Most már menni fog!
Amíg hajlandóak vagyunk újra talpra állni és tovább haladni…, tanulhatunk a kudarcból, és jobbá és boldogabbá válhatunk.
Amikor fiatal voltam, az elesés és a felállás egyetlen mozdulatsornak tűnt. Az évek múltával azonban arra a nyugtalanító megállapításra jutottam, hogy a fizika törvényei megváltoztak – és nem az én javamra.
Nemrégiben síelni voltam a 12 éves fiúunokámmal. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, mígnem egy jeges területre vetődve gyönyörű kényszerleszállást hajtottam végre egy meredek lejtőn.
Minden trükköt bevetettem, hogy fel tudjak állni, de mindhiába – elestem, és nem tudtam felállni.
Fizikailag rendben voltam, de az egóm egy kissé sajgott. Így aztán ügyeltem rá, hogy a fejvédőm és a síszemüvegem megfelelően álljon a helyén, mivel nagyon nem szerettem volna, hogy a többi síelő felismerjen. Láttam magamat, ahogy ott ülök tehetetlenül, miközben a többiek elegánsan elsiklanak mellettem, barátságosan odakiáltva, hogy: „Jó napot, Uchtdorf testvér!”
Azon kezdtem morfondírozni, hogy hogyan tudnék megmenekülni. Ekkor ért oda mellém az unokám. Elmondtam neki, hogy mi történt, de úgy láttam, nem igazán érdekli a magyarázatom, hogy miért is nem tudok felállni. A szemembe nézett, kinyújtotta a kezét, megragadta az enyémet, és határozottan így szólt: „Opa, most már menni fog!”
Abban a pillanatban talpon voltam.
Még most is hitetlenkedve csóválom a fejem emiatt. Ami mindaddig lehetetlennek tűnt, azonnal valósággá vált, mert egy 12 éves fiú kinyújtotta felém a kezét, és azt mondta: „Most már menni fog!” Magabiztosságot, lelkesedést és erőt öntött belém.
Fivérek, adódhatnak olyan alkalmak az életünkben, amikor úgy tűnik, meghaladja a képességünket, hogy felálljunk és tovább menjünk. Aznap azon a hófedte lejtőn megtanultam valamit. Még ha úgy is gondoljuk, hogy nem tudunk felállni, még akkor is van remény. És néha csak az kell, hogy valaki a szemünkbe nézzen, megragadja a kezünket, és azt mondja: „Most már menni fog!”
A vagányság illúziója
Talán azt gondoljuk, hogy a nők hajlamosabbak alkalmatlannak és csalódottnak érezni magukat, mint a férfiak – hogy őket nagyobb mértékben érintik ezek az érzések, mint minket. Nem vagyok biztos abban, hogy ez így van. A férfiak is megtapasztalják a bűntudatot, a depressziót és a kudarcélményt. Színlelhetjük azt, hogy ezek az érzések nem zavarnak minket, pedig zavarnak. Olyan súllyal nehezedhetnek ránk kudarcaink és hiányosságaink, hogy már kezdjük azt gondolni, soha nem fogunk sikerrel járni. Még azt is feltételezhetjük, hogy mivel korábban is elestünk már, bukásra vagyunk kárhoztatva. Ahogyan azt egy szerző megfogalmazta: „Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk.”1
Szemtanúja voltam már, amikor nagyszerű lehetőségekkel és kegyelemmel megáldott férfiak felhagytak Isten királysága építésének kihívásokat rejtő munkájával, mert egy-két alkalommal kudarcot vallottak. Ígéretes férfiak voltak, akik kiváló papságviselők és Isten remek szolgái lehettek volna. De mert megbotlottak és elcsüggedtek, visszavonultak papsági kötelezettségeiktől, és más, ám kevésbé méltó törekvésekbe fogtak.
És így haladnak tovább, pusztán árnyékát élve annak az életnek, amelyet élhettek volna, soha nem emelkedve fel ahhoz a lehetőséghez, amely születési előjoguk lenne. A költő siralma szerint azon szerencsétlen lelkek közé tartoznak, akik úgy halnak meg, hogy muzsikájuk java még nem csendült fel.2
Senki sem szeret kudarcot vallani. Azt pedig különösen nem szeretjük, ha mások – különösen a szeretteink – tanúi annak, hogy kudarcot vallunk. Mindannyian tiszteletre és elismerésre vágyunk. Bajnokok akarunk lenni. De mi, halandók, nem válunk bajnokká erőfeszítés nélkül, fegyelem nélkül, vagy anélkül, hogy hibáznánk.
Fivérek, a sorsunkat nem az határozza meg, hogy hányszor botlunk meg, hanem az, hogy hányszor kelünk fel, poroljuk le a ruhánkat, és lépünk tovább.
Isten szerint való szomorúság
Tudjuk, hogy ez a halandó élet egy vizsga, de mivel Mennyei Atyánk tökéletes szeretettel szeret minket, megmutatja nekünk, hol találjuk a helyes válaszokat. Megadta nekünk a térképet, mellyel átnavigálhatunk az ismeretlen területeken és váratlan megpróbáltatásokon, melyekkel mindannyian szembesülünk. A próféták szavai részét képezik e térképnek.
Amikor eltévelyedünk – amikor elesünk, vagy eltávolodunk Mennyei Atyánk útjától –, a próféták szavai megmondják nekünk, hogyan álljunk fel és jussunk vissza az útra.
A próféták által az évszázadok során tanított összes tantétel közül az, amely újra és újra hangsúlyt kapott, az a reményteljes és szívet melengető üzenet, hogy az emberiség bűnbánatot tarthat, útirányt változtathat, és visszatérhet a tanítványi mivolt igaz ösvényére.
Ez nem jelenti azt, hogy könnyedén szabad vennünk a gyengeségeinket, hibáinkat vagy bűneinket. Ám fontos különbség rejlik abban, hogy a bűn feletti szomorúságunk bűnbánathoz avagy kétségbeeséshez vezet-e.
Pál apostol azt tanította, hogy „az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való… [bűnbánatot] szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez”3. Az Isten szerint való szomorúság változásra és reményre ösztönöz Jézus Krisztus engesztelése által. A világ szerint való szomorúság lehúz bennünket, kioltja a reményt, és arra sarkall minket, hogy engedjünk a további kísértésnek.
Az Isten szerint való szomorúság megtéréshez4 és szívbéli változáshoz5 vezet. A bűn gyűlöletére és a jóság szeretetére indít bennünket.6 Arra ösztökél, hogy álljunk fel és járjunk Krisztus szeretetének világosságában. A valódi bűnbánat a változásról szól, nem a kínról és a gyötrelemről. Igen, az engedetlenség feletti szívből jövő megbánás és valódi sajnálkozás gyakorta fájdalmas és nagyon fontos lépések a bűnbánat szent folyamatában. Amikor azonban a bűntudat öngyűlöletet ébreszt bennünk, vagy megakadályozz minket abban, hogy újra talpra álljunk, akkor inkább gátolja, mintsem elősegíti a bűnbánatunkat.
Fivérek, létezik egy jobb út! Keljünk fel, és váljunk Isten férfijaivá! Van egy bajnokunk, a Szabadító, aki átkelt a halál árnyékának völgyén érettünk. Váltságul adta Magát a mi bűneinkért. Soha senkiben nem volt nagyobb szeretet ennél – Jézus Krisztus, a fogyatkozás nélküli Bárány, önként feküdt fel az áldozati oltárra, és megfizette bűneink árát „az utolsó fillérig”7. Magára vette szenvedésünket. A saját vállára vette terheinket és vétkeinket. Drága barátaim! Amikor úgy döntünk, hogy Hozzá jövünk, amikor magunkra vesszük az Ő nevét és bátran járunk a tanítványi mivolt ösvényén, akkor az engesztelés révén nem csupán a boldogság és az e világban elnyerhető békesség ígéretét kapjuk, hanem az örök életét is az eljövendő világban.8
Amikor hibázunk, amikor bűnt követünk el és elesünk, gondoljunk bele, mit jelent igazán bűnbánatot tartani. Azt jelenti, hogy szívünket és akaratunkat Isten felé fordítjuk, és feladjuk a bűnt. A valódi, szívből jövő bűnbánat azt a mennyei bizonyosságot rejti magában, hogy „most már menni fog”.
Kik vagyunk mi?
Az ellenség egyik módszere fejlődésünk megakadályozására az, hogy összezavar bennünket azzal kapcsolatosan, hogy kik is vagyunk valójában és mire is vágyunk igazából.
Szeretnénk együtt lenni a gyermekeinkkel, ugyanakkor szeretnénk a kedvenc férfias hobbijainknak is hódolni. Szeretnénk lefogyni, ugyanakkor szeretnénk jóízűen falatozni a hőn áhított ételekből. Szeretnénk krisztusivá válni, ugyanakkor szeretnénk jól megmondani a magunkét annak, aki bevágott elénk a forgalomban.
Sátánnak az a célja, hogy arra kísértsen bennünket, hogy adjuk fel az igaz boldogság és az örök értékek felbecsülhetetlen értékű igazgyöngyeit egy műanyag utánzatra, amely pusztán illúziója és hamisítványa a boldogságnak és az örömnek.
Egy másik módszer, mellyel az ellenség el akarja venni a kedvünket a talpra állástól, az, hogy rá akar venni bennünket, hogy ránk kényszerítettként tekintsünk a parancsolatokra. Azt hiszem, emberi gyarlóság, hogy ellenállunk minden elképzelésnek, amely úgy tűnik, nem tőlünk ered.
Ha az egészséges táplálkozásra és a testmozgásra csupán orvosunk elvárásaként tekintünk, akkor valószínűleg kudarcot fogunk vallani. Ha arra vonatkozó döntésekként tekintünk rájuk, hogy kik vagyunk és mivé szeretnénk válni, akkor nagyobb eséllyel fogunk az úton maradni és sikerrel járni.
Ha a házitanítást csupán a cövekelnök céljának tekintjük, akkor talán kevesebb energiát fektetünk bele. Ha a saját célunkként tekintünk rá – olyasvalamiként, amit meg szeretnénk tenni azért, hogy krisztusibbá váljunk és másoknak szolgáljunk –, akkor nem pusztán eleget fogunk tenni a vállalásunknak, hanem azt oly módon is fogjuk végezni, hogy azzal valóban áldást hozunk a látogatott családok és a saját családunk életére egyaránt.
Gyakorta megesik, hogy épp mi vagyunk azok, akiket felsegítenek a barátaink vagy a családunk. Ha azonban figyelő szemmel és a gondoskodó szív indíttatásából nézünk körül, meg fogjuk látni azokat a lehetőségeket, melyeket az Úr elénk helyez, hogy segíthessünk másoknak ismét talpra állni és igaz lehetőségeik felé haladni. A szentírások ezt tanácsolják: „És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek”9.
Nagy lelki erő forrását jelenti, ha feddhetetlen és igazlelkű életet élünk, és nem tévesztjük szem elől, hol szeretnénk lenni az örökkévalóságokon át. Még ha ezt az isteni célt csupán a hit szemével látjuk is, az segíteni fog megmaradnunk az úton.
Amikor figyelmünk főként a mindennapos sikerekre vagy kudarcokra összpontosul, letérhetünk az útról, eltévedhetünk és eleshetünk. Ha tekintetünket magasabb célokra szegezzük, az segíteni fog jobb fiakká és fivérekké, kedvesebb apákká, illetve szeretetteljesebb férjekké válnunk.
Még azok is megbotolhatnak időnként, akik szívüket isteni célok felé fordítják, de ők nem fognak vereséget szenvedni. Bíznak Isten ígéreteiben és rájuk támaszkodnak. Újra talpra fognak állni az igazlelkű Istenbe vetett hittel és a nagyszerű jövő inspiráló látomásával. Tudják, hogy most már menni fog.
Most már menni fog!
Minden embernek, legyen akár fiatal, akár idős, van már személyes tapasztalata az eleséssel. Mi, halandók, sokszor bukdácsolunk. De amíg hajlandóak vagyunk újra talpra állni és tovább haladni az Istentől kapott lelki célok felé, tanulhatunk a kudarcból, és jobbá és boldogabbá válhatunk annak eredményeként.
Kedves fivéreim, kedves barátaim! Lesz olyan idő, amikor úgy fogjátok gondolni, hogy nem tudtok felállni vagy tovább haladni. Bízzatok a Szabadítóban és az Ő szeretetében! Az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel, a visszaállított evangélium erejével és reménységével képesek lesztek kihúzni magatokat és tovább haladni.
Fivéreim, szeretünk benneteket. Imádkozunk értetek. Az kívánom, bárcsak hallanátok Monson elnököt értetek imádkozni. Akár újdonsült édesapák vagytok, akár idősebb papságviselők vagy újonnan elrendelt diakónusok, gondolatainkban tartunk benneteket. Az Úr is törődik veletek.
Elismerjük, hogy utatok néha nehéz lesz. De ezt az ígéretet teszem nektek az Úr nevében: keljetek fel, és járjatok Megváltónk és Szabadítónk nyomdokaiban, és akkor egy nap örök hálával fogtok visszatekinteni, amiért azt választottátok, hogy bíztok az engesztelésben és arra való erejében, hogy felemeljen benneteket és erőt adjon nektek.
Drága barátaim és fivéreim! Nem számít, hányszor csúsztatok meg vagy estetek el, álljatok fel! Dicsőséges rendeltetésetek van! Húzzátok ki magatokat, és járjatok Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának világosságában! Erősebbek vagytok, mint gondolnátok. Sokkal többre vagytok képesek, mint el tudnátok képzelni. Most már menni fog! Erről teszem bizonyságomat Mesterünk és Megváltónk, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.