Az Újszövetség világa
Zsidó nézetek a feltámadásról
A feltámadás tana reményt adhat nekünk a jövőre vonatkozóan, valamint ösztönzést arra, hogy igazlelkűen éljünk a jelenben.
A feltámadás arra utal, hogy Isten feltámasztja a halottakat az életre, hogy halhatatlanná váljunk, húsból és csontból való testtel rendelkezve.1 A feltámadásra vonatkozó különböző ősi hitbéli elgondolások megértése segíthet jobban értékelnünk az ősi keresztény tanítások erejét ebben a témában, valamint azt, hogy miként voltak ezek egyszerre egyediek, és miben épültek korábban elfogadott elképzelésekre.
Különböző elképzelések a túlvilágról
Jézus idejében sokan voltak, akik nem osztották a túlvilágról szóló elképzeléseket, hanem úgy hitték, hogy a halállal egyszerűen megszűnünk létezni. Azok közül, akik hittek a halál utáni életben, néhányan úgy gondolták, hogy csak a lélek marad életben, és úgy tekintettek a túlvilágra, mint egy árnyakkal teli birodalomra, ahova minden ember kerül majd, a halandóként elkövetett tetteitől függetlenül. Erre a birodalomra különböző neveken is utaltak, például seol, gyehenna és hádész.2
Feltámadás a zsidó írásokban
Ősi forrásokból arra következtetünk, hogy a Jézus napjaiban élő zsidóknak különféle feltevései voltak a fizikai test halál utáni sorsát illetően. Amint azt Josephus Flavius zsidó történetíró feljegyzi, a farizeusok azt tanították, hogy az igazlelkűek majd „hatalmat nyernek, hogy visszatérhessenek az életbe”3, míg a szadduceusok úgy hitték, hogy a „lélek a testtel együtt elpusztul”4. Jézus és legkorábbi tanítványai is ilyen hitelvekkel találkoztak. Sőt, Pál fariezusként és egy farizeus fiaként hivatkozik magára, az Apostolok cselekedetei 23:6–7 pedig feljegyzi, hogy a feltámadásba vetett közös hit meggyőzőbbé tette Pált a farizeusok számára, amikor Krisztusról prédikált nekik.
A feltámadásról szóló zsidó nézeteket olyan írásokra alapozták, amelyeket a zsidók nagyra tartottak, beleértve azt is, amit most az Ószövetségként ismerünk. Dániel könyve például leír egy olyan időszakot, amikor „sokan azok közül, a kik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra” (Dániel 12:2). A feltámadásra vonatkozó ennyire világos utalások – bár az Ószövetségben ritkák – gyakran megjelentek nehézségek, száműzetés és üldöztetés idején, megmutatva ezzel a tan azon képességét, hogy reményt és vigaszt nyújtson a szenvedőknek.5
Egy másik népszerű zsidó feljegyzés hét zsidó fivérről szól, akik vértanúhalált szenvedtek el a hitükért. Mielőtt az utolsó fivért kivégezték volna, édesanyja arra buzdította, hogy maradjon hithű, hogy „az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is” (2 Makkabeusok 7:29, Káldi-Neovulgáta). Ebben a versben a feltámadásba vetett hit lehetővé tette az édesanya és a fia számára, hogy hithűen nézzenek szembe a próbatételeikkel. Hitük abban is megerősítette őket, hogy a testi sérülések és károsodások nem tartanak ki a túlvilágon.
Feltámadás a keresztény és kései zsidó írásokban
A feltámadásról szóló újszövetségi tanítások hasonlóképpen reményt és vigaszt nyújtanak. Pál hangsúlyozta, hogy a feltámadás által legyőzhetjük a halált, a fájdalmat és a veszteséget. Ezt írta a korinthoszi szenteknek: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (1 Korinthusbeliek 15:54–55).
A feltámadásról szóló keresztény tanítást az abban való hit különböztette meg másoktól, mely szerint a feltámadás Jézus Krisztuson keresztül lehetséges, és hogy Ő az első a megannyi feltámadó ember közül – „[Ő] zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak” (1 Korinthusbeliek 15:20).6
A Jézus után született zsidó irodalomban alapvető tannak számított a feltámadásba vetett hit,7 azonban véleménykülönbségek támadtak azt illetően, hogy hol fognak lakni a feltámadottak, mennyi idő telik el a feltámadásukig, és mennyire hasonlít majd a halandó élethez a túlvilág – olyan tekintetben például, mint az evés, az ivás és így tovább.8 A keresztényeken és a zsidókon kívül az egyetlen olyan ősi csoport, amely hitt a testi feltámadásban, a perzsiai zarathusztriánusok voltak.9
Ahogyan az ősi időkben is, a feltámadás tana a jövőbe vetett reményt, valamint vigaszt, bátorságot és ösztönzést nyújthat Jézus Krisztus újkori követőinek arra, hogy igazlelkűen éljenek a jelenben. Annak a tanúbizonysága ez, hogy van egy Szabadítónk, aki él és szereti a népét.