Jézus Krisztus küldetése és szolgálata
Részlet a Brigham Young Egyetem 1998. augusztus 18-i áhítatán elhangzott beszédből. A teljes angol nyelvű szövegért látogass el a speeches.byu.edu oldalra.
A Jézus iránti imádatunk legékesebb bizonyítéka, ha követjük a példáját.
„Krisztus neve különleges tanúinak [egyikeként] az egész világon” (T&Sz 107:23), hiszem, hogy azzal nyújtom a legnagyobb szolgálatot, ha Őróla tanítok és tanúskodom. Először is szeretnék feltenni néhány kérdést, melyet egykor Ő szegezett a farizeusoknak: „Miképen vélekedtek ti a Krisztus felől? kinek a fia?” (Máté 22:42).
Gyakran eszembe jutnak e kérdések, amikor kormányzati vezetőkkel és különböző vallási felekezetek vezetőivel találkozom. Néhányan elismerik, hogy „Jézus nagyszerű tanító volt”. Mások azt mondják: „próféta volt”. És vannak, akik egyszerűen semmit sem tudnak Róla. Nem szabad ezen túlságosan meglepődnünk. Elvégre viszonylag kevés embernek adattak meg a visszaállított evangélium igazságai, melyekkel mi rendelkezünk. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai csekély kisebbséget képeznek azok között, akik kereszténynek vallják magukat.
Jelen körülményeinket Nefi már évszázadokkal ezelőtt előre látta:
„És lőn, hogy láttam Isten Bárányának az egyházát, és kevés tagja volt, …mindazonáltal láttam, hogy a Bárány egyháza, akik Isten szentjei voltak, szintén ott voltak az egész föld színén; de birodalmaik a föld színén kicsik voltak…
És lőn hogy én, Nefi, láttam Isten Bárányának hatalmát, hogy leereszkedett a Bárány egyházának szentjeire és az Úr szövetséges népére, akik az egész föld színén szét voltak szóródva; és igazlelkűséggel és Isten hatalmával voltak felfegyverezve, nagy dicsőségben” (1 Nefi 14:12, 14).
Ama igazlelkűség, hatalom és dicsőség – és mindahány áldásunk – az Úr Jézus Krisztusról való tudásunkból, a Neki való engedelmességünkből, valamint az iránta érzett hálánkból és szeretetünkből fakad.
Viszonylag rövid halandó tartózkodása során a Szabadító két fő, átfogó célt teljesített be. Az egyik azon munkája és dicsősége volt, „hogy véghez[vigye] az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39). A másikat a következő egyszerű szavakkal jelentette ki: „…példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek” (János 13:15).
Első célját engesztelés néven ismerjük. Ez volt az Ő bámulatos küldetése a halandóságban. Az ősi Amerikában élő embereknek a feltámadt Úr a következőképp jelentette ki küldetését:
„…eljöttem a világra, hogy Atyám akaratát tegyem, mert az én Atyám küldött engem.
És Atyám azért küldött el engem, hogy felemeltethessem a keresztre; és miután felemeltettem a keresztre, hogy minden embert magamhoz vonzhassak” (3 Nefi 27:13–14).
Beszédében később felfedte második célját is – hogy a példánk legyen: „…tudjátok, hogy milyen dolgokat kell megtennetek…; mert azokat a cselekedeteket, melyeket engem tenni láttatok, nektek is azokat kell megtennetek” (3 Nefi 27:21).
Az első célját az Ő küldetéseként jelöltem meg. Második céljára az Ő szolgálataként szeretnék utalni. Vizsgáljuk meg élete e két komponensét – küldetését és szolgálatát!
Jézus Krisztus küldetése: az engesztelés
Küldetése az engesztelés volt. És e küldetés kizárólag az Övé volt. Egy halandó édesanya és egy halhatatlan Atya gyermekeként Ő volt az egyetlen, aki önként le tudta tenni az életét, és újra fel tudta venni azt (lásd János 10:14–18). Engesztelésének dicsőséges következményei végtelenek és örökké tartóak. Legyőzte a halál fullánkját, ideiglenessé téve a sír gyászát (lásd 1 Korinthusbeliek 15:54–55). Az engesztelésben rá háruló felelősség már a teremtés és a bukás előtt is ismert volt. Nem csupán azért volt erre szükség, hogy feltámadást és halhatatlanságot biztosítson az egész emberiségnek, hanem hogy képessé tegyen bennünket arra, hogy bocsánatot nyerjünk a bűneinkre – az Őáltala felállított feltételeknek megfelelően. Engesztelése tehát megnyitotta az utat, amely által együtt lehetünk Vele és családjainkkal az örökkévalóságra. Ezt a lehetőséget tekintjük örök életnek: Isten legnagyobb ajándékának az emberek számára (lásd T&Sz 14:7).
Senki más nem tudta volna véghezvinni az engesztelést. Nincs még egy olyan ember – legyen bármennyi pénze vagy hatalma –, aki egyetlen lelket is meg tudna szabadítani, beleértve akár a saját lelkét is (lásd Máté 19:24–26). És nincs még egy olyan ember, akitől elvárnák vagy akinek engednék, hogy vérét ontsa egy másik emberi lény örök szabadulásáért. Jézus már megtette „egyszer s mindenkorra”, mindenkiért (Zsidók 10:10).
Habár az engesztelésre az újszövetségi időkben került sor, az ószövetségi események gyakran jövendölték annak fontosságát. Ádámnak és Évának megparancsolták, hogy ajánljanak fel áldozatokat „az Atya Egyszülöttje áldozatának hasonlatosság[ára]” (Mózes 5:7). Hogyan? Vérontás által. Saját tapasztalatból tudták azon szentírás igazát, mely szerint „a testnek élete a vérben van” (3 Mózes 17:11).
Az orvosok tudják, hogy ha egy szervbe nem áramlik vér, az bajt fog előidézni. Ha nem jut vér a lábba, az üszkösödéshez vezethet. Ha nem jut vér az agyba, szélütés következhet be. Ha egy szívkoszorúérben nem tud akadálytalanul áramlani a vér, szívroham léphet fel. És ha egy vérzést nem állítanak el időben, halál lesz a következménye.
Ádám, Éva és az őket követő nemzedékek megtanulták, hogy valahányszor egy állat vérét ontották, véget vetettek az állat életének. Áldozati rítusuknak nem felelt meg akármilyen állat. Elsőszülöttnek kellett lennie és hibátlannak (lásd például 2 Mózes 12:5). E követelmények Isten szeplőtlen Báránya végső áldozatának jelképei voltak.
Ádámnak és Évának a következő parancsolatot adták: „Ezért mindent, amit teszel, a Fiú nevében tedd, és tarts bűnbánatot, és szólítsd Istent a Fiú nevében mindörökké” (Mózes 5:8). Az idők delétől kezdve az állatáldozatok Isten Fia végső engesztelésének mintái és árnyékképei voltak.
Az engesztelés bevégeztével e nagy és utolsó áldozat betöltötte Mózes törvényét (lásd Alma 34:13–14), és ezzel befejeződött az állatáldozás gyakorlata, ami azt tanította, hogy „a testnek élete a vérben van” (3 Mózes 17:11). Jézus elmagyarázta, hogy az ősi áldozat elemeit miként emészti fel az engesztelés, és mi módon emlékezünk meg azokról jelképesen az úrvacsorával. Nézzünk ismét néhány utalást az életre, a testre és a vérre:
„Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.
A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon” (János 6:53–54).
Jézus Krisztus engesztelésének köszönhetően az egész emberiségből mindenki – mindazok, akik hajlandók erre – meg lesznek váltva. A Szabadító nem a kereszten kezdte vérét ontani az egész emberiségért, hanem a Gecsemáné kertjében. Ott vette magára mindazok bűnének súlyát, akik valaha is élni fognak. E nehéz teher alatt minden pórusából vérzett (lásd T&Sz 19:18). Az engesztelés gyötrelme a Kálvária keresztjén ért véget.
Az engesztelés jelentőségét Joseph Smith próféta így foglalta össze: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más dolog ennek csupán függeléke.”1
Ezzel a hatalommal és mély hálával így tanítok és tanúskodom Őróla.
Jézus Krisztus szolgálata: a Példakép
Az Úr második messzemenő célja a halandóságban az volt, hogy példaként szolgáljon számunkra. Halandó szolgálata példaértékű élet volt. Magában foglalta tanításait, példázatait és beszédeit. Felölelte csodatételeit, az emberek gyermekei iránti szerető kedvességét és hosszútűrését (lásd 1 Nefi 19:9), továbbá papsági hatalmának könyörületes használatát. Magában foglalta jogos felháborodását, amikor elítélte a bűnt (lásd Rómabeliek 8:3), és amikor felborította a pénzváltók asztalait (lásd Máté 21:12). És a szívfájdalom is élete része volt. Saját népe csúfot űzött belőle, megostorozta és megtagadta (lásd Móziás 15:5), sőt, egyik tanítványa elárulta, egy másik pedig megtagadta Őt (lásd János 18:2–3, 25–27).
Akármilyen csodálatosak is voltak a szolgálata során végzett cselekedetei, nem voltak egyedülállóak, és még mindig nem azok. Megszámlálhatatlan azon emberek száma, akik követhetik Jézus példáját. Hasonló cselekedeteket vittek véghez prófétái, apostolai és más felhatalmazott szolgái. Sokan lettek üldöztetés áldozatai Őérte (lásd Máté 5:10; 3 Nefi 12:10). Saját korunkból is ismerünk olyan fivéreket és nőtestvéreket, akik még szörnyű nehézségek árán is buzgón törekedtek rá, hogy az Úr példáját kövessék.
Ennek így kell lennie. Ez az Ő reménysége számunkra. Az Úr arra kért minket, hogy kövessük a példáját. Tanítása világos, mint a nap:
-
„Milyen embereknek kell hát lennetek? …amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27; lásd még 3 Nefi 12:48).
-
„Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4:19).
-
„…példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek” (János 13:15; lásd még János 14:6).
Ezek és a többi hasonló szentírás nem javaslatként adatott. Isteni parancsok ezek! Követnünk kell az Úr példáját!
Hogy növeljük azon vágyunkat, hogy kövessük Őt, vizsgáljuk meg életének öt olyan jellemzőjét, melyet utánozhatunk.
Szeretet
Ha megkérdezném, élete mely tulajdonsága jut először eszetekbe, valószínűleg a szeretetre való képességét mondanátok. Ebbe beletartozik a könyörülete, a kedvessége, a jószívűsége, az odaadása, a megbocsátása, az irgalma, az igazságossága és még több jellemvonása. Jézus szerette az Atyját és az édesanyját (lásd János 19:25–27). Szerette a családját és a szenteket (lásd János 13:1; 2 Thessalonikabeliek 2:16). Szerette a bűnöst, de nem nézte el a bűnt (lásd Máté 9:2; T&Sz 24:2). És megtanította, mi hogyan mutathatjuk ki iránta a szeretetünket. Ezt mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (János 14:15). És hogy kihangsúlyozza, hogy szeretete nem feltétel nélküli, hozzátette: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében” (János 15:10; lásd még T&Sz 95:12; 124:87).
Szabadítónk szeretetének egy másik kifejeződése a szolgálata volt. Szolgálta Atyját, és szolgálta azokat az embereket, akikkel élt és dolgozott. Mindkettőben követnünk kell a példáját. Szolgálnunk kell Istent, „hogy minden ő utain jár[junk], és szeres[sük] őt” (5 Mózes 10:12; lásd még 11:13; Józsué 22:5; T&Sz 20:31; 59:5). És szeretnünk kell felebarátainkat azáltal, hogy szolgáljuk őket (lásd Galátziabeliek 5:13; Móziás 4:15–16). A családunkkal kezdjük. Az a mély szeretet, mely összeköti a szülőket gyermekeikkel, még erősebbé kovácsolódik azon szolgálat által, melyet nekik nyújtanak életük kezdeti időszakában, amikor teljes mértékben tőlük függenek. Később e kötelességtudó gyermekek viszonozhatják ezt a szeretet, amikor korosodó szüleiket szolgálják.
Szertartások
A Szabadító példás életének második jellemzője, hogy nagy hangsúlyt fektetett a szent szertartásokra. Halandó szolgálata során jól szemléltette a szabadítás szertartásainak fontosságát. János megkeresztelte Őt a Jordán vizében. Még János is megkérdezte: „Miért?”
Mire Jézus így válaszolt: „…mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk” (Máté 3:15; kiemelés hozzáadva). Nem csak a szertartás volt elengedhetetlen; a Jézus és János által mutatott példa is nélkülözhetetlen volt.
Később az Úr bevezette az úrvacsora szertartását. Elmagyarázta az úrvacsora jelképességét, és kiosztotta annak szent jegyeit tanítványainak (lásd Máté 26:26–28; Márk 14:22–24; Lukács 24:30).
Mennyei Atyánk a szertartásokra vonatkozóan is adott utasításokat. Ezt mondta: „…újjá kell születnetek, víztől és a Lélektől, a menny királyságába, és meg kell tisztulnotok vér, méghozzá az én Egyszülöttem vére által; hogy minden bűntől megszenteltethessetek, és élvezzétek az örök élet szavait ezen a világon, valamint örök életet az eljövendő világban, méghozzá halhatatlan dicsőséget” (Mózes 6:59).
Az Úr halandóság utáni szolgálata során kinyilatkoztatásra kerültek a felmagasztosulás magasabb szertartásai (T&Sz 124:40–42). E szertartásokat szent templomaiban nyerhetjük el. Napjainkban a megmosás, megkenés és felruházás azon egyéneknek adatik meg, akik megfelelően felkészültek azokra (lásd T&Sz 105:12, 18, 33; 110:9; 124:39). A templomban az embereket házastársukhoz, őseikhez és utódaikhoz pecsételhetik (lásd T&Sz 132:19). Mesterünk a törvény és rend Istene (lásd T&Sz 132:18). A szertartások kihangsúlyozása erőteljes része a számunkra mutatott példájának.
Ima
Az Úr példaértékű szolgálatának harmadik jellemzője az ima. Jézus imádkozott Mennyei Atyjához, és nekünk is megtanította, hogyan imádkozzunk. Istenhez, az Örökkévaló Atyához kell imádkoznunk az Ő Fia, Jézus Krisztus nevében, a Szentlélek hatalma által (lásd Máté 6:9–13; 3 Nefi 13:9–13; Joseph Smith-féle fordítás, Máté 6:14). Nagyon szeretem az Úr által elmondott közbenjáró imát, mely János 17. fejezetében van lejegyezve. Ebben a Fiú kötetlenül kommunikál Atyjával tanítványai érdekében, akiket szeretett. Nagyszerű példája ez a hatékony és könyörületes imának.
Tudás
Az Úr példájának negyedik jellemzője az isteni tudásának használata. Ahogyan korábban említettem, számos nem keresztény ember elismeri, hogy Jézus nagyszerű tanító volt. Valóban az volt. De mi az, ami igazán megkülönbözteti tanítását másokétól? Vajon képzett oktató volt a műszaki ismeretek, a matematika vagy a tudományok terén? Ez és más világok Teremtőjeként (lásd Mózes 1:33) akár az is lehetett volna. Vagy a szentírások Szerzőjeként sikerrel taníthatott volna szépirodalmi stílustant is.
De igazából az különböztette meg az Ő tanításait másokétól, hogy Ő örök jelentőségű igazságokat tanított. Csak Ő tudta kinyilatkoztatni az életünk célját. Csak Őtőle tanulhattunk halandóság előtti létünkről és halandóság utáni lehetőségeinkről.
Egyszer a Mester Tanító elmondta szkeptikus hallgatóinak, hogy három tanúbizonyság is adatott Őróla:
-
Keresztelő János.
-
A Jézus által véghezvitt cselekedetek.
-
Isten, az Örökkévaló Atya szava (lásd János 5:33–37).
Ezután felkínált egy negyedik tanúbizonyságot is: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam” (János 5:39).
Ebben a versben a hiszitek szó elsőre nem tűnik ideillőnek. De elengedhetetlen ahhoz a jelentéshez, melyet Jézus közvetíteni próbált. Tudta, hogy hallgatói közül sokan valóban azt hitték, hogy az örök élet a szentírásokban van. De tévedtek. A szentírások magukban nem képesek örök életet nyújtani. Természetesen hatalom rejlik a szentírásokban, de ez a hatalom magától Jézustól ered. Ő maga az Ige, a Logosz. Az örök élet hatalma Őbenne van, aki „kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge” (János 1:1; lásd még 2 Nefi 31:20; 32:3). Majd szkeptikusai makacs hozzáállása miatt Jézus megdorgálta őket: „…nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” (János 5:40).
A Mester el tudna árasztani bennünket isteni tudásával, de nem teszi. Tiszteletben tartja önrendelkezésünket. Megadja nekünk a felfedezéssel járó örömöt. Buzdít minket, hogy bánjuk meg a vétkeinket. Engedi, hogy megtapasztaljuk azt a szabadságot, mely az isteni törvényeinek való önkéntes engedelmességünkből fakad. Igen, az, ahogyan tudását használja, nagyszerű példa számunkra.
Kitartás
Az Úr szolgálatának ötödik jellemzője azon elkötelezettsége, hogy mindvégig kitartson. Soha sem hátrált meg a feladata elől. Bár minden képzeletünket felülmúló szenvedésben volt része, állhatatos maradt. Bár nehéz próbák vártak rá, mindvégig kitartott feladatában: hogy engesztelést hozzon az egész emberiség bűnéért. Utolsó szavai a kereszten így hangoztak: „Elvégeztetett!” (János 19:30).
Alkalmazásuk az életünkben
Szolgálatának eme öt jellemzőjét a saját életünkben is alkalmazhatjuk. A Jézus iránti imádatunk legékesebb bizonyítéka minden bizonnyal az, ha követjük Őt.
Amikor kezdünk ráébredni, ki Jézus, és mit tett értünk, bizonyos mértékig képesek vagyunk megérteni az első nagy parancsolat mögötti logikát: „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből” (Márk 12:30). Más szavakkal: mindennek, amit gondolunk, teszünk és mondunk, az Iránta és Atyja iránti szeretetünkből kell fakadnia.
Tegyétek fel magatoknak a kérdést: „Van valaki, akit jobban szeretek az Úrnál?” Majd pedig hasonlítsátok össze a válaszotokat az Úr által meghatározott következő normákkal:
-
„A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám”.
-
„[A] ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám” (Máté 10:37).
A családunk és barátaink iránt érzett szeretet, akármilyen hatalmas is, sokkal mélyebb, ha a Jézus Krisztus iránti szeretetünkben gyökerezik. Itt és ezután a szülő gyermeke iránti szeretete még nagyobb jelentéssel bír Őmiatta. Minden szeretettel teli kapcsolat gazdagodik Őbenne. Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus szeretete világossággal, sugalmazással és ösztönzéssel lát el bennünket, hogy még mélyebben tudjunk szeretni másokat.
A szertartások az örök értékű szolgálat felé fordítják tekintetünket. A szülők gondolják át, gyermekeik esetében melyik a soron következő szertartás, amelyre szükségük van. A házitanítók fontolják meg, az általuk szolgált családoknak mely helyénvaló szertartásokra van szükségük legközelebb.
A Szabadító példája az imáról emlékeztet bennünket, hogy a személyes imának, a családi imának és egyházi feladataink imádságos megközelítésének életünk részévé kell válnia. Az Atya akaratának ismerete és megtétele hatalmas lelki erővel és önbizalommal ruház fel minket (lásd T&Sz 121:45). Az Úr oldalán akarunk majd állni.
A tudás azon „dolgokról, ahogy azok valójában vannak, és a dolgokról, ahogy azok valójában lesznek” (Jákób 4:13), lehetővé teszi számunkra, hogy igaz tantételek és tan alapján cselekedjünk. Ez a tudás javít a viselkedésünkön. Azon tetteket, melyeket máskülönben vágyak és érzelmek irányítottak volna, észérvek és a lelkiismeret által formált tettek váltják fel.
Elkötelezettségünk, hogy kitartunk mindvégig, azt jelenti, hogy nem kérjük, hogy mentsenek fel bennünket az elhívásból, melyben szolgálunk. Azt jelenti, hogy állhatatosak maradunk az érdemes célokra való törekvésünkben. Azt jelenti, hogy soha nem mondunk le egy szerettünkről, aki eltévelyedett. És azt jelenti, hogy mindig nagy becsben tartjuk örök családi kapcsolatainkat, még ha a betegség, a kiszolgáltatottság vagy a halál nehéz napjai köszöntenek is ránk.
Teljes szívemből imádkozom, hogy az Úr átformáló hatása komoly változást hozzon az életünkbe. Küldetése és szolgálata most és az egész örökkévalóságon át megáldhat mindannyiunkat.
Jézus este Bethániába megy. Készítette: James Tissot
Asszony, ímhol a fiad (Stabat Mater). Készítette: James Tissot © Brooklyn Múzeum, Brooklyn, New York; betét: részlet A Gecsemáné kertjében című festményből. Készítette: Carl Heinrich Bloch
A hegyi beszéd. Készítette: James Tissot; betét: részlet a Krisztus és a gazdag ifjú című festményből. Készítette: Heinrich Hofmann, a C. Harrison Conroy Co. jóvoltából
Az egész város odagyűlt vala. Készítette: James Tissot