Lelki izmaink edzésben tartása
Ahogy az izmokról való olvasás és tanulás sem elegendő azok növeléséhez, úgy a hitről való olvasás és tanulás sem elég annak építéséhez – ha nem társul ezek mellé cselekvés.
Hálás vagyok, hogy megáldattam egy fizikai testtel, amely egy csodálatos ajándék Mennyei Atyánktól. A testünknek több mint 600 izma van.1 Ahhoz, hogy megfelelő állapotban legyenek a napi teendőik ellátásához, több izmunk is megköveteli, hogy edzésben tartsuk őket. Rengeteg szellemi energiát fektethetünk bele az izmainkról való olvasásba és tanulásba, de ha úgy gondoljuk, hogy ettől majd megerősödnek, akkor sajnos csalódni fogunk. Az izmaink csak akkor növekszenek, ha használjuk őket.
Rájöttem, hogy a lelki ajándékok is így működnek. Használnunk kell őket ahhoz, hogy növekedjenek. A hit lelki ajándéka például nem csupán egy érzés vagy hangulat, hanem egy tettre szólító tantétel, amely rendszerint a gyakorolni ige társaságában jelenik meg a szentírásokban.2 Ahogy az izmokról való olvasás és tanulás sem elegendő azok növeléséhez, úgy a hitről való olvasás és tanulás sem elég annak építéséhez – ha nem társul ezek mellé cselekvés.
16 éves koromban a legidősebb bátyám, Ivan, aki 22 éves volt akkoriban, egyik nap úgy jött haza, hogy szeretne megosztani velünk egy hírt. Eldöntötte, hogy megkeresztelkedik Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában. A szüleim kissé kétkedve néztek rá, én pedig úgy emlékszem, nem teljesen értettem, mi történik. Úgy egy évvel később még ennél is meglepőbb hírrel szolgált: úgy döntött, hogy az egyház misszionáriusaként fog szolgálni, ami azt jelentette, hogy két évig nem látjuk majd. A szüleim nem voltak elragadtatva a hírtől; én azonban komoly eltökéltséget láttam benne, ami növelte az iránta és a döntése iránt érzett csodálatomat.
Hónapokkal később, miközben Ivan a misszióját szolgálta, lehetőségem volt megszervezni egy nyaralást pár iskolatársammal. Szerettük volna megünnepelni a középiskolai éveink végét, és eltölteni pár napot a tengerparton.
Írtam egy levelet a missziót szolgáló bátyámnak, amelyben megemlítettem a nyaralási terveimet. Válaszában azt írta, hogy a város, ahol szolgál, éppen útba esik majd az utam során. Úgy döntöttem, jó ötlet lesz megállni egy kicsit és találkozni vele. Csak később tudtam meg, hogy a misszionáriusokat nem látogathatják meg csak úgy a családtagjaik.
Mindent meg is szerveztem. Emlékszem, ahogy a buszon ülve azon gondolkoztam, milyen jól fogjuk érezni magunkat Ivannel azon a csoda szép derűs napon. Reggelizünk majd, beszélgetünk, játszunk a homokban, napozunk – ó, milyen jó is lesz!
Amint a busz befutott az állomásra, megláttam Ivant egy másik srác mellett állva; mindketten fehér inget és nyakkendőt viseltek. Leszálltam a buszról, megöleltük egymást, ő pedig bemutatta a társát. Egy percet sem vesztegetve, hamar elmondtam neki a terveimet, bár fogalmam sem volt róla, hogy neki mi lehet napirenden. A bátyám rám nézett, elmosolyodott, majd ezt mondta: „Persze, de előtte lenne egy-két elintéznivalónk. Csatlakozol hozzánk?” Beleegyeztem, azt gondolva, hogy utána lesz időnk strandolni is.
Aznap több mint 10 órán keresztül róttam annak a városnak az utcáit a bátyámmal és a társával. Egész nap mosolyogtam az emberekre, és olyanoknak köszöntem, akiket soha életemben nem láttam azelőtt. Mindenkivel beszéltünk, idegenek ajtajain kopogtattunk be, és meglátogattunk olyanokat, akiket a bátyám és a társa tanítottak.
Egy ilyen látogatás alkalmával a bátyám és a társa Jézus Krisztusról és a szabadítás tervéről tanított. Ivan hirtelen megállt és rám nézett. Meglepetésemre udvariasan megkért, hogy mondjam el, mit gondolok arról, amit tanítanak. A szoba elcsendesedett, minden szempár rám szegeződött. Nehézkesen ugyan, de végül megtaláltam a szavakat, és megosztottam a Szabadítóval kapcsolatos érzéseimet. Nem tudtam, hogy amit mondok, az helyes-e vagy sem. A bátyám egyszer sem javított ki, sőt, megköszönte, hogy megosztottam a gondolataimat és az érzéseimet.
A közösen eltöltött órák során a bátyám és a társa egy percet sem töltött azzal, hogy kifejezetten nekem tanítsanak egy leckét, mégis többet tanultam, mint az azelőtti összes beszélgetésünk alatt együttvéve. Tanúja voltam annak, hogyan változik meg valakinek az ábrázata, amikor lelki világosság árad be az életébe. Láttam, ahogy néhányuk reményre lel az üzenetekben, és megtanultam, hogyan szolgáljak másokat és feledkezzek meg önmagamról és a saját vágyaimról. Azt tettem, amit a Szabadító tanított: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát”3.
Visszatekintve látom, hogy a hitem azért gyarapodott aznap, mert a bátyám megadta nekem a lehetőséget, hogy gyakoroljam azt. Azáltal gyakoroltam, hogy olvastunk a szentírásokból, tanítható embereket kerestünk, bizonyságot tettünk, másokat szolgáltunk és így tovább. Aznap nem került sor napozásra, de a szívem mennyei fényben fürdőzött. Egy szem homokot sem láttam, de éreztem, ahogy a hitem egy apró szem mustármaghoz hasonlóan növekszik.4 Nem turistaként töltöttem el azt a nyári napot, ám csodás lelki élményekre tettem szert; és anélkül, hogy észrevettem volna, én is misszionárius lettem – pedig nem is voltam az egyház tagja!
Lehetőségek a lelki izmok megerősítésére
Az evangélium visszaállításának köszönhetően megérthetjük, miként segít Mennyei Atyánk a lelki ajándékaink fejlesztésében. Ahelyett, hogy megadná nekünk azokat a mi lelki és fizikai erőfeszítéseink nélkül, valószínűleg inkább lehetőségeket ad számunkra ezen ajándékok kifejlesztésére. Ha összhangban vagyunk az Ő Lelkével, megtanuljuk felismerni és megragadni ezeket a lehetőségeket.
Ha türelmesebbek szeretnénk lenni, lehet, hogy egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amelyben válaszra várva türelmet kell gyakorolnunk. Ha több szeretetet akarunk érezni felebarátaink iránt, azt fejleszthetjük azáltal, hogy egy ismeretlen személy mellé ülünk istentiszteleten. Ugyanígy van a hittel is: amikor kételyek árasztják el az elménket, a továbbhaladáshoz bíznunk kell az Úr ígéreteiben. Ezáltal eddzük a lelki izmainkat, erőforrásokká fejlesztve őket az életünkben.
Ez kezdetben valószínűleg nem lesz egyszerű, és akár még nagy kihívássá is válhat. Az Úr Moróni prófétán keresztül adott szavai ránk is vonatkoznak: „És ha hozzám jönnek az emberek, akkor megmutatom nekik a gyengeségüket. Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek [vagy hitet gyakorolnak] bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat.”5
Hálás vagyok a bátyámért, Ivanért, aki nem csupán megosztotta velem az evangéliumot, hanem közvetetten arra is kért, hogy éljek aszerint és vegyem észre a gyengeségeimet. Segített, hogy elfogadjam a Mester kérését: „[J]er, kövess engem”6 – hogy úgy járjak, ahogy a Szabadító járt; úgy kérjek, ahogy a Szabadító kért; és úgy szeressek, ahogy a Szabadító szeret minket. Hónapokkal később úgy döntöttem, én is megkeresztelkedem és saját missziót szolgálok.
Fogadjuk mi is el Russell M. Nelson elnök felkérését, és jöjjünk tudatosan a Szabadítóhoz7 azáltal, hogy beazonosítjuk azokat az izmokat, amelyek több lelki mozgást kívánnak, és elkezdjük őket megedzeni. Ez sokkal inkább egy hosszútávfutás, egyfajta maraton, mintsem egy sprint, így hát ne feledkezzetek meg azokról az apró, de rendszeres lelki tevékenységekről, amelyek megerősítik ezeket a fontos lelki izmokat! Ha meg akarjuk erősíteni a hitünket, akkor tegyünk olyan dolgokat, amelyekhez hitre van szükség!
Bizonyságomat teszem arról, hogy egy szerető Mennyei Atya gyermekei vagyunk. Fia, Jézus Krisztus szeret minket. Azért jött a világra, hogy megmutassa nekünk az utat, majd önként adta életét, hogy reményt nyújtson nekünk. A Szabadító arra kér minket, hogy kövessük az Ő tökéletes példáját, hogy gyakoroljuk az Őbelé és az engesztelésébe vetett hitünket, és gyarapítsuk azokat a lelki ajándékokat, amelyekkel megáldattunk. Ő az út. Ez az én bizonyságom Jézus Krisztus nevében, ámen.