A templom vonzásában
A templom sokakban kelt olyan érzéseket, melyek azonnal átjárják a szívet.
Mielőtt elhívtak a Hetvenek Második Kvórumának tagjaként, feleségem és én több éven át szolgáltunk a Brazíliai Campinas és São Paulo templomokban. Mindkét helyen gyakran ejtett ámulatba, hogy az épület mellett elhaladó emberekre akkora vonzást gyakorolt a templom, hogy megálltak, bejöttek, és kérdezősködtek róla.
Amikor beléptek, elmondtuk nekik, hogy megfelelő felkészülés nélkül nem mehetnek tovább az épületben. Ezután elmagyaráztuk a templom célját, megosztottuk velük az evangélium néhány alapvető tanát, és meghívtuk őket, hogy találkozzanak a misszionáriusokkal. A templom sokak számára egy óriási misszionárius, hiszen olyan érzéseket kelt bennük, melyek azonnal átjárják a szívet.
Feleségem, Elizabeth, és én első kézből ismerjük az ilyesfajta érzések erejét. Közel 40 évvel ezelőtt egy jó barátom és munkatársam, az egyház egyik tagja, elkezdte felhozni az evangélium témáját a hétköznapi beszélgetéseink során. Számos alkalommal küldte el hozzánk a misszionáriusokat, hogy meglátogassanak. Szerettük a misszionáriusokat, és beleegyeztünk, hogy tanítsák nekünk a beszélgetéseket, de nem igazán érdekelt minket a mondanivalójuk.
Ez 1978 októberében megváltozott, amikor is a munkatársam meghívta néhány barátját, többek között minket, a Brazíliai São Paulo templom nyílt napjára. Több buszt kibérelt a saját költségén, hogy a barátai elmehessenek vele együtt a mintegy 80 kilométerre lévő templomhoz.
Amikor Elizabeth belépett a keresztelőkápolnába, valami olyat érzett, amit soha azelőtt; valamit, amiről később megtudta, hogy a Szentlélek. Ezt az érzést óriási öröm formájában tapasztalta meg a szívében. Abban a pillanatban tudta, hogy az egyház igaz, és ez az az egyház, amelyhez csatlakozni szeretne.
Hasonló érzés formálódott meg bennem a nyílt nap végén, amikor megmutatták nekünk a pecsételő szobát, és az örökkévaló családok tanáról tanítottak minket. E tan nagyon megérintett. Sikeres voltam a hivatásomban, de már régóta egyfajta ürességet éreztem a lelkemben. Nem tudtam, mi tudná kitölteni ezt az űrt, de éreztem, hogy valami családdal kapcsolatos dolognak kell lennie. Ott, abban a pecsételő szobában kezdtek helyükre kerülni a hiányzó részletek az elmémben és a szívemben.
Néhány napon belül újra megkerestek minket a misszionáriusok. Ezúttal nagyon is érdekelt minket az üzenetük.
Az elderek arra bátorítottak minket, hogy buzgón imádkozzunk az igazságról. Elhatároztam, hogy csakis ily módon fogok imádkozni. Tudtam, hogy valódi bizonyság nélkül nem fogom tudni elkötelezni magam amellett, hogy az egyházhoz csatlakozzam. Némi aggodalommal fordultam Mennyei Atyámhoz, hogy megerősítést kérjek tőle, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy válaszolni fog. Megosztottam vele szívem mély érzéseit, és kértem, hogy adjon olyan választ, amely megerősíti bennem, hogy az egyházhoz való csatlakozás a helyes út.
Következő héten Vasárnapi Iskolán a barátunk, aki meghívott minket a templom nyílt napjára, mögöttem ült. Előrehajolt, és elkezdett beszélni hozzám. Szavai pontosan arra a kérdésre adtak választ, amiért imádkoztam. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy rajta keresztül Mennyei Atyám beszélt hozzám. Akkoriban makacs, kemény ember voltam, de abban a pillanatban a szívem meglágyult és könnyre fakadtam. Amikor a barátom abbahagyta a beszédet, meghívott engem és a feleségemet, hogy keresztelkedjünk meg. Elfogadtuk a meghívást.
1978. október 31-én, kevesebb mint egy hónappal a São Paulo templommal kapcsolatos élményünk után, megkeresztelkedtünk és konfirmáltunk. Másnap részt vettünk a Brazíliai São Paulo templom második felszentelő ülésén. Egy évvel később két fiunkkal együtt visszatértünk a templomba, hogy összepecsételjék a családunkat. Mindhárom alkalom gyönyörű, emlékezetes élmény volt. Az évek során tovább folytattuk ezen érzések építését rendszeres templomlátogatás által.
Keresztelőnk után huszonnyolc évvel a feleségem és én újra a Brazíliai São Paulo templomban álltunk. Akkor hívtak el a templom elnökének. Megindító élmény volt az Úr házának folyosóin járni, és érezni azon gyengéd érzéseket, melyek elindították a megtérésünket.
A templom továbbra is hatalmas boldogságot hoz az életünkbe. Amikor látjuk, hogy egy fiatal pár belép a templomba, hogy összepecsételjék őket örökkévaló családként, óriási remény tölt el minket.
Sokan vannak világszerte, akik felkészültek, hogy hallják az evangélium üzenetét. Azt a szomjúságot érzik, melyet mi is éreztünk több mint 30 évvel ezelőtt. A templom és annak szertartásai elég erőteljesek ahhoz, hogy csillapítsák e szomjúságot és kitöltsék az űrt.
Fotó: Laureni Fochetto