Halál és élet
A feltámadás pionír szemmel
Miközben az egyház korai megtértjei az Egyesült Államok nyugati része felé vándoroltak, hogy csatlakozzanak a többi szenthez, szembe kellett nézniük a halállal, ám a visszaállított evangéliumba vetett új hitük erőt adott nekik. Az alábbiakban pionír beszámolók részletei olvashatók, melyek megmutatják a szentek feltámadásba vetett reményét, valamint idézünk az egyház első öt elnökének vigaszadó tanításaiból is.
Beszámoló egy névtelen skandináv utolsó napi szent édesapáról, akinek a kisfia 1866-ban, a New Yorkból Utahba tartó vándorlás során hunyt el.
„Egy barát segítségével megástuk a kicsiny sírt, és belehelyeztük a maradványokat. A gyermek fertőző betegségben hunyt el. Nem voltak egybegyűlt gyászolók, nem volt hivatalos szertartás, nem voltak virágok, nem voltak lelki énekek, nem volt szónoklat. Mielőtt azonban a gyászoló édesapa újra útnak indult volna, elmondott egy rövid felszentelő imát az anyanyelvén (dánul), a következőképpen: […]
»Mennyei Atyám! Te adtad nekem ezt a kis kincset – e drága fiút, és most elszólítottad őt. Add, hogy teste békében nyugodhasson itt a feltámadás hajnaláig. Legyen meg a te akaratod. Ámen.«
Majd miután felállt, búcsúszavai így hangoztak:
»Isten veled, drága, kicsi Hans – gyönyörű kisfiam!« Ezután lehajtott fejjel és fájó szívvel ugyan, de elkötelezetten elindult vissza a táborhelyre.”1
Joseph Smith elnök (1805–1844):
„Micsoda vigaszt jelent a gyászolóknak, amikor el kell válniuk egy férjtől, feleségtől, apától, anyától, gyermektől vagy szeretett rokontól, ha tudják azt, hogy bár ez a földi test letétetett és elporlad, újra feltámadnak, hogy örökkévaló tűzben, halhatatlan dicsőségben éljenek, ahol soha többé nem fognak búsulni, szenvedni vagy meghalni; hanem Isten örököseivé és Krisztus örököstársaivá válnak.”2
Joseph Watson Young (1828–1873), Brigham Young unokaöccse, aki 1853-ban utazott Angliából az Egyesült Államokba:
„Szomorú látvány volt egy másik teremtményt a tenger csendes mélyébe vetni késő éjszaka, csupán néhány magányos szemtanú előtt. […] Nem voltak rokonai a hajón, vagy bárki, aki gyászolta volna, kivéve egy szolgatársát. Így foszlik szerte az emberi természet legdédelgetettebb vágya egyetlen pillanat alatt. Ez a fiatalember mindent hátrahagyott, hogy eljusson Sionba, szíve reményteli várakozással volt tele a jövőre nézve. Eszébe sem jutott, hogy földi testét hullámsírba vetik majd. Mindazonáltal nem remény nélkül halt meg, hiszen békét kötött Istennel, és teljes bizonyossággal remélhet egy dicsőséges feltámadást az igazak ébredésének reggelén.”3
Brigham Young elnök (1801–1877):
„Mily sötét völgy és árnyék az, amit halálnak hívunk! Milyen furcsa elhagyni a létezésnek ezt a formáját – már ami a halandó testet illeti –, és belépni az üresség állapotába! Mily sötét ez a völgy! Mily rejtélyes az út, és egyedül kell rajta végighaladnunk. Szeretném elmondani nektek, barátaim és testvéreim, hogy amennyiben a maguk valóságában láthatnánk a dolgokat, ahogyan azokat látnunk és értenünk kellene, akkor olyan jelentéktelen lenne ez a sötét árnyék és ez a völgy, hogy az átkelés után visszafordulván rátekintenénk és ezt gondolnánk: létezésem során ebből lett a legtöbb hasznom, mert a bánat, a szomorúság, a gyász, a csapások, a keserűség, a fájdalom, a szenvedés és a csalódottság állapotából a létezésnek egy olyan állapotába kerültem, ahol a legnagyobb mértékben élvezhetem az életet, amennyire csak az test nélkül lehetséges.”4
Dan Jones (1811–1862), walesi megtért, aki Mrs. Williamsszel és más egyháztagokkal 1849-ben hajózott az Egyesült Államokba:
„A Tregaron melletti Ynysybontból [Wales] származó Mrs. Williams állapota gyorsan hanyatlik, és minden jel arra mutat, hogy nem fog már sokáig élni. […] Azt mondta, hogy élete legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy az Isten Fiának igaz egyháza tagjává válhatott; hogy nem volt félelem a keblében a másik életet illetően, és vallása most nagyobb erővel ruházta fel őt, mint valaha. […] Azzal az ünnepélyes tanáccsal látta el fiait, hogy mindhalálig maradjanak hithűek, hogy vele együtt egy jobb életre támadhassanak fel. […] Elméje egész éjjel tiszta volt, majd másnap reggel, négy óra 15 perckor lelke eltávozott békében, mosolyt hagyva az ajkain.”5
John Taylor elnök (1808–1887):
„Mily vigasztaló az a tudat mindazok számára, akik drága barátaik halálát gyászolják, hogy egyszer újra együtt lehetünk velük. Mekkora bátorságot ad az a tudat mindazok számára, akik az igazság kinyilatkoztatott [tantételei] szerint élnek, különösen azok számára, akik már megették a kenyerük javát, akik sokat szenvedtek és mindvégig kitartottak, hogy nemsokára széttörjük a sír korlátait, és előjövünk élő és halhatatlan lelkekként, hogy élvezzük a megpróbált és bizalmas barátaink társaságát, akiket a halál többé nem ragadhat el, és hogy befejezzük az Atya munkáját, amit ránk bízott.”6
Andrew Jenson (1850–1941), dán bevándorló, aki 1866-ban az Andrew H. Scott szekeres társasággal utazott együtt az egyesült államokbeli Nebraskából Utahba:
„Amikor szemtanúi voltunk, hogy [utastársaink] földi maradványait az anyaföldbe helyezik a pusztaságban, mindannyian sírtunk, vagy legszívesebben sírtunk volna; annak gondolata, hogy szeretteinket ily módon temessük el – hogy az elhunytak barátainak és rokonainak a temetés után azonnal útnak kell indulniuk, és semmi reményük halottuk nyughelyéhez újra ellátogatni –, igen szomorú és embert próbáló volt. […] Sírjuk azonban nem marad rejtve, amikor Gábriel megfújja harsonáját az első feltámadás reggelén. Ezek az elhunytak Sion felé menetelve tették le fizikai testüket. Az Úr hazaszólította őket, mielőtt elérték volna céljukat; nem adatott meg nekik, hogy meglássák Siont a testben; de dicsőségben lesz részük és örvendezni fognak ezután; Istennek való engedelmességük és parancsolatainak betartása közben érte őket a halál, és áldottak azok, akik az [Úrban] halnak meg.”7
Wilford Woodruff elnök (1807–1898):
„Krisztus evangéliuma nélkül a halál általi elválás az egyik legnyomasztóbb téma, ami felett ember valaha is elmélkedhet; ám mihelyt szert teszünk az evangéliumra és megismerjük a feltámadás [tantételét], a halál által kiváltott lehangoltság, bánat és szenvedés nagy mértékben elvétetik. […] A halottak feltámadása az ember megvilágosult elméje elé tárja magát, és lelkének olyan alapot nyújt, melyen megpihenhet. Ez az utolsó napi szentek helyzete ma. Mi magunk tudjuk ezt, nem járunk a sötétben e témát illetően; Isten kinyilatkoztatta nekünk, és értjük a halottak feltámadásának [tantételét], és azt, hogy az evangélium világosságra hozza az életet és a halhatatlanságot.”8
William Driver (1837–1920), pionír, aki 1866-ban utazott Angliából New Yorkba:
„Willie, az én legdrágább gyermekem, nagyon beteg volt egész éjjel, egészen reggel 7:30-ig, amikor is megszabadult szenvedéseitől. Isten áldja drága lelkét! Hogy szenvedett! Halálát az a baleset idézte elő, amely Mr. Poulter szekerével esett meg a Szent Anna dombon, Wandsworthben, Surrey megyében, Angliában. Ó, mekkora kín ez a gyász! Ó, Uram, segíts hatalmaddal, hogy el tudjam viselni mindezt a te kezedből, és ösztönözz arra, hogy még engedelmesebben és hithűbben szolgáljalak Téged! Hadd éljek úgy, hogy felkészülhessek egy boldogabb és jobb világban való találkozásra vele és drága nővérével, Elizabeth Maryann-nel, és hadd lássam viszont őket az igazak feltámadásakor!”9
Lorenzo Snow elnök (1814–1901):
„A következő életben testünk megdicsőült, betegségtől és haláltól mentes lesz. Semmi sem olyan gyönyörű, mint egy feltámadott és megdicsőült ember. Semmi sem pompásabb, mint ebben az állapotban lenni, feleségünk, gyermekeink és barátaink körében.”10
Illusztrációk: Michael T. MALM. HÁTTÉR: Welden C. Andersen © IRI
Jobbra: Brigham Young elnök. Fent: Joseph Watson Young
Jobbra: John Taylor elnök. Fent: Dan Jones
Betétek: Brigham Young. Készítette: John Willard Clawson. Fotó Joseph Watson Youngról, az Egyháztörténeti Könyvtár jóvoltából; fotó Dan Jonesról © IRI; John Taylor. Készítette: A. Westwood, az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából
Jobbra: Wilford Woodruff elnök. Fent: Andrew Jenson
Jobbra: Lorenzo Snow elnök. Fent: William Driver
Betétek: Wilford Woodruff. Készítette: H. E. Peterson © IRI; fotó Andrew Jensonról: Harold Howell Jenson, az Egyháztörténeti Könyvtár jóvoltából; fotó William Driverről, az Egyháztörténeti Könyvtár jóvoltából; Lorenzo Snow. Készítette: Lewis Ramsey, az Egyháztörténeti Könyvtár jóvoltából © IRI