Thomas bizonysága
„…én, az Úr, bizonyságot adok nektek [az igazságról]” (T&Sz 67:4).
Családi estre készülődött a család, melyen mindenki kapott feladatot. Anyu vezényelt. Apu tanította a leckét. A gyermekek mondták az imát, választották ki a zenét és a tevékenységet – kivéve Thomas. Ezen a héten Thomason volt a sor, hogy bizonyságát tegye, és egy kicsit zavarban volt.
Thomas korábban már tette bizonyságát, de az nagyon régen volt, és nem nagyon emlékezett, mit kellene mondania. Így a nyitóének és az ima után Thomas elkomorodott.
„Te jössz” – emlékeztette anya.
Thomas kinézett az ablakuk előtt álló örökzöld fájukra, azt kívánva, bárcsak a fa meg tudná mondani neki, mit mondjon.
Apu leült Thomas mellé, és megkérdezte, mi a baj.
„Nem tudom, mi az a bizonyság” – válaszolta Thomas csendesen.
„Nos, én segíthetek neked – mondta apu. A bizonyság azt jelenti, hogy elmondasz nekünk néhány dolgot, amiről tudod, hogy igaz, vagy amiben hiszel. Beszélhetsz arról, hogy szereted olvasni a szentírásokat, mert közben mindig érzed a Lelket.”
Thomas azonban még nem érezte magát készen a bizonyságtételre. Mindenki őt nézte, és várták, hogy mondjon valamit. Thomas megrázta a fejét. „Nem tudom megtenni. Nem tudom, mit mondjak.”
Apu megpaskolta Thomas karját. „Semmi baj. Majd legközelebb.”
Később aznap este Thomas az ágyában ülve a Mormon könyvét tartotta a kezében. Apunak igaza volt – a szentírások olvasása mindig segített, hogy jobban érezze magát. Megpróbált mindennap elolvasni egy fejezetet, de a fejezetek egyre hosszabbak lettek. Kinyitotta a szentírásait az 1 Nefi 17-nél.
„Hú, de hosszú!” – suttogta Thomas. Elmondott egy rövid imát, és segítséget kért Mennyei Atyától. Ezután elcsodálkozott, milyen gyorsan eltelt az idő.
Épp mielőtt Thomas lekapcsolta volna a villanyt, apu jött be, hogy jó éjszakát kívánjon.
„Képzeld, apu!”
„Mit, kis pajtás?”
„Már egy hete nem olvastam a szentírásaimat, mert túl hosszúak voltak a fejezetek. De ma szerettem volna, így elmondtam egy imát, és Mennyei Atya segített nekem. Elolvastam az egészet, és olyan volt, mintha csak öt percig tartott volna. Az ima jó dolog.”
„Thomas, tudod, hogy most épp mit tettél? – kérdezte apu mosolyogva. – Megosztottad a bizonyságodat!”
„Tényleg? – kérdezte Thomas. – Ezt hogy érted?”
„Amikor az imáról beszéltél, és hogy az miként segített neked – az egy bizonyság volt az imáról.”
Thomas nagyot nézett meglepetésében. Visszagondolt azokra az alkalmakra, amikor mások a bizonyságról tanítottak neki, és rájött, hogy az imént valóban megosztotta a bizonyságát!
Thomas olyan jól érezte magát, hogy legszívesebben felkacagott volna. Jó erősen megölelte aput.
„Hűha, megcsináltam! – mondta Thomas. – Apu, jövő héten bizonyságomat tehetem a családi esten? Tudom, hogy nem én jövök, de az imáról szeretnék beszélni.”
„Szerintem ez nagyszerű ötlet” – válaszolta apu.
Miután apa kiment a szobából, Thomas végiggondolta mi minden történt aznap. Hálás volt a családért, a szentírásokért, az imáért és sok más mindenért is. De most úgy érezte, leginkább azért hálás, hogy van bizonysága. Tudta, hogyan ossza meg másokkal, és hogy mit is jelent az.
Illusztrációk: Matt Smith