Közelebb kerülni Istenhez
A Szabadítónk azt várja tőlünk, hogy valóban szeressük Őt, olyannyira, hogy akaratunkat az Övéhez akarjuk idomítani.
Hatéves unokám, Oli, aki kedvesen csak Papinak nevez, ki szeretett volna venni valamit a kocsiból. Édesapja a házban volt, és Oli tudta nélkül a távkapcsolóval kinyitotta a kocsiajtót, ahogy a fiú odaért, majd bezárta azt, amikor Oli végzett. Oli fülig érő szájjal szaladt be a házba.
Családtagjai mind azt kérdezték tőle: „Hogy tudtad kinyitni, majd bezárni az ajtót?” Ő csak mosolygott.
Leányom, az édesanyja, azt mondta: „Talán pont úgy, ahogyan Papi szokta – talán neked is van varázserőd, akárcsak neki!”
Amikor pár perccel később megismétlődött ugyanez, az új képességeire vonatkozó további kérdésekre így felelt: „Elképesztő! Szerintem azért van így, mert Papi szeret engem, ő az egyik legjobb barátom, és gondot visel rám.”
Abban az áldásban részesültem, hogy sok olyan, igazán csodával határos eseményről van tudomásom, mely a hű szentek életében következett be Afrikában, Pápua Új-Guineában, Ausztráliában, Új-Zélandon, valamint a Csendes-óceán szigetein. Olihoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy mindez azért következett be, mert ezek a hithű emberek ugyanazt érzik Mennyei Atyánk és a Szabadító iránt, mint amit Oli érez énirántam. Közeli barátjukként szeretik Istent, aki gondot visel rájuk.
Ennek az egyháznak a tagjait megilleti a lelki tanúbizonyság, sokan el is nyerték azt, és szent szövetségeket köthetnek és kötöttek már, megígérve, hogy követik az Urat. Mégis vannak, akik az Ő irányába haladnak, de vannak, akik nem. Ti melyik csoportba tartoztok?
A világegyetemünk középpontjában Istennek kellene állnia, Őreá kellene összpontosítanunk. Így teszünk? Avagy időnként messze van szívünk gondolataitól és szándékától? (lásd Móziás 5:13). Vegyétek észre, hogy nem csak a szívünk gondolatai fontosak, hanem a szándéka is. Mit tükröz a viselkedésünk és mit tükröznek a tetteink szándékaink feddhetetlenségéről?
Amikor Ben fiunk 16 éves korában beszédet mondott egy cövekkonferencián, azt kérdezte: „Milyen érzés lenne, ha valaki minden héten megígérne nektek valamit, amit soha nem tartana be?” Így folytatta: „Vajon komolyan vesszük-e az úrvacsoravétel szövetségkötésekor tett ígéretünket, mely szerint betartjuk a parancsolatait és mindig emlékezünk Őreá?”
Az Úr segít nekünk és lehetőségeket biztosít számunkra, hogy emlékezzünk Őreá és az Ő hatalmára, mely támogat minket. Az egyik ilyen lehetőséget mindannyian jól ismerjük – ezek a megpróbáltatások (lásd Alma 32:6). Ha visszatekintek a próbatételekre, amelyekkel eddig szembenéztem, nyilvánvaló, hogy fejlődést, belátást és együttérzést eredményeztek nálam. Közelebb vittek Mennyei Atyámhoz és az Ő Fiához, és ezek az élmények, valamint a megtisztulás belevésődött a szívembe.
Az Úrtól érkező irányítás és útmutatás alapvető fontosságú. Az Úr Járed hithű fivérének segítve megoldotta két problémája közül az egyiket, és megmondta neki, hogyan gondoskodjon friss levegőről a hithűen megépített bárkákban (lásd Ether 2:20). Azonban szándékosan megoldatlanul hagyta egy ideig azt a kérdést, hogy mi módon lesz világosság, viszont nyilvánvalóvá tette, hogy Ő, az Úr, megengedi azon csapások bekövetkeztét, amelyek miatt meg kell oldani ezt a kérdést. Ő küldi majd a szeleket, az esőt és az áradást (lásd Ether 2:23–24).
Miért teszi ezt? És miért figyelmeztet minket, hogy távolodjunk el valamely veszélyforrástól, amikor azt is megtehetné, hogy megakadályozza a veszély bekövetkeztét? Wilford Woodruff elnök elmesélte, amikor lelki figyelmeztetést kapott, hogy vigye odébb a szekeret, melyben feleségével és gyermekével aludt, mire nem sokkal később a forgószél gyökerestül kicsavart egy nagy fát, és pontosan oda ejtette le, ahol korábban a szekér állt (lásd Az egyház elnökeinek tanításai: Wilford Woodruff [2004]. 48.).
Az Úr mindkét esetben az időjárás megváltoztatásával is elháríthatta volna a veszélyt. De pont ez a lényeg – az Úr nem oldja meg a problémát, hanem elvárja tőlünk, hogy fejlesszünk ki olyan hitet, amely segíteni fog nekünk Őreá támaszkodni problémáink megoldásában, és bízni Őbenne. Ily módon még állandóbban, még erősebben, még nyilvánvalóbban és még inkább személyre szabottan érezhetjük a szeretetét. Eggyé válunk Ővele, és olyanná válhatunk, mint Ő. Hiszen ez az Ő célja: hogy olyanná váljunk, mint Ő. Tulajdonképpen ez az Ő dicsősége és munkája (lásd Mózes 1:39).
Egy kisfiú megpróbálta elsimítani a földet az udvaron, hogy játszhasson ott az autóival. Útjában volt egy nagy kő. A fiú teljes erejéből húzta-vonta, de bármennyire is erőlködött, a kő nem hagyta magát.
Apja egy ideig nézte, majd odament hozzá, és azt mondta: „Minden erődre szükség van egy ilyen nagy kő elmozdításához.”
A fiú így felelt: „Hát bele is adtam minden erőmet.”
Édesapja kijavította: „Nem, az én segítségemet még nem használtad.”
Aztán együtt lehajoltak és könnyedén elmozdították a követ.
Vaiba Rome barátom édesapja, aki Pápua Új-Guinea első cövekelnöke volt, szintén megtanulta, hogy szükség idején Mennyei Atyjához fordulhat. Falubeli szomszédaival együtt a megélhetésüket kizárólag az biztosította, amit megtermeltek. Egy napon tüzet gyújtott, hogy a falu birtokán a vetéshez megtisztítsa saját földdarabját. Azonban a tüzet megelőzően már régóta nagy volt a meleg, és a növényzet nagyon ki volt száradva. Így a tűzből olyasmi lett, amiről Thomas S. Monson elnök, a prófétánk is mesélt a legutóbbi általános konferencián (lásd Thomas S. Monson: Az engedelmesség áldásokat eredményez. Liahóna, 2013. máj., 89–90.). Kezdett átterjedni a mezőre és a bokrokra, fia szavaival élve „hatalmas tűzszörny” lett belőle. Féltette a szomszédait és tartott a termésük elvesztésétől. Ha abban kárt tesz, akkor kiváltja a falu jogos haragját. Mivel nem tudta eloltani a tüzet, eszébe jutott az Úr.
Most a barátomtól, az ő fiától idézek: „Letérdelt a dombon a bozótosban, és imádkozni kezdett Mennyei Atyánkhoz, hogy állítsa meg a tüzet. Hirtelen hatalmas fekete felhő jelent meg fölötte, és hatalmas eső zúdult le – de csak ott, ahol a tűz égett. Amikor körülnézett, mindenhol tiszta volt az ég, csak ott nem, ahol a lángok lobogtak. Alig hitt a szemének, hogy az Úr megválaszolja egy hozzá hasonló egyszerű ember imáját. Újra letérdelt, és úgy sírt, akár egy gyermek. Azt mondta, ez volt a lehető legédesebb érzés” (lásd Alma 36:3).
A Szabadítónk azt várja tőlünk, hogy valóban szeressük Őt, olyannyira, hogy akaratunkat az Övéhez akarjuk idomítani. Akkor érezhetjük a szeretetét és megismerhetjük a dicsőségét. Ezt követően saját szándékának megfelelően megáldhat minket. Ez történt Nefivel is, Hélamán fiával, aki odáig jutott, hogy az Úr fenntartás nélkül bízott benne, melynek révén mindennel meg tudta áldani őt, amit csak kért (lásd Hélamán 10:4–5).
Yann Martel Pi élete című regényében a főhős azt mondja Krisztus iránti érzéseiről: „Nem tudtam kiverni Őt a fejemből. Még most sem tudom. Három napig egyfolytában Őróla gondolkoztam. Minél inkább zavart, annál kevésbé tudtam elfelejteni. És minél többet megtudtam Róla, annál kevésbé akartam otthagyni Őt” ([2001], 57.).
Pontosan így érzek a Szabadítóval kapcsolatban. Ő mindig közel van, különösen a szent helyeken és a szükség órájában; és időnként, amikor a legkevésbé számítok rá, mintha vállon veregetne és tudatná velem, hogy szeret. Ezt a szeretetet, bár nem tökéletesen, de úgy viszonozhatom, hogy Neki adom a szívemet (lásd T&Sz 64:22, 34).
Néhány hónappal ezelőtt Jeffrey R. Holland elderrel voltam, amikor kijelölte, mely misszionáriusok hova menjenek. Amikor végeztünk, megvárt, és útközben fél kézzel átkarolta a vállamat. Megjegyeztem, hogy egyszer Ausztráliában ugyanígy tett. Azt felelte: „Ez azért van, mert szeretlek!” Én pedig tudtam, hogy ez igaz.
Szerintem ha részünk lenne abban a kiváltságban, hogy szó szerint mellettünk menne a Szabadító, akkor éreznénk, amint ugyanígy átkarolja a vállunkat. Az Emmausba tartó tanítványokhoz hasonlóan a mi szívünk is fellángolna (lásd Lukács 24:32). Ő azt üzeni: „Jőjjetek és lássátok meg” (János 1:40). Ez a személyre szabott gyengéd hívás arra kér, hogy járjunk Ővele, miközben átkarol minket.
Érezzük mi is azt a magabiztosságot, amit Énós, amint az rövid, de velős könyvének utolsó versszakából kitűnik: „…örvendezek annak a napnak, amikor halandó voltom halhatatlanságot ölt, és előtte fogok állni; akkor örömmel látom majd az arcát, és ő ezt fogja mondani nekem: Jöjj hozzám, te áldott; el van készítve számodra egy hely Atyámnak palotáiban” (Énós 1:27).
Számos élmény és azon erő révén, melyről a Lélek tanúságot tett nekem, teljes bizonyossággal állítom, hogy Isten él. Érzem a szeretetét. Az a lehető legédesebb érzés. Tegyük meg, amire szükség van ahhoz, hogy akaratunkat összhangba hozzuk az Övével, és igazán szeressük Őt. Jézus Krisztus nevében, ámen.