetőségért. Örülök, hogy bepótolhatom azokat az elvesztegetett éveket azáltal, hogy Isten munkáját végzem.
Amikor elolvastam a lányom levelét, rájöttem, hogy nincs több kifogásom.
Hatalmas boldogságot hozott az életünkbe az evangélium által teremtett egység.
A fényképes illusztrációkat készítette: Craig Dimond