Utolsó napi szentek történetei

A legdrágább kincseim

Írta: Giuseppe Monno, Olaszország, Bari

Úgy tettem, mintha utolsó napi szent lennék, ami oda vezetett, hogy megkeresztelkedtem, és új életet kezdtem Jézus Krisztus evangéliumában.

Illusztrálta: Ben Simonsen

A munkám volt az életem. Szakácsként bejártam a világot, előkelő szállodákban és hajókon dolgoztam. Csatlakoztam egy kiváló csapathoz, amely számos nemzetközi főzőversenyt megnyert.

Volt olyan, hogy három évig voltam távol az otthonomtól. Édesanyám gyakran hívott könnyek között, és kért, hogy menjek haza.

Egyszer, amikor éppen egy milánói szállodához voltam leszerződve szakácsként, az egyik nap egy zsúfolt metróállomáson találkoztam a teljes idejű misszionáriusokkal. Meséltek Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházáról, és megosztottak néhány evangéliumi tantételt. Különösen tetszett, amit a családról tanítottak.

Adtak egy példányt a Mormon könyvéből, és megkértek, hogy imádkozzak róla. Adtak egy útmutató füzetet is az imádkozásról.

Boldogan tértem vissza a szállodába, bementem a szobámba, imádkoztam, és olvasni kezdtem. Minél többet olvastam a Mormon könyvét, annál többet szerettem volna olvasni belőle. Sajnos a munkám miatt nem láttam újra a misszionáriusokat. Amikor véget ért a szállodai szerződésem, hazatértem Bariba, ahol elkezdtem egy másik szállodának főzni.

Egy nap a szálloda éttermében az egyik szakács megpróbált összejönni néhány ottani pincérnővel. Dühös volt, mert ezek a pincérnők, akik utolsó napi szentek voltak, nem voltak hajlandóak randevúzni vele.

Eszembe jutottak a misszionáriusok, akikkel Milánóban találkoztam, és azt mondtam a szakácsnak, hogy a felszolgálók jól tették, hogy visszautasították őt.

„Ja, te is mormon vagy?” – kérdezte.

Mivel tetszettek a misszionáriusok által tanított tantételek, és mivel úgy éreztem, hogy jogosan védem a pincérnőket, igennel feleltem.

Amikor a szakács legközelebb összefutott a pincérnőkkel, közölte velük, hogy utolsó napi szent vagyok. Ez felvillanyozta őket. Amikor leültünk ebédelni, kérdezgetni kezdtek, hogy milyen az egyház Milánóban. Meséltem nekik a városról, és hogy ott találkoztam a misszionáriusokkal. Ahogy megérkezett az ebédünk, egy pohár borért nyúltam.

„Hogyhogy bort iszol?!” – kérdezte az egyik felszolgáló.

„Miért, baj?” – feleltem.

„Te egyáltalán tevékeny vagy?” – kérdezte egy másik.

„Ezt most hogy érted?” – kérdeztem vissza.

„Milyen ruhában voltál a keresztelőd napján?” – szegezték nekem a kérdést.

„Nem emlékszem – mondtam nekik. – Még csak egy hónapos voltam.”

Rendkívül dühösek voltak, mert azt hitték, hogy gúnyolódom velük. Biztosítottam őket, hogy erről szó sincs. Bevallottam, hogy nem vagyok az egyház tagja, de elmondtam nekik, hogy tetszik a Mormon könyve és tetszenek a megismert evangéliumi tantételek. Aztán megkérdeztem, hogyan tudhatnék meg többet az egyházukról.

A pincérnők hamarosan bemutattak a misszionáriusoknak. Alig akarták elhinni, amikor a leckék végeztével megkeresztelkedtem.

Családi kép a szerző jóvoltából

A keresztelkedésemmel megváltozott az életem. Megtanultam, hogy nem lehet fél lábbal a világban és fél lábbal az evangéliumban állni. Megtanultam, hogy a munka nem a legfontosabb dolog az életben. Megtanultam, hogy az Úr és a családom az első. Végül pedig megértettem, milyen szomorú volt édesanyám a távollétemben, és kértem, hogy bocsásson meg.

Felhagytam a világban való utazgatással, házasságot kötöttem a Svájci Bern templomban, családot alapítottam, és egy helyi kórházban vállaltam munkát szakácsként, ahol a tehetségeimet a betegek felépülése érdekében kamatoztattam. Mostanra pedig a kórház személyzetise lettem. Mivel helyben van a munkám, elég időt tudok szentelni a családomnak és az egyházi elhívásaimnak.

Azóta, hogy két évvel a keresztelőm után elmentem a templomba és részesültem a felruházásomban, töretlenül szeretem a templom szentségét és az ott végzett munkát. Amikor édesapám négy évvel később meghalt, le voltam taglózva. Ő volt a hősöm. Jézus Krisztus evangéliumának köszönhetően tudom, hogy továbbra is él.

Amikor édesapám helyettes általi munkáját végezve beléptem a celesztiális terembe, éreztem az ölelését. Rögtön tudtam, hogy édesapám elfogadta az evangéliumot és azt a szeretetet, melyet az Úr táplál a gyermekei iránt.

Utolsó napi szentekként abban az áldásban van részünk, hogy ismerhetjük az igaz evangéliumot. Hálás vagyok azért, ahogyan ez megváltoztatta az életemet. Az evangélium az, ahol valódi boldogságra leltem. Az evangélium és a családom a legdrágább kincseim.