Kis és egyszerű dolgok
Szeretettel és hittel nyújtsunk hát kezet mások felé.
Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, csupán néhány héttel ezelőtt a mexikóvárosi misszionáriusképző központban jártam, hogy megosszak egy üzenetet a misszionáriusokkal. A feleségemmel szándékosan órákkal korábban érkeztünk. Miközben felfedeztük az MTC gyönyörű kertjeit és gondozott utcáit, nem tudtuk nem észrevenni azt a boldogságot, mely annak a több száz eldernek és nővérnek arcáról sugárzott, akik mind arra összpontosítottak, hogy új nyelveket sajátítsanak el, valamint egyre jobban értékeljék misszionáriusi céljaikat.
Amint megálltam, hogy teljesen magamba szívjam ezt a figyelemre méltó látványt, Alma szavai jutottak eszembe, amikor azt a parancsot adta Hélamán fiának, hogy a rábízott feljegyzések mellett írja le a népének történelmét is, valamint hogy tartsa szentnek mindezeket, hiszen egy napon majd eljutnak minden nemzethez, nemzetséghez, nyelvhez és néphez.
Ezután Alma azt mondta neki:
„Most talán azt gondolod, hogy ez balgaság tőlem; de íme, azt mondom neked, hogy kis és egyszerű dolgok visznek véghez nagyszerű dolgokat; és a kis eszközök sok esetben megszégyenítik a bölcseket.
És az Úristen eszközökkel dolgozik, hogy véghezvigye nagyszerű és örökkévaló céljait; és nagyon finom módszerekkel szégyeníti meg az Úr a bölcseket és hozza létre sok lélek szabadulását” (Alma 37:6–7).
Misszionáriusaink ártatlansága és ifjú kora az Úr módszerének példája, mely szerint az alázatosak hívnak „másokat Krisztushoz… azáltal, hogy segíte[nek] nekik elfogadni a visszaállított evangéliumot a Jézus Krisztusba és engesztelésébe vetett hit, a bűnbánat, a keresztelés, a Szentlélek ajándékának elnyerése és a mindvégig kitartás által” (Prédikáljátok evangéliumomat: Útmutató a misszionáriusi szolgálathoz [2006]. 1.).
Az egyház tagjaiként képesek vagyunk saját kicsiny és egyszerű eszközeinken keresztül „sokakat meggyőz[ni] útjaik helytelenségéről”, valamint segíteni elvezetni „őket Istenük ismeretéhez, lelkük szabadulására” (Alma 37:8).
Egyik alkalommal elkísértem egy cövekelnököt és egy püspököt az egyik kevésbé tevékeny egyháztaghoz. Tanítottuk őt, nagyon egyszerű módon a sabbat áldásairól. Őszinte szeretetünket fejeztük ki neki. Azt válaszolta: „Csupán arra volt szükségem, hogy valaki eljöjjön, és egy nagy abrazot – vagyis ölelést – adjon nekem.” Azonnal felugrottam, és átöleltem. Másnap vasárnap volt. Ugyanez a testvér az egész családjával eljött az úrvacsorai gyűlésre.
Egy látogatótanítás alkalmával, Martha – egyházközségünk egyik tagja – azt mondta a feleségemnek és a társának, hogy többé ne jöjjenek vissza. Úgy döntött, nem jár többet az egyházba. Az egyik látogatótanító megkérdezte Marthát, hogy énekelhetnének-e még egy utolsó himnuszt közösen, amibe ő beleegyezett. Éneklés közben valami különleges történt. A Lélek szépen lassan betöltötte a szobát. Mindegyikük érezte. Martha enyhülni kezdett. Könnyes szemmel elmondta a látogatótanítóinak, hogy mi nyomja a szívét. Abban a pillanatban felismerte, hogy tudja, hogy az evangélium igaz. Most már köszönetet mondott a látogatótanítóinak, és kifejezte azon óhaját, hogy máskor is térjenek vissza hozzá. Attól a naptól fogva örömmel fogadta őket.
Martha a fiatal lányával járni kezdett az egyházba. Éveken át rendszeresen jártak, és Martha sohasem veszítette el a reményt, hogy férje egyszer majd úgy dönt, hogy csatlakozik hozzájuk. Végre elérkezett a nap, amikor az Úr megérintette a férje szívét, és ő elkezdett velük együtt járni, ahogyan a másik lányuk is röviddel ezután. Ez a család megérezte a valódi örömet, mely abból fakadt, hogy az evangélium áldásai jelen voltak az otthonukban. Martha azóta hithűen szolgált az egyházközségünk Segítőegyletének elnökeként, míg férje számos cöveki elhívásban szolgált kiválóan. Mindez egy himnusz eléneklésével indult el, egy apró és egyszerű dologgal, amely megérintette Martha szívét.
Naámán Szíria királya seregének kapitánya volt, egy tiszteletre méltó férfi, hatalmas bátorságú ember; viszont leprás volt (lásd 2 Királyok 5:1). Miután Izráel királyánál nem talált gyógyírt leprájára, Naámán Elizeus próféta házába ment. Elizeus egy követet küldött hozzá, mondván:
„Menj el és fürödj meg hétszer a Jordánban, és megújul a te tested, és megtisztulsz.
Akkor megharaguvék Naámán és elment, és így szólt: Íme én azt gondoltam, hogy kijő hozzám, és előállván, segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és kezével megilleti a beteg helyeket, és úgy gyógyítja meg a kiütést. […]
De hozzá menének az ő szolgái, és szólának néki, mondván: Atyám, ha valami nagy dolgot mondott volna e próféta neked, avagy nem tetted volna-é meg? Mennyivel inkább, a mikor csak azt mondja, hogy fürödj meg és megtisztulsz?
Beméne azért a Jordánba, és belemeríté magát abba hétszer az Isten emberének beszéde szerint, és megújult az ő teste, mint egy kis gyermek teste, és megtisztult” (2 Királyok 5:10–11, 13–14).
Prófétánk, Thomas S. Monson arra szólított mindannyiunkat, hogy menjünk, és mentsük meg fivéreinket és nőtestvéreinket. Ezt mondta: „A világnak szüksége van a segítségetekre. Lábakat kell erősíteni, kezeket kell megragadni, elméket kell bátorítani, szíveket kell sugalmazni, és lelkeket kell menteni. Az örökkévalóság áldásai várnak rátok” (Mentésre fel! Liahóna, 2001. júl. 57.).
Bizonyságomat teszem, hogy sokan várnak ránk, akiknek a segítségünkre van szükségük. Készen állnak, hogy bátor fivéreik és nőtestvéreik kezet nyújtsanak nekik, és kis és egyszerű eszközökkel megmentsék őket. Személyesen is sok órát töltöttem az egyház kevésbé tevékeny tagjainak meglátogatásával, akiknek a szívét már meglágyította egyszer az Úr, és akik most készen állnak, hogy befogadják a bizonyságunkat és szeretetünk őszinte kifejezését. Amikor kezet nyújtunk feléjük és meghívjuk őket, habozás nélkül visszatérnek majd az egyházba.
Szeretettel és hittel nyújtsunk hát kezet mások felé. Emlékezzünk az Úr ígéretére:
„És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!
És most, ha örömötök nagy lesz egy lélek miatt, akit énhozzám hoztatok Atyám királyságába, mily nagy lesz az örömötök, ha sok lelket hoztok énhozzám!” (T&Sz 18:15–16).
Tanúbizonyságot teszek az Úr szeretetéről minden gyermeke iránt. Tudom, hogy Ő él, és hogy Ő a mi Megváltónk. Jézus Krisztus nevében, ámen.