Megtalálni a várakozás értelmét

Írta: Lori Fuller Sosa

Egyházi folyóiratok

Krisztus biztosítja számunkra az erőt és a kegyelmet ahhoz, hogy szeressük azt, ahol éppen tartunk, és várakozással tekintsünk a jövőbe.

Öt nővérem van, akik mindannyian a húszas éveik elején kötöttek házasságot. Gyermekkoromban arra számítottam, hogy az én életem is pont olyan lesz, mint az övék – de nem így lett. Amikor lediplomáztam, nem volt sem vőlegényem, sem bármiféle kilátásom egy komolyabb kapcsolatra; munkába álltam, egy időre visszaköltöztem a szüleimhez, utaztam, házat vásároltam, csodás lakótársaim voltak, és a magam ura voltam. Soha nem éreztem magam kirekesztettnek a családomban, de azért voltak olyan alkalmak, amikor nagyon egyedülállónak éreztem magam, és szerettem volna férjet és gyermekeket, a nővéreimhez hasonlóan.

És vajon Isten nem ugyanezt szerette volna számomra?

Természetesen nem voltam mindig magányos. És azt is biztosan tudtam, hogy Isten nem hagyott el engem – rengeteg bámulatos áldás ért már az életemben. Képes voltam a lelki és mentális egészségemre összpontosítani, önkéntesi munkát végeztem és fantasztikus emberekkel találkoztam, továbbá arra is jutott időm és erőm, hogy egyedi módokon szolgáljak. Amikor elcsüggedtem, olyankor egyre csak azt mondogattam magamnak, hogy éppen tanulok és fejlődöm, és hogy Isten jól tudja, mi történik velem.

Várt lány várat nyer

Végül férjhez mentem, és teljes mértékben megérte várnom. Néhány nappal az esküvőnk után ez a teljesen egyértelmű gondolatom támadt: „Nagyon hálás vagyok a várakozásért. Nem cserélném el semmire.”

Őszintén szólva, egy kissé meglepődtem ezen a kinyilatkoztató pillanaton. Netán nem szerettem volna sokkal hamarabb találkozni a férjemmel? A helyzet azonban az, hogy jobb ember és házastárs voltam mindazon dolgok miatt, amelyeket megtanultam és megtapasztaltam, mialatt erre az örök áldásra vártam. Enélkül az idő nélkül az így megtapasztalt fejlődés kimaradt volna az életemből.

Természetesen az egyik ember időzítése nem jobb vagy rosszabb, mint a másiké. A házasságkötés időzítése kettőtökre és Istenre tartozik, és az ember bármely életszakaszban fejlődhet, legyen bár házas vagy egyedülálló, gyermekekkel vagy anélkül, stb. Én magam is egyre többet tanulok és növekszem; a házasságkötés nyilván nem a növekedésünk és a lelki fejlődésünk végpontja. Engem azonban olyan döntő fontosságú élmények értek, amelyek más körülmények között valószínűleg nem következtek volna be, és hálás vagyok azért, ahogy azzá alakítottak engem, aki vagyok.

Ahol megfér egymás mellett az elégedettség és a remény

Az egyik este, még évekkel azelőtt, hogy megismertem volna a leendő férjemet, rábukkantam erre a szentírásra a Filippibeliekben: „[M]ert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is” (4:11–12).

Ez a szentírás mélyen megérintett. Pál nagyon másféle nehézségekről írt, mint amilyenekben nekem volt részem, de számomra az volt az üzenete, hogy igenis lehetséges a békesség és boldogság a jelenlegi körülményeink között, miközben egy más jövőben reménykedünk. Lehetek jóllakott és éhes. Élhetem az életemet a lehető legteljesebb mértékben, hálát adva azért az időért, amelyet egyedülállóként kell eltöltenem, miközben reménykedhetek a házasságban és dolgozhatok rajta. Ezek megférnek egymás mellett.

És hogyan lehetséges ez? A válasz a következő versben rejlik: „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Filippibeliek 4:13). Krisztus biztosítja számunkra az erőt és a kegyelmet ahhoz, hogy szeressük azt, ahol éppen tartunk, és várakozással tekintsünk a jövőbe.

Kihasználni a várakozást

Újra és újra visszatértem ezekhez a szentírásversekhez. A családi állapotunknál sokkal több mindenre vonatkoznak. Állandóan más-más várakozási időszakot élünk át – áldásokra, válaszokra vagy nagyszabású változásokra várunk. A férjemmel egy ideje azt várjuk és reméljük, hogy gyermekeink lesznek. Néztem, ahogy a nővéreim és a barátnőim teherbe esnek és gyermekeik születnek, miközben mi ugyanezért az áldásért imádkoztunk és ugyanerre vártunk.

Ez a várakozás nehéz és gyakran szívszaggató, ugyanakkor számos áldással és lehetőséggel is járt. Meg tudtam szerezni a másoddiplomámat, fejlődtem a munkámban, olyan otthont teremtettem, ahol a családtagok és a barátok azt érzik, hogy szeretik és szívesen látják őket, továbbra is szolgálok az egyházi elhívásokban és önkéntesként, valamint személyes kinyilatkoztatásra és iránymutatásra törekszem. A férjemmel arra próbáljuk felhasználni ezt az időt, hogy olyan emberekké (és remélhetőleg jövőbeli szülőkké) váljunk, akikké Isten szeretné, hogy váljunk. Nem tudjuk lerövidíteni a várakozást, de megpróbálhatjuk jól kihasználni.

Néha nehéz megőrizni ezt a szemléletmódot. Ahogy Pál is írta, néha jóllakottak vagyunk, máskor pedig éhezünk. Krisztus és az Ő kegyelme által tudjuk mindig megtalálni a kényes egyensúlyt a megelégedettség és a remény között. Ha már egyszer az élet oly nagy része várakozással telik, igyekszem nem elszalasztani az ilyenkor érkező áldásokat és levonható tanulságokat.