Krisztus szavain lakmározva
Krisztus szavain bármikor, bármilyen körülmények között lakmározhatunk, ha felkészítjük a szívünket.
Mennyei Atyánk szeret bennünket. Tökéletes tervet készített, hogy élvezhessük az Ő áldásait. Ebben az életben mindnyájunkhoz szól a felkérés, hogy jöjjünk Krisztushoz és fogadjuk be Jézus Krisztus visszaállított evangéliumát a keresztelkedés, a Szentlélek ajándékának elfogadása, valamint a hithű, evangélium szerinti élet révén. A keresztelkedés iránti elkötelezettségünket Nefi a „szoros és keskeny ösvényre” lépés hasonlatával szemlélteti, és emlékeztet bennünket arra, hogy továbbra is „Krisztusba vetett állhatatossággal… törekedj[ünk] előre…, Krisztus szaván lakmározva, és mindvégig [tartsunk ki]” azért, hogy elnyerjük mindazon áldásokat, melyeket Mennyei Atya tartogat számunkra (2 Nefi 31:19–20).
Nefi arra is felhívja a figyelmünket, hogy ha Krisztus szavain lakmározunk, akkor azok „minden olyan dolgot meg fognak mondani [nekünk], amit meg kell tenn[ünk]” (2 Nefi 32:3), és az „ellenség… tüzes nyilai[nak]” (1 Nefi 15:24) legyőzésére is hatalmat fogunk kapni.
Mit jelent a lakmározás?
Amikor fiatal voltam, azt gondoltam, hogy a lakmározás csupán egy rizsből, szusiból és szójaszószból álló kiadós étkezést jelent. Ma már tudom, hogy a valódi lakmározás több, mint a finom ételek puszta élvezete: alkalom az öröm megélésére, testünk táplálására, az ünneplésre, az osztozásra, a családunk és a szeretteink iránti szeretetünk kimutatására, az Istennek való köszönetnyilvánításra, valamint a kapcsolataink gazdagítására bőséges és ínycsiklandó ételek mellett. Úgy hiszem, hogy amikor Krisztus szavain lakmározunk, ehhez hasonló élményre kell gondolnunk. A szentírásokon való lakmározás nem csupán azok olvasásából áll. Valódi örömöt kell hoznia az életünkbe, és gazdagítania kell a Szabadítóval való kapcsolatunkat.
Ezt a Mormon könyve világosan tanítja. Idézzétek csak fel Lehi álmát, melyben egy fát látott, „amelynek gyümölcse kívánatos…, hogy boldoggá tegye az embert.” Ez a gyümölcs Isten szeretetét jelképezi, és amikor Lehi megkóstolta, érezte, hogy „az [édes], felülmúlva mindazt, amit addig valaha is megízlelt”. Érezte, hogy „lelk[ét] rendkívül nagy örömmel töltötte el”, és hogy olyasvalami volt, amit a családjával is meg akart osztani (1 Nefi 8:10–12).
Amikor lakmározunk, valószínűleg arra is rájövünk, hogy az általunk fogyasztott étel mennyisége vagy milyensége talán nem is számít, amennyiben hálával van tele a szívünk. A vadonban Lehi családja nyers húson élt, azonban Nefi ekképp jellemezte ezt a nehéz megpróbáltatást: „[O]ly nagyok voltak… az Úr áldásai”, hogy „asszonyaink… erősek voltak…, és már az utazásaikat is [el tudták] zúgolódás nélkül viselni” (1 Nefi 17:1–2).
A lakmározás olykor magában foglalja a kísérletezést és a kóstolást. Alma beszél arról, milyen az, amikor elültetünk egy jó magot a szívünkbe. Miközben kísérletet teszünk vele, látni fogjuk, hogy a mag kezd „élvezetes lenni” (lásd Alma 32:28–33).
Krisztus szavain lakmározva
A Krisztus szavain való lakmározás áldásai erőteljesek és sorsfordítóak. Szeretném, ha ezek közül hármat megpróbálnátok alkalmazni az életetekben.
Először is: Krisztus szavai segíthetnek „gyarapít[anunk] a kinyilatkoztatás elnyerésére irányuló lelki képessége[inket]” (Russell M. Nelson: Az egyházra vonatkozó kinyilatkoztatás, az életünkre vonatkozó kinyilatkoztatás. Liahóna, 2018. máj. 96.), és biztonságban végigvezethetnek minket az életünkön. Mormon azt tanítja, hogy Krisztus szavai „nagy valószínűséggel igazságos dolgok megtételére [viszik] rá az embereket”, és erőteljesebb hatásuk van, mint bárminek, ami kard által vihető véghez (lásd Alma 31:5). Amint a saját kihívásaimra vonatkozóan kutattam Isten bölcsességét, minden egyes alkalommal, amikor próbára tettem „Isten szavának a hatását” (Alma 31:5), sugalmazottnak és képesnek éreztem magam arra, hogy bölcs döntéseket hozzak, felülkerekedjek a kísértéseken, illetve a Krisztusba vetett megnövekedett hit és a körülöttem lévők iránti szeretet áldásával gazdagodott az életem. Prófétánk, Russell M. Nelson azt tanította, hogy „az eljövendő napokat… nem lehet majd lelkileg túlélni a Szentlélek útmutató, irányító, vigasztaló és állandó hatása nélkül” (Az egyházra vonatkozó kinyilatkoztatás, az életünkre vonatkozó kinyilatkoztatás. 96.). A szükséges kinyilatkoztatás akkor érkezik el, amikor próbára tesszük „Isten szavának a hatását”; e szó pedig hatalmasabb lesz bármely más dolognál, amit kipróbálhatnánk vagy elképzelhetnénk.
Másodszor: amikor saját önazonosságunkkal és az önbecsülés hiányával küzdünk, „Isten örömet adó szav[a]” (Jákób 2:8) a szentírásokból segíteni fog tudnunk, kik is vagyunk valójában, valamint a sajátunkat meghaladó erőt ad majd számunkra. Isten gyermekeként való önazonosságom felismerése egyike volt az általam megélt legcsodálatosabb pillanatoknak. Fiatal kamaszkoromban szemernyit sem tudtam a Szabadító tanításairól. Amikor első ízben olvastam az Újszövetséget, Krisztus szavai valódi gyógyírt jelentettek megsebzett lelkemnek. Ráeszméltem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy Isten gyermeke vagyok. Amint felismertem, ki is vagyok valójában Isten szemében, rájöttem, miféle végtelen lehetőség rejlik bennem Krisztus engesztelésének köszönhetően.
Énós is megosztotta a Krisztus szavain való elmélkedésből fakadó megvilágosodással kapcsolatos személyes élményét. Amikor Énós hagyta, hogy édesapjának „az örök életről és a szentek öröméről” szóló tanításai „mélyen a szív[ébe] vésőd[jenek]”, lelke „éhezett; és letérdelt… Alkotó[ja] előtt… erős imá[ban]” (Énós 1:3–4). Imája során megismerte a Szabadítót, és megtudta, hogy nagy értékkel bírunk, szeretnek bennünket, a hibáink megbocsáttathatnak, és valóban Isten gyermekei vagyunk.
Harmadszor: Krisztus szavai által felemelhetünk másokat. Csakúgy, ahogy Énós számára is megvolt a megfelelő hely és idő arra, hogy Krisztus szavai megérintsék a szívét, az Úr meg fogja tenni, ami Tőle telik, hogy megérintse azok szívét is, akikkel mi szeretnénk megosztani az evangéliumot. Sokunk számára okoz csalódást, amikor meghívjuk egy ismerősünket, hogy hallgassa meg az evangélium üzenetét, ám nem következik be a kívánt eredmény. A dolgok kimenetelétől függetlenül az Úr arra kér minket, hogy nyissuk ki a szánkat, és osszuk meg másokkal az evangélium üzenetét.
Két évvel ezelőtt az Úr megérintette drága édesanyám szívét, ami segített neki meghozni a döntést, hogy részesüljön a keresztelés szertartásában. Majd 35 évet vártam erre a napra! A döntéséhez az is hozzájárult, hogy az egyház számos tagja nyújtott neki valódi szolgálattételt úgy, ahogy azt Krisztus tette volna. Egyik vasárnap úgy érezte, hogy el kell mennie istentiszteletre. Követte ezt a sugalmazást. Miközben az első sorban ülve várta, hogy elkezdődjön az úrvacsorai gyűlés, egy négyéves kisfiú állt meg előtte, és ránézett. Édesanyám egy mosollyal üdvözölte őt. A kisfiú hirtelen sarkon fordult, és elindult a saját ülőhelye felé, amely annak a sornak a másik végén volt, ahol édesanyám is helyet foglalt. A kisfiú felvett valamit a székéről, visszajött édesanyámhoz, odanyújtott neki egy himnuszoskönyvet, majd újra visszament a helyére. Édesanyám észrevette, hogy a kápolna minden második székén volt egy himnuszoskönyv – akár a maga mellett lévő könyvet is elvehette volna. A kisfiú által otthon és az egyházban elsajátított kedvesség eme ártatlan megnyilvánulása azonban felettébb lenyűgözte édesanyámat. Gyengéd pillanat volt ez számára. Erős benyomást érzett, hogy Isten arra kéri, jöjjön és kövesse a Szabadítót. Úgy érezte, meg kell keresztelkednie. Ez a kisfiú nem várt elismerést a tettéért, mindössze annyit tett, hogy a legjobb tudása szerint élt Isten szava szerint és szerette felebarátait. Kedvessége fontos változást idézett elő édesanyám szívében.
Krisztus szavai mélyen meg fogják érinteni a szíveket, és fel fogják nyitni azokat a szemeket, amelyek még nem látják Őt. Az Emmausba vezető úton Jézus csatlakozott két tanítványához. Szomorúak voltak; még nem értették, hogy a Szabadító győzelmet aratott a halál felett. Gyászukban nem ismerték fel, hogy maga az élő Krisztus sétál mellettük. Bár Jézus „magyarázza vala nékik minden írásokban, a mik ő felőle megirattak”, a tanítványok mégsem eszméltek rá, hogy Ő a feltámadt Szabadító – mindaddig, amíg le nem ültek, és kenyeret nem törtek Ővele. Ekkor aztán megnyíltak szemeik. Amikor – barátaink, munkatársaink, szomszédaink vagy saját magunk – lakmározunk, és kenyeret törünk Ővele, értelmünk szemei megnyílnak. Amikor a tanítványok Emmausban visszagondoltak a feltámadt Szabadítóval eltöltött időre, elmondták, hogy égő érzést tapasztaltak a keblükben, amikor a Szabadító feltárta előttük a szentírásokat (lásd Lukács 24:27–32). Így lesz ez mindnyájunkkal.
Zárszó
Végezetül bizonyságomat teszem arról, hogy Krisztus szavain bármikor, bármilyen körülmények között lakmározhatunk, ha felkészítjük a szívünket azok befogadására. A Krisztus szavain való lakmározás létfontosságú kinyilatkoztatást fog eredményezni, meg fogja erősíteni Isten előtti önazonosságunkat és értékünket az Ő gyermekeként, valamint Krisztushoz és az örökkévaló életre fogja vezetni a barátainkat. Befejezésül hadd idézzem Nefi felhívását, amikor ezt mondta: „Krisztusba vetett állhatatossággal kell tehát törekednetek előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével. Ha tehát előre törekedtek, Krisztus szaván lakmározva, és mindvégig kitartotok, íme, ezt mondja az Atya: Örök életetek lesz” (2 Nefi 31:20). Jézus Krisztus nevében, ámen.