Hogyan hihetek abban, amit soha nem láttam?

Írta: Chakell Wardleigh Herbert

Egyházi folyóiratok

Még amikor az evangélium megfoghatatlannak tűnik, akkor is dönthetünk úgy, hogy hiszünk.

„Egész egyszerűen nem értem, hogyan tudsz hinni abban, amit soha nem láttál. Nem tudom, hogyan lehet valakinek ilyen hite.”

Megdöbbentett a testvérem kijelentése. A kettőnk kapcsolata kiváló, és éppen bizalmasan beavatott engem néhány kihívásba, amellyel akkoriban küzdött. Már évek óta nem volt tevékeny az egyházban, ezért megosztottam vele az arra irányuló vágyamat, hogy higgyen valamiben – igazából bármiben –, ami egy szerető Mennyei Atyával és a halandóság magasztosabb rendeltetésével kapcsolatos.

A szavai azonban elgondolkodtattak: Én miért hiszek Krisztusban és mindenben, ami az evangéliummal kapcsolatos, amikor oly sok minden megfoghatatlan?

A hit a legnagyobb hatalom

Russell M. Nelson elnök folyamatosan arra buzdít minket, hogy mélyítsük el a hitünket, hogy ellenállhassunk az ellenség támadásainak az elkövetkező időkben. Jelentőségteljesnek találom, hogy miközben akármi másról is taníthatna nekünk az evangéliummal kapcsolatban, mégis folyamatosan a legalapvetőbb evangéliumi építőelemről – a hitről – tanít azáltal, hogy a lelki alapzatunk megerősítésére,¹ a lelki lendület megőrzésére², és hegyeket elmozdító hit gyakorlására³ buzdít bennünket.

A hit jelenti a mindenható választ az evangéliummal kapcsolatos kérdésekre. Alma szerint a hit iránti vágy (lásd Alma 32:27) egyszerű kezdő lépést jelent Jézus Krisztus egész evangéliuma felé, ugyanakkor a hit „az ebben az életben a rendelkezésünkre álló legnagyobb hatalom[má]”⁴ válhat számunkra ahhoz, hogy válaszokat találjunk és megőrizzük a reménységet.

Illusztrálta: Emily Jones

Látunk vagy sem – a hit döntés kérdése

Amikor tavaly az Ószövetséget tanulmányoztam, eljutottam néhány felismerésre a hit megtartását illetően. Olvastam azokról az izráelitákról, akiket Isten kiszabadított az egyiptomi fogságból, és azon tűnődtem, milyen érzés lenne a tanújának lenni azoknak a nyilvánvaló, már-már hihetetlen csodáknak, amelyeket ők láttak az életük során.

Azonban egyre bosszantóbb volt látni, ahogyan a hitük ingája ide-oda lengett: csodákat láttak és dicsérték Istent, majd elveszítették a hitüket és zúgolódnak Őellene, amikor próbatételekkel vagy kényelmetlenségekkel néztek szembe. Az Úr kiszabadította őket Egyiptomból, kettéválasztotta a Vörös-tengert, hogy szárazon keljenek át, és kenyeret záporoztatott rájuk az égből (lásd 2 Mózes 16:4) – én annyira szeretem a kenyeret, hogy számomra ez szinte minden képzeletet felülmúl –, csak azért, hogy aztán mindezek után és ellenére Izráel gyermekei hitetlenül azt mondják: „Miért hoztatok fel minket Égyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában?” (4 Mózes 21:5).

Eleinte elképedtem a reakciójukon. Hogyan kételkedhettek Istenben és lehettek ilyen hálátlanok mindazok után, amit Ő jól láthatóan tett értük?!

Ha én lettem volna tanúja ilyen csodáknak, soha többé nem kételkedtem volna a hitemben, és soha többé nem kérdőjeleztem volna meg Mennyei Atyámat! – gondoltam először. Ahogy azonban mélyebben elgondolkodtam rajta, rájöttem, hogy magam is voltam már vétkes ugyanebben a sekélyes hitben.

Amikor kihívásokkal nézek szembe, néha megkérdőjelezem, hogy Mennyei Atya valóban velem van-e, annak ellenére, hogy előzőleg már számtalanszor tudatta a jelenlétét. Emlékszem olyan pillanatokra, amikor kérdéseim voltak az evangéliummal kapcsolatban, vagy amikor elfeledettnek éreztem magam, mert az engedelmességem nem akadályozott meg egy-egy igazságtalanságot, vagy nem eredményezett olyan gyorsan csodákat, amilyen hamar én szerettem volna.

Azóta azonban megtanultam, hogy a hitem megtartásának a kulcsa a kérdések idején nem az, hogy az égből aláhulló kenyérre várjunk, hanem csupán egy döntés meghozatala.

A hit melletti döntésé.

A hit mellett dönteni

A világ arra szeretne buzdítani minket, hogy egy gyors Google-keresés által vagy akár ismerősök révén is találjunk megerősítést vagy igazolást a kétségeinkre vagy kérdéseinkre. Ám az egyetlen módja annak, hogy tiszta, végérvényes igazságokra leljünk, az, ha hitet gyakorolunk és meghívjuk a Lelket, hogy Ő vezéreljen minket.

Amikor el kell döntenem, hogy hiszek-e vagy sem, akkor a Lelket keresem, még akkor is, amikor ez nehéz. Felidézem azokat a pillanatokat, amikor éreztem, ahogy a Szentlélek igazságot suttog a bensőmbe. Eltöprengek azon, amiről a lelkem tudja, hogy igaz. Átgondolom, mikor éreztem már Mennyei Atyám tökéletes szeretetét. Emellett az életem során megtapasztalt mindennapos irgalmasságokra és csodákra összpontosítok, például arra a képességre, hogy békességet érezzek a küszködések közepette vagy örömet Krisztus által a bűnbánatban.

Tudom, hogy Jézus Krisztus evangéliuma igaz, mert a Lélek mindig kinyilatkoztatja nekem ezt az igazságot, amikor meghozom azt a döntést, hogy Őt fogom keresni ahelyett, hogy máshol keresnék válaszokat – amikor azt kívánom és azt választom, hogy higgyek.

Persze, könnyű lenne hinni Mennyei Atyánkban, miután csodáknak voltunk tanúi, csakhogy a csodák nem eredményeznek hitet – a hit gyakorlása hívja meg a csodákat (lásd Máté 17:20). A hit nem arról szól, hogy „hiszem, ha látom” – arról szól, hogy úgy döntünk, hiszünk, még mielőtt maradéktalanul megértenénk valamit; illetve arról, hogy a szív által kutatjuk az igazságokat, és igazlelkűséggel tápláljuk a hitbéli meggyőződésünket (lásd Alma 32:40–43).

Áldottak vagyunk, amikor hiszünk

A testvéremmel folytatott beszélgetésre visszatérve: nem tudtam, van-e bármi, amit mondhatnék, hogy meggyőzzem őt azokról az igazságokról, amelyeket a szívembe zártam. Hirtelen azonban eszembe jutott Tamás apostol története. Úgyhogy megosztottam vele.

A Szabadító halandó szolgálattétele során Tamás hű volt Hozzá, de azt már nem akarta elhinni, hogy Mestere feltámadt, amíg szemtől szembe nem látta Őt. Amikor érezte a szögek nyomait Jézus tenyerében, végül hitt, a Szabadító pedig ezt mondta neki: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek” (János 20:29; kiemelés hozzáadva).

Aztán megosztottam a bizonyságomat: „Túl sok kihívást győztem le az életemben ahhoz, hogy ne higgyek egy olyan Mennyei Atyában, aki szeret engem, és egy olyan Szabadítóban, aki mindezek során segített nekem örömre és békességre lelni. Személyesen talán nem látom Őket, mégis látom Őket azon a sok jó dolgon keresztül, ami történik a világban. Az élet nehéz, de az Őbeléjük vetett hit emlékeztet engem arra, hogy ki vagyok és mi a célom, és emlékszem azokra az áldásokra, amelyeket Ők megígértek nekem. Minden alkalommal, amikor úgy döntök, hogy hiszek, érzem a szívemben, hogy Ők velem vannak, és hogy az evangélium igaz.”

Elégedetten zártuk a beszélgetésünket. Nem tudom, úgy dönt-e bármikor a közeljövőben, hogy visszatér az evangéliumhoz, de arra kértem, indítson egyszerűen csak a hit vágyával.

Ez a világ nem könnyíti meg, hogy mindig legyen hitünk. Sőt, néha úgy érezhetjük, hogy hiábavalóak a hithűségre irányuló erőfeszítéseink, amikor kihívásokkal nézünk szembe, vagy amikor úgy érezzük, hogy a mennyek zárva vannak előttünk. Ám a hitünk gyarapítása és fenntartása egy finomító folyamat, melyhez részünkről a Szabadítóba vetett remény, Mennyei Atyánkba vetett bizalom, valamint cselekvés kell. Ha pedig továbbra is a hitet választjuk, az képes valóra váltani azt az eredményt, amelyet L. Whitney Clayton elder, a Hetvenek Elnöksége egyik tagja vázolt fel: „Idővel majd látni fogjátok, hogy a lehető legjobb döntést hoztátok. Azon bátor elhatározásotok, hogy hisztek, mérhetetlen és örökkévaló áldást fog hozni rátok.”⁵

Amikor úgy döntök, hogy hiszek – különösen akkor, amikor egy ezzel ellentétes döntés is teljesen érthető lenne –, akkor valóban áldásokat kapok, csodákat tapasztalok meg, és mélyen gyökerező örömet érzek, ahogyan azt a Szabadító és a próféta megígérte. Néha pedig, álljanak előttem bármilyen kihívások és legyenek bármilyen megválaszolatlan kérdéseim, az életem legnagyobb csodája az, hogy amikor a Jézus Krisztusba vetett hitet választom, akkor látom Őt. Felismerem az Ő kezét, az Ő hatalmát és az Ő világosságát az életemben.

Tudom, hogy te is képes vagy erre.