Színjáték a tömegnek
Az egész életem egy nagy színjáték volt, amíg el nem határoztam, hogy szerepet váltok.
Tizenévesként számomra az iskola csupa színészkedés volt. Tudjátok, hogy megy ez a filmekben: a rosszfiúk lökik az okos mondatokat, és mindeközben nagyon menőnek látszanak. Nos, én is ilyen szerettem volna lenni. Megpróbáltam én játszani a főszerepet, ahogy a legjobb rosszfiúk is teszik. Azt színleltem, hogy alacsonyak a normáim, mert le akartam nyűgözni a barátaimat az iskolában. Imádtam a feltörő nevetésüket, amikor csúnyán beszéltem vagy kigúnyoltam másokat.
Az akartam lenni, akiért tombol a közönség. Így hát kitaláltam, hogyan járjak az emberek kedvében. Biológia órán én lettem az osztály bohóca, sikerült elhitetnem a röplabda csapatom tagjaival, hogy nagy bulizós vagyok, és leromboltam az ártatlan, naiv fiatal nő képét, melyet korábban kialakítottak rólam. Azt gondoltam: „Nem akarom, hogy a barátaim azt higgyék, szentfazék vagyok!”
Mivel valójában nem követtem el azokat a komoly bűnöket, melyeket a többiek hittek, hogy elkövetek, elszántan próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nincs semmi baj azzal, ha kemény a jellemem. Nagyot tévedtem! Valódi életem filmjében eljutottam ahhoz a jelenethez, amikor már én magam sem tudtam nézni a szereplésemet. Minél népszerűbb lettem, annál kevésbé tetszett a szerepem.
Egy nap két barátom egy Jennifer nevű aranyos, barátságos tornászlányról beszélgettek, aki nem félt kiállni a hitelvei mellett. Az egyik barátom, a leggyönyörűbb, legnépszerűbb és legokosabb lány a hetedik évfolyamban ezt mondta: „Jennifer olyan más. Bárcsak hozzá hasonlóan én is elég bátor lennék ahhoz, hogy higgyek az egyházamban. Ő az egyetlen olyan ember az ismerőseim között, aki így él.” Teljesen ledöbbentem.
„Hogy mondhatott ilyet? Hogyhogy nem említett meg engem? – tűnődtem. – Elvégre a mi egyházunkban magas normák vannak!” Dühös voltam, amiért még csak eszébe sem jutottam mint jó példa. Ekkor hirtelen úgy éreztem, egy mozi első sorában ülök, és saját életem filmjét nézem.
Visszapörgettem magamban, milyen rossz példa is voltam a barátaim számára. Milyen fiatal fog úgy tekinteni rám, hogy ezt gondolja: „Bárcsak olyan bátor és kivételes lennék, mint ő”? Nagyon nem tetszett az, akivé váltam.
Jellemem és hírnevem megváltoztatása hosszú folyamat volt, és még mindig nehéz néha lakatot tenni a számra ahelyett, hogy tömeget megnyerő sértéseket ontanék magamból. Rájöttem azonban, hogy úgy is meg tudom nevettetni a barátaimat, hogy közben nem bántok meg valakit, és ki tudok menni a szobából egy durva vicc hallatán úgy, hogy nem gúnyolnak ki érte. Senkinek nem kell „rosszfiúnak” lennie ahhoz, hogy sok barátja legyen. Azért változtattam meg a hozzáállásomat és a viselkedésemet, mert sokkal menőbb felvállalni, amiben hiszek, mint eltitkolni, hogy ki vagyok valójában.