Az Úr stratégiai tervének meggyorsítása
Ki kell dolgoznunk és végre is kell hajtanunk az arra vonatkozó saját stratégiai tervünket, hogy lelkesen szolgáljunk együtt a teljes idejű misszionáriusokkal.
Néhány évvel ezelőtt beszélnem kellett a cövekünk egyik püspökének feleségével, ezért felhívtam őt az otthonában. A kisfiuk vette fel a telefont. „Halló! – szóltam bele a telefonba. – Otthon van az édesanyád?”
„Igen, persze – jött a válasz. – Mindjárt hívom. Kivel beszélek?”
„Mondd azt neki – feleltem –, hogy Nielsen elnök keresi.”
Rövid hallgatás után a kisfiú lelkesen így szólt: „Képzeld anya! Hinckley elnök keres telefonon!”
El sem tudom képzelni, mit gondolhatott az édesanyja. Valószínűleg ilyen lassan még soha nem ment a telefonhoz. Egy pillanatra átvillant rajtam a gondolat: „Megtegyem?” Végül nem tettem meg, de jót nevettünk az egészen. Most, hogy belegondolok, biztosan csalódás volt neki, hogy csak velem beszélhetett.
Mit tennétek, ha az Úr prófétája tényleg felhívna benneteket? Nos, ez megtörtént! Thomas S. Monson elnök, amint azt ma reggel is tette, egy nagyon fontos munkára hívott mindannyiunkat. Idézem szavait: „Itt az idő, hogy az egyháztagok és a misszionáriusok összefogjanak és együtt dolgozzanak az Úr szőlőskertjében azért, hogy lelkeket hozhassanak az Úrhoz” (A szabadítás munkájába vetett hit. [A 2013. júniusi nemzetközi vezetőképzés közvetítése]; lds.org/broadcasts).
Meghallottuk-e ezt a hívást?
A világon mindenütt cövekek, kerületek és missziók kaptak új lendületre, beteljesítve a Szabadító 1832-ben Joseph Smithhez intézett kijelentését: „Íme, annak idejében meg fogom gyorsítani a munkámat” (T&Sz 88:73).
Fivéreim és nővéreim! Az annak idejében most van! Érzem ezt, és abban is biztos vagyok, hogy ti is érzitek.
A lelkesedésemet és a Jézus Krisztusba vetett hitemet cselekedetekké akartam változtatni. Amikor futballoztam, akkor stratégiai tervekben gondolkoztam. Ha a csapatunk a megfelelő stratégiával felkészülve ment egy mérkőzésre, akkor garantált volt a siker. Ennek ellenére nemrég beszéltem a BYU futballcsapatának legendás edzőjével, LaVell Edwardsszal a stratégiai terveinkről, aki erre csak annyit mondott: „Engem nem érdekelt, hogy milyen taktika szerint játszottatok, csak az számított, hogy pontot szerezzünk!” Csapatának egyik irányítójaként azt hittem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb, de talán ez az egyszerű filozófia lehet az oka annak, hogy ma már egy stadion viseli a nevét.
Mivel mi mindannyian az Úr csapatában vagyunk, felmerül a kérdés, hogy van-e saját, győztes stratégiai tervünk? Felkészültünk-e a mérkőzésre? Ha egyháztagokként valóban szeretjük a családunkat, a barátainkat és az ismerőseinket, nem akarnánk-e megosztani velük a visszaállított evangéliumról szóló bizonyságunkat?
Az új misszióelnököknek rendezett júniusi továbbképzésen rekord számú, 173 új misszióelnök és felesége kapott végső útmutatást a szolgálatuk megkezdése előtt. Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvórumának mind a 15 tagja szólt ehhez a rendkívüli csoporthoz.
L. Tom Perry elder mondta a záróbeszédet: „Ez az egyház történelmének legjelentősebb korszaka. Ez most a történelmünk olyan hatalmas eseményeivel vetekszik, mint az első látomás, a Mormon könyve ajándéka, az evangélium visszaállítása, vagy mindazon dolgok, amelyek megteremtették számunkra az alapot, hogy elmenjünk és tanítsunk Mennyei Atyánk királyságában” (“Concluding Remarks” [az új misszióelnököknek 2013. június 26-án tartott képzésen elhangzott beszéd], 1, Church History Library, Salt Lake City).
Olyan mértékben kell ezzel foglalkoznunk, mint még soha, hogy mi is olyan lelkesek lehessünk, mint a vezetőink, és annyira elkötelezettek, mint a teljes idejű misszionáriusaink. Ez a munka nélkülünk nem fog az Úr szándékának megfelelően előrehaladni. Ahogy azt Henry B. Eyring elnök mondta: „Korunktól, képességeinktől és egyházi elhívásunktól függetlenül mindannyiunkat egy emberként hív, hogy segítsünk neki a lelkek aratásában” (Egyek vagyunk. Liahóna, 2013. máj. 62.).
Hadd osszak meg veletek egy stratégiai tervet, melynek végrehajtására azt követően éreztem késztetést, hogy imádkoztam, elolvastam a Prédikáljátok evangéliumomat! 13. fejezetét, és elgondolkodtam a múltban szerzett tapasztalatokon. Felkérlek benneteket, hogy fontoljátok meg ezt a három pontot, miközben elkészítitek a saját terveteket.
Először is, mindennap kifejezetten imádkozzatok valakiért, akit közelebb tudtok hozni a Szabadítóhoz és az evangéliumához. Ezt megtehetitek azáltal, hogy minden emberre Isten fiaként és lányaként tekintetek, akik segítenek egymásnak a hazafelé vezető utazáson. Gondoljatok arra, hány új barátra lelhettek.
Másodszor, mindennap név szerint imádkozzatok a területeteken szolgáló misszionáriusokért és az érdeklődőikért. Ezt csak akkor tudjátok megtenni, ha üdvözlitek őket, elolvassátok a névtáblájukat, a nevükön szólítjátok őket, és megkérdezitek tőlük, hogy kiket tanítanak. Russell M. Nelson elder bölcsen jegyezte meg: „Amíg nem ismered a másik ember nevét és arcát, addig az Úr nem segíthet megismerned a szívét.”
Egyszer részt vettem egy csodálatos nőtestvér keresztelőjén, aki megosztotta a bizonyságát. Örökre emlékezni fogok arra, amit mondott: „Még soha annyi ember nem imádkozott értem, és nem éreztette a szeretetét irántam! Tudom, hogy ez a munka igaz!”
Harmadszor, hívjatok meg egy barátot egy tevékenységre az otthonotokba vagy máshová. Bárhová is mentek, bármit is csináltok, gondolkodjatok el azon, kinek tetszene az adott alkalom, majd pedig figyeljetek a Lélekre, miközben irányít benneteket.
A Szabadító tanított nekem egy apró leckét a személyes evangélium-tanulmányozásom során, amely szerintem csodálatosan ráillik a „meggyorsításra”. Amikor érzelmileg túltöltődöm egy bizonyos dologgal kapcsolatban, az megmutatkozik az írásomban, ezért gyakran teszek felkiáltójelet a mondatok végére, mely írásjel a meghatározás szerint erős érzelmek vagy nagy jelentőséggel bíró dolgok nyomatékosítására szolgál (lásd Merriam-Webster’s Collegiate Dictionary, 11th ed. [2003], “exclamation point”).
Egyre kíváncsibbá tettek az Úr népének összegyűjtésével kapcsolatos azon szentírások, melyek ilyen írásjellel végződtek. Például Alma szívből jövő imája: „Ó, bárcsak angyal lehetnék és nékem adnák szívem vágyát, elmehetnék és Isten harsonájával szólhatnék, olyan hanggal, mely megrázza a földet, és bűnbánatot hirdethetnék minden népnek!” (Alma 29:1).
A kutatások szerint 65 olyan rész van, amely ilyesféle erős misszionáriusi érzelmet közöl, többek közt a következő versekben:
„Mily nagy az Ő öröme a lélekben, amely bűnbánatot tart! […]
És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!
És most, ha örömötök nagy lesz egy lélek miatt, akit énhozzám hoztatok Atyám királyságába, mily nagy lesz az örömötök, ha sok lelket hoztok énhozzám!” (T&Sz 18:13, 15–16).
Az, ahogyan felfigyeltem ezekre a különleges versekre, fontos szerepet játszott a területi hetvenesként betöltött első megbízásom során. Kissé feszült voltam, amikor egy apostol, Quentin L. Cook elder társaságában vettem részt egy cövekkonferencián. Amikor azon a hétvégén az első gyűlésünkön beléptem a cövekelnök irodájába, egy pár megviselt, bronzba öntött cipőre lettem figyelmes az asztala mögötti polcon, amely mellett egy felkiáltójellel végződő szentírás állt. Amikor elolvastam, úgy éreztem, hogy az Úr figyelemmel kísérte a tanulmányozásomat és megválaszolta az imáim, és pontosan tudta, hogy akkor mire volt szükségem, hogy lecsillapítsa aggódó szívemet.
Megkértem a cövekelnököt, hogy mesélje el nekem a cipők történetét.
Ezt mondta:
„Ezek itt egy olyan fiatal megtért cipői, aki bár nehéz családi helyzetből jött, mégis eltökélt volt, hogy sikeres missziót szolgáljon, amit meg is tett Guatemalában. Visszatértekor találkoztam vele, hogy tisztességgel felmentsem a szolgálatból, ekkor láttam meg rajta az elnyűtt cipőket. Ez a fiatal férfi mindenét az Úrnak ajánlotta úgy, hogy a családjától szinte semmilyen támogatást sem kapott.
Észrevette, hogy a cipőit bámulom, és megkérdezte: »Cövekelnök, valami baj van?«
»Nem, elder – válaszoltam –, minden rendben van! Elkérhetem a cipőidet?«”
A cövekelnök így folytatta: „Az eziránt a visszatért misszionárius iránt érzett tiszteletem és szeretetem teljesen erőt vett rajtam. Meg akartam őrizni ezt az emléket, így bronzba öntettem a cipőit. Amikor belépek az irodámba, emlékeztetőül szolgál számomra azzal kapcsolatban, hogy milyen erőfeszítéseket kell hoznunk, függetlenül attól, hogy milyen körülményeink vannak.” A cipők melletti szentírás Ésaiástól származott: „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, a ki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, a ki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!” (Ésaiás 52:7).
Drága fivéreim és nőtestvéreim, annak a jóságos püspöknek a felesége lehet, hogy eltűnődött azon, hogy a próféta miért hívta fel őt. Bizonyságomat teszem arról, hogy sem neki, sem pedig nekünk nem kell többé eltűnődnünk ilyesmiken – FELKIÁLTÓJEL!
Tudom, hogy mindannyiunknak ki kell dolgoznunk és végre is kell hajtanunk az arra vonatkozó saját stratégiai tervünket, hogy lelkesen szolgáljunk együtt a teljes idejű misszionáriusokkal – FELKIÁLTÓJEL!
Joseph Smith próféta mellett én is bizonyságomat teszem: „És most, a sok tanúbizonyság után, amely őróla adatott, ez a legutolsó tanúbizonyság, amelyet mi adunk róla: Hogy ő él!” (T&Sz 76:22). Jézus Krisztus szent nevében, ámen.