Hogyan leltem gyógyulásra a szexuális bántalmazásból
Rémálomban éltem. Később azonban ráébredtem, hogy még a legsötétebb pillanatokban is támaszkodhatok a Szabadítóra.
Illusztrációs célból használt, beállított fénykép a Getty Images jóvoltából
Akkor kezdődött a rémálom, amikor még csak hét éves voltam, és az édesanyám újraházasodott. Nagyon kedveltük az új mostohaapámat. Kedves volt, és nagyon jól beilleszkedett a családunkba. Biztonságban éreztem magam mellette. Minden remekül ment, mígnem egy nap, amikor mindenki más el volt foglalva valamivel, a mostohaapám szexuálisan molesztált engem.
Nem értettem, mit tett velem. Féltem, össze voltam zavarodva, és nagyon szégyelltem magam. De túlságosan féltem ahhoz, hogy bárkinek is elmondjam. Azt gondoltam, romba dönti majd a családom újonnan megtalált boldogságát, és különben sem hinne nekem senki. Így aztán úgy döntöttem, hogy hallgatok róla.
Csak akkor egyszer bántalmazott, de ez az emlék mindig súlyosan nehezedett az elmémre. Idővel annyira eluralkodott rajtam az attól való félelem, hogy valaki átlát a fájdalmamon és rájön a titkomra, hogy megpróbáltam azzal palástolni az igazságot, hogy összebarátkoztam a mostohaapámmal. Különösen kedves volt velem, és igazából kezdtem is újra megkedvelni.
De egyszer csak rosszabbra fordultak a dolgok. Amikor az édesanyám éjszakai műszakban kezdett dolgozni, a mostohaapám rendszeresen bántalmazott. Tehetetlennek éreztem magam. Szerettem volna szót emelni, de mindenki kedvelte a mostohaapámat, és úgy gondoltam, úgyis mindenki az ő pártját fogná. Így aztán esténként, amikor egyedül voltam, könyörögtem Istennek, hogy segítsen megtartani a titkomat.
Szót emelni
Egy nap végül véget ért a bántalmazás. Fogalmam sem volt, miért. Bár többé nem bántott, én mégis állandóan mocskosnak és szégyenteljesnek éreztem magam. Gyűlöltem magam. Néha azt fontolgattam, nem lenne-e könnyebb a halál, mint a valóságom. Szerettem volna szót emelni, de féltem attól, hogy mit idézne elő az igazság.
Aztán egy nap, amikor 14 éves voltam, istentiszteleten hallottam egy tanítást a fontos döntések meghozataláról. A tanítónk arra ösztönzött minket, hogy böjtöljünk és imádkozzunk, és azt ígérte, hogy Isten meg fog erősíteni minket, hogy meg tudjuk tenni, ami helyes. Istentisztelet után állandóan az ő szavai jártak a fejemben. Felmerült bennem: vajon ha megkérném, Isten tényleg segítene nekem hallatni a hangomat?
Másnap böjtöltem, hogy legyen bátorságom elmesélni az édesanyámnak a molesztálást. Nem tudtam odafigyelni az iskolában, mert csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hogyan fog reagálni. Mire hazaértem, szinte belebetegedtem a gondolatba. Újra imádkoztam erőért, de még nem éreztem magam készen arra, hogy elmondjam neki.
Aznap este odamentem az anyukámhoz, miközben vacsorát főzött. Nem tudtam, mit is mondjak, de amikor a szemébe néztem, ráleltem a bátorságra, hogy belefogjak a mondandómba. Mihelyt elkezdtem, minden kibukott belőlem, amit éveken át rejtegettem.
Anya és én csak ültünk a kanapén és együtt sírtunk. Később felhívtuk a gyülekezeti elnököt és a rendőrséget. A mostohaapámat felelősségre vonták mindazért, amit velem tett, én pedig kellő védelmet kaptam – soha többé nem kellett látnom őt.
A gyógyuláshoz vezető út
Akkoriban nehéz volt, hogy újra és újra fel kellett idéznem az élményeimet a hatóságoknak, és az is, amikor a barátaim arról kérdezgettek, hogy hol van a mostohaapám, de a családom támogatásával többé nem voltam egyedül. Új családi mottó alá sorakoztunk fel együttesen: „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Filippibeliek 4:13). A tágabb családunk szintén szeretettel és támogatással fordult felém, és idővel kezdtünk közösen gyógyulásra lelni.
Anya és én mindketten részt vettünk terápián is, ami sokat segített. A terapeutám pont az volt, akire szükségem volt. Segített megértenem mindazokat az érzéseket, amelyeket éreztem, és segített megküzdenem a rossz emlékeimmel. Soha nem tudtam, mennyire fáj ez az egész, amíg el nem kezdtem újra épnek érezni magamat.
Nem gondoltam, hogy a fájdalom egyszer csak megszűnik azért, mert hallattam a hangomat, de azt se tudtam, hogy milyen sok időre (és türelemre) lesz szükség a gyógyuláshoz. Hosszú időn át éreztem magam értéktelennek. Újra meg kellett tanulnom szeretnem magam.
A legnagyobb békességre akkor leltem, amikor a Szabadítómhoz és Mennyei Atyámhoz fordultam. Annak felismerése, hogy Ők pontosan tudják, mit érzek, erőt és reményt adott nekem. Őrájuk támaszkodtam a legsötétebb pillanataimban. Idővel az emlékek kezdtek elhalványulni, és valódi békességet éreztem a Szabadító szeretete révén.
A gyógyulás folyamatának egyik leggyönyörűbb része annak felismerése volt, hogy igenis ragyogó jövő áll előttem. Amikor bántalmaztak, el sem tudtam képzelni, hogy normális életem lesz. Úgy éreztem, hogy maradandóan eltörtem. De segítség és gyógyulás révén ráleltem olyan dolgokra, amiknek várakozással tekinthettem elébe. Elkezdtem elmesélni a történetemet olyan lányoknak, akiknek szintén fájdalmat okoztak, és még azt is elhatároztam, hogy missziót fogok szolgálni. Megerősített, amikor megosztottam másokkal a bizonyságomat.
Nem az határoz meg, amit a mostohaapám velem tett. Örökre megváltoztatta az életemet, én viszont azt választom, hogy a tapasztalatomat mások megsegítésére fordítom. Még mindig vannak nehéz napok, de mindenen keresztül az Úr megerősített engem, és tudom, hogy Ő továbbra is segíteni fog nekem. Áldozatból túlélővé váltam.