Szeretnék Jézus ölében ülni

Név a szerkesztőségben

Unokánk mindössze négyéves volt, amikor a rendőr megtalálta őt a főút mentén. Azt mondta, a tőlük 8 kilométerre lakó nagymamához igyekezett.

Ez volt a második alkalom, hogy elszökött az otthonukra telepedő boldogtalanság elől, és megpróbált eljutni hozzám. A következő néhány hónapban rájöttem, hogy fiú unokánk, és az ő két húgának felnevelése valószínűleg ránk hárul majd – és ennek gondolata nem nagyon lelkesített.

A férjemmel minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy az evangéliumi tantételek szerint neveljük fel gyermekeinket, ám ők végül elutasították azokat. Az ötvenes éveimben jártam, és úgy éreztem, végre kiérdemeltem, hogy most már csak saját magammal törődjek. Boldogan tűztük ki férjemmel közös célunkat, hogy nyugdíjba vonulásunk után missziót szolgálunk. Már annak gondolatára is elsírtam magam, hogy újra kisiskolásokkal járjak bevásárolni, megszervezzem az étkezéseket, tengernyi ruhát mossak, és egy nap ismét tinédzsereket neveljek.

Egy délután azonban valami megváltoztatta a szívemet. Egy apróság felbosszantotta az unokámat, így az ölembe ültettem, és letöröltem a könnyeit. Miközben átöleltem, arról beszéltünk, milyen nagyon szereti őt Jézus. A közelben volt egy falinaptár, melyen a Szabadítóról készült festmények voltak láthatók, és megnézegettük a szép képeket.

Az unokámnak különösen tetszett az a kép, melyen a Szabadító egy kőből faragott ajtó bejáratánál ül egy barna hajú kislánnyal az ölében. A festményen a Szabadítóból és a gyermekből is békesség árad. Unokám jó alaposan megnézte a képet, majd a kislányra mutatva húga nevén nevezte őt.

„Katie miért ülhet Jézus ölében, nagyi? – kérdezte. Én is az Ő ölében szeretnék ülni!”

„Most nem ülhetsz Jézus ölében, kicsim, de az én ölemben igen – válaszoltam. – Jézus nagymamákat ad a kisgyermekeknek, hogy szeressék és átöleljék őket, és gondoskodjanak róluk, amikor szükségük van rá.”

Egyszerre a szívem elfogadta azt a jövőt, melyben három kedves gyermeket szeretek – ahogyan a Szabadító szeretné őket –, akiknek szükségük van rám. Nem voltak többé teher a számomra, inkább csodálatos áldás és lehetőség, hogy az Urat szolgálhatom.

Örökké hálás leszek azért a törődő irgalomért, melyet az Úr azon a délutánon irántam tanúsított. Megváltoztatta az életemet, és továbbra is megerősíti és megáldja az otthonunkat.