Még ha idősebb vagy is, a jószívűség soha el nem múlik

Írta: Richard M. Romney

Egyházi folyóiratok

Ezek a nők, akiket idősebb korukra segítőegyleti elnökségként hívtak el, tapasztalatot és megértést hoznak magukkal a szolgálatukba.

„Meglehet, hogy mi vagyunk a legidősebb segítőegyleti elnökség az egyházban” – mondja Sharon Alexander, aki most töltötte be a 89. évét. Tanácsosai Marlene Peterson és Dorothy Arnold, akik 90, illetve 91 évesek.

„Szóval az átlagéletkorunk 90 év” – nevetgél Dorothy.

Ez a segítőegyleti elnökség a Utah állambeli Ogden egyik idősotthonában lévő gyülekezetben szolgál. A létesítmény sok idős egyháztagnak ad otthont, és az elnökséget gyakran látni, amint a járókereteikre támaszkodva ajtóról ajtóra járnak, üdvözölve az embereket és megbizonyosodva arról, hogy mindenki rendben van.

Egykor a helyi egyházközségekből jártak ide egyháztagok szolgálattételi látogatásokra, de aztán a cövekelnök késztetést érzett arra, hogy buzdítsa a gyülekezeti elnökséget, hogy kérdezzék meg az Urat, a lakók közül kik és milyen elhívásokban szolgálhatnának.

Túl áldott vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak

„Amikor a gyülekezeti elnök átadta nekem az elhívást, hogy a Segítőegylet elnöke legyek – emlékszik vissza Sharon –, azt gondoltam, túl sok áldást kaptam ahhoz, hogy nemet mondjak.” Erre aztán ő is sugalmazást kapott arról, hogy kik legyenek a tanácsosai. „Először Marlene jutott eszembe – idézi fel. – Cöveki szinten dolgoztunk már együtt, neveket készítve elő a templomi munkára. Tudtam, hogy a férje nem sokkal azelőtt hunyt el, és bár ezzel küszködött, tudtam, hogy hithű.”

Aztán az úrvacsorai gyűlést követően Sharon körbenézett a teremben, sugalmazást keresve. „Megláttam Dorothyt. Rám mosolygott, és tudtam, hogy ő lesz a másik tanácsos. Mindkettejükhöz az Úr vezetett el, és egyikükben sem tévedett.”

Mint egy nagy család

Sharon azt is mondja, hogy látja annak az előnyét, hogy a létesítményben élők szolgálnak másokat, akik ott laknak. „Közelebb vagyunk az adódó helyzetekhez – magyarázza. – Megértjük, hogy van olyan, hogy az ember néha tehetetlen, néha sok mindent elfelejt, és néha egyszerűen nem érzi jól magát. És tudunk nevetni azokon a gondokon, amelyekkel együtt nézünk szembe.”

„Az emberek, akik itt élnek, már amúgy is olyanok, mint egy nagy család – fűzi hozzá Marlene. – Együtt étkezünk, így aztán naponta háromszor látjuk egymást. Aztán néha együtt vagyunk a különféle programokon is. Így aztán úgy gondolom, a cövekelnök sugalmazott volt, amikor úgy érezte, hogy vannak itt olyanok, akik szolgálhatnák egymást.”

„Tudjuk, mi történik napról napra. Tudunk arról, ha valakinek segítségre van szüksége vagy ha valaki megbetegszik” – teszi hozzá Dorothy.

Amellett, hogy szolgálattételt nyújtanak és segítenek másoknak is szolgálattételt nyújtani, az elnökség tagjai szervezik a segítőegyleti tanításokat is. Javaslatot tesznek az otthonban élők tanítóként való elhívására, és a tanító egyedi szükségleteihez igazítják a feladatokat és a beosztást.

Ne feledd, a Szabadító szeret téged!

„A fő feladatunk azonban az, hogy emlékeztessük a többi itt élőt, hogy az Úr szereti őket – mondja Marlene. – És amikor ezt tesszük, mi is érezzük az Ő szeretetét.”

„Mindannyiunknak vannak küzdelmei – veszi át a szót Sharon. – Felléptek nálam olyan gondok, amelyek öt hónapja még nem léteztek. Amikor azonban elkezdem sajnálni magam, mindig az jut eszembe, hogy hiszen ez mind semmiség ahhoz képest, amin a Szabadító keresztülment. Azért vagyunk itt, hogy fejlődjünk és növekedjünk. Sőt még idős korban is, ha engedjük, hogy a tapasztalataink tanítsanak minket, akkor örökké folytatódhat a tanulásunk.”

Mivel már mindegyikük veszített el számára kedves embert, az elnökség tagjai sokat tudnak a könyörületességről is. Tudják, hogyan segítsenek azoknak, akik vigaszra szorulnak. Volt például egy olyan év, amikor Marlene négy családtagját és a legjobb barátját veszítette el.

Ezt mondja erről: „Mivel mi magunk keresztül mentünk már nehéz dolgokon, segíthetünk másoknak is átjutni a nehézségeken. Ha küszködsz valamivel, veszítsd el magad mások szolgálatában. Ebben segített nekem ez az elhívás.”

Az elnökség tagjai bőséges tapasztalatot és megértést hoztak magukkal az elhívásaikba. Számos helyen éltek és dolgoztak: Kaliforniában, Ohióban, Wyomingban és Utahban. Szolgáltak a templomban, egyházközségi és cöveki elhívásokban, az Elemiben, a Fiatal Nőknél és emberbaráti szolgálatban. Dorothynak azonban ezelőtt még soha nem volt segítőegyleti elhívása.

„Mi is a Segítőegylet jelmondata? – kérdi, majd meg is válaszolja: – »A jószívűség soha el nem múlik.« Ez fiatalon is igaz, de ugyanúgy igaz, amikor idősebb vagy. Elnökségként mindennap ezt tanuljuk.”

„Szerintem nagyon jól tudunk együtt dolgozni – mondja Sharon kacsintva. – Nem semmi ez egy elnökségtől, ahol 90 év az átlagéletkor!”