A feltámasztás hatalma. Liahóna, 2023. márc.
Jézus csodái
A feltámasztás hatalma
Segíthetünk felemelni azokat, akik a Szabadító szabadítására várnak.
Vereség. Megint. A székemre roskadtam, lehajtott fejjel. Ugyan csak néző voltam, mégsem volt erőm lábra állni. A csapatunk nagyon keményen próbálkozott. Voltak, akik horzsolásokat szereztek. Voltak, akik úgy sántikáltak le a pályáról. A középiskolai focicsapatunk egymást követő vereségei után nemcsak legyőztek minket, hanem a szívünk is darabokra hullott.
Mikor épp úgy tűnt, hogy a csalódottságom erőt vesz rajtam, elment mellettem az egyik legfiatalabb játékosunk. Azonnal magára vonzotta a tekintetemet a céltudatosság, amelyet az arcán láttam.
Figyeltem, ahogy pár lépésenként kezet nyújt egy-egy lánynak, de nem a vereség elismeréseként. Inkább személyre szabott dicséretet, vigaszt és könyörületet nyújtott. „Soha nem láttalak még ilyen gyorsan futni, hogy elérd az egyes passzokat! Ez volt az eddigi legjobb meccsed!” Egy másiknak pedig: „Hű, szuperül játszottál! Ma aztán igazán odatetted magad!”
Minden egyes ötösnél, amikor összecsapták a kezüket, a lány egyik keze az övékbe kulcsolódva maradt, míg a másik keze a játékostársa vállán nyugodott vagy gyengéden megpaskolta a lehorzsolt és fűfoltos lábát. Éreztem, hogy hordoz valamit a bensőjében, egy olyan erőt, amely valahogy átáramlott tőle mindegyik csapattag szívébe. Mosolyok kezdtek áttörni a fájdalmas grimaszokon és a csalódottságon. Lassan, egyenként, mindegyik játékos úgy állt ott, hogy valamiféle új érzés járta át a levegőt.
Ki törődik a horzsolásokkal és a fájdalommal? Kit érdekel a düh és a tehetetlenség érzése? Senkit. De hogyan képes egy puszta kéz szenvedésből céltudatra és erőre emelni valakit?
Hadd osszak meg néhány dolgot, amit a Szabadítónak a mások felemelésére való hatalmáról tanultam, illetve arról, hogy mi hogyan tudunk segítséget nyújtani, a focicsapatban lévő barátomhoz hasonlóan.
Az Újszövetségben a következő beszámolót olvassuk Jairus lányáról:
„És ímé, eljöve a zsinagóga fők egyike, névszerint Jairus, és meglátván őt, lábaihoz esék,
És igen kéré őt, mondván: Az én leánykám halálán van; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.
El is méne vele” (Márk 5:22–24).
Jézus „el is méne vele”
Nagyon szeretem azt a sort, hogy Jézus „el is méne vele” (Márk 5:24). A csoda még nem történt meg. Sőt, tragikus késlekedések is adódtak még, mielőtt a család megkapta a szabadítást, amelyért könyörögtek. Krisztus azonban már velük volt az úton.
Amikor olyasmire van szükségünk, amit mi magunk nem tudunk megtenni önmagunkért, bízhatunk abban, hogy Jézus már úton van. És bízhatunk abban, hogy ha hittel várjuk az Ő csodáit az életünkben vagy a szeretteink életében, akkor Ő velünk fog tartani. Ő végig mellettünk jár majd a szabadítás felé vezető utunkon esetlegesen ránk váró szorongás és félelem és bánat közepette.
„Jer, vesd reá kezedet”
Mi nem tudunk gyógyulást nyújtani, de Jairushoz hasonlóan mi is elhozhatjuk Jézus Krisztust, a Gyógyítómestert a szeretteinkhez. Jairus tudta, hogy a Szabadító keze képes szenvedésből céltudatra és erőre emelni valakit.
Ezt láttam a világosságot adó focijátékosunkban. Megosztotta a futballpályán Krisztus világosságát, és lehetővé tette Számára a gyógyítása elvégzését. Az Ő világossága feltartásával segített Izráel egybegyűjtésében.
Mindegyikünknek egy önmagunkon kívüli személytől eredő szabadításra lesz szükségünk. Bár úgy tűnhet, hogy ez sebezhetővé tesz minket, bízhatunk abban, hogy Mennyei Atya biztosított egy Szabadítót, aki segíthet felemelkednünk a kétségbeesésből. És mi is osztozhatunk ebben Ővele, ahogy a focista hősöm is tette.
De mi van akkor, ha a dolgok csak rosszabbra fordulnak, miközben az Ő áldásaira vársz?
„Mit fárasztod tovább a Mestert?”
Miközben Krisztus úton volt Jairus házához, feltartották. Az utcák zsúfolásig voltak telve, és miközben megpróbált keresztüljutni, egy nagy hitű asszony, aki szintén az Ő gyógyító kezére várt, megérintette a ruháját.
„Mert ezt mondja vala: Ha csak ruháit illethetem is, meggyógyulok.
És vérének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy kigyógyult bajából” (Márk 5:28–29).
Mennyire volt kétségbeesve Jairus? Mennyire bosszantotta a késlekedés? Amikor elment otthonról, a lánya már a halál küszöbén állt. Aztán, miközben a Szabadító megkereste a meggyógyult asszonyt és beszélt vele, Jairust utolérte a szörnyű hír: „Leányod meghalt; miért fárasztod tovább a Mestert?” (Márk 5:35).
Micsoda áldás az asszony számára, aki oly sokáig várt! De micsoda tragédia Jairus és családja számára, akiknek egyáltalán nem volt idejük várni! Néha, amikor várakozunk, nehéz lehet megőrizni a reményt, hogy Ő el fog jönni. Jairus és családja számára azonban úgy tűnt, már túl késő remélni a csodát, amelyre szükségük volt. A lánya meghalt. Miért fárasztanák tovább a Mestert?
Miért? Mert a korlátok, amelyek közé olykor a Szabadító csodáit szorítanánk, mit sem jelentenek. Őt nem köti a mi határidőnk, és hatalmát sem korlátozza a mi arról alkotott fogalmunk, hogy mi lehetséges.
Ha várakozás közben a hit szemével nézünk, akkor látni fogjuk az arra irányuló bizonyosságokat, hogy az Ő szabadítása el fog jönni (lásd Alma 58:11). Ezek a bizonyosságok megváltoztathatják a szívünket és megerősíthetik az Őbelé vetett hitünket. Még ha úgy tűnik is, hogy a lehetőség elillant, Ő akkor is jönni fog; eljön még a mi időnk.
Jairus leányának a feltámasztása. Készítette: Gabriel Max / Peter Horree / Alamy Stock Photo
„Ne félj, csak higyj”
Amint a Szabadító meghallotta a borzasztó hírt, így szólt Jairushoz: „Ne félj, csak higyj” (Márk 5:36). A Szabadító Jairushoz intézett szavai megmutatják, mennyire kész bizonyosságot adni nekünk a várakozás idején. Az Ő szolgálattétele nem szünetel, még ha mi meg is torpanunk. Jézus azon nyomban hittel nógatta Jairust előre.
„És bemenvén, monda nékik: Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik. […]
És megfogván a gyermeknek kezét, monda néki: Talitha, kúmi; a mi megmagyarázva azt teszi: Leányka, néked mondom, kelj föl” (Márk 5:39, 41).
Észrevetted? „Kézen fogta a leányt.” Erő rejlik az Ő kezében. Howard W. Hunter elnök (1907–1995) egyszer azt mondta, hogy „bármire helyezi Jézus a kezeit, az élni fog.”1 Mit tehetünk azért, hogy még inkább megpihenjen rajtunk az Ő gyógyító keze? És mi hogyan lehetünk az Ő kezei, hogy segítsünk felemelni másokat a szívfájdalmuk és kétségbeesésük idején?
„És a leányka azonnal fölkele és jár vala”
Az élet azonnal visszatért Jairus leányába: „És a leányka azonnal fölkele és jár vala” (Márk 5:42). A halandóság során lesznek olyan ágyak, amelyekből fel kell kelnünk. Ezek az ágyak mindegyikünk számára egy kicsit másképp néznek majd ki – egy meccs elvesztésétől a pályán egy szerettünk elvesztéséig. A szenvedés elkerülhetetlenül be fog következni. Ő viszont soha nem fog magunkra hagyni minket, függetlenül attól, hogy milyen szörnyűnek vagy véglegesnek tűnnek a körülmények. Néha engedni fogja, hogy kihalt vagy elhagyatott helyeken járjunk, hogy aztán kinyújthassa a kezét és élettel tölthesse meg ezeket.
Engesztelése jelével – mindkét kezén egy-egy szög nyomával – azt mutatja nekünk, hogy értünk végzi a szolgálattételét: „Íme, kezem tenyerére véstelek” (1 Nefi 21:16). Krisztus szolgálattétele az volt egykor, az most és az lesz mindig is, hogy feltámasszon minket egy olyan halálból, amely elől képtelenek vagyunk elmenekülni testileg és lelkileg egyaránt, és mindezt az Ő engesztelő áldozata teszi lehetővé.
Amikor ilyen szívfájdalmak és kihívások érnek minket, magunk elé képzelhetjük a mindkét tenyérben egy-egy jelet hordozó kezeket, amelyek nemcsak kedvességet és szeretetet nyújtanak, hanem erőt is a győzelemhez. Ha hitet gyakorolunk Őbenne, akkor a világ Megváltója által biztosított teljes visszaállítás győzedelmeskedni fog minden felett, amivel csak szembenézünk.
Mi pedig az Ő kezeinek a kiterjesztése lehetünk mások felé, akiknek szükségük van az Ő érintésére.
Bizonyságomat teszem arról, hogy mindegyikünk fel fogunk támadni a saját gyengeségeiből, végezetül pedig a sírból. Ne feledd: még ha úgy is tűnik, hogy minden elveszett, Ő ott van, és kinyújtja szabadító hatalommal teli kezét. Képzeld csak el, milyen örömteli lesz majd, amikor feléd nyújtja a kezét, és ezt mondja neked: „Néked mondom, kelj föl.” És mi fel fogunk kelni!