Pont ahogy ő elképzelte
Ez a történet Ukrajnában, Kijevben játszódik.
Kvitka izgatott volt, hogy megkeresztelkedhet, de szomorú is, amiért nem jöhettek el többen.
Álljatok Isten tanújaként mindig és mindenben és minden helyen (lásd Móziás 18:9).
Ma volt Kvitka keresztelőjének napja. Már régóta gondolkodott ezen a napon. Mindent előre elképzelt. A különleges fehér ruhát, amit majd visel. Ahogy Tato (Apa) megkereszteli őt. És hogy minden barátja és az egész család eljön, és büszkén mosolyognak rá.
De a mai nap végül kicsit más lett, mint ahogy Kvitka elképzelte.
Néhány dolog ugyanaz volt. Különleges fehér ruhát viselt, pont, ahogy elképzelte.Ezt a ruhát Babuszja (Nagyi) még Kvitka anyukájának varrta fiatalkorában, az ő keresztelőjére. És most Kvitkán volt a sor.
Tato fogja megkeresztelni. Pont, ahogy ő elképzelte. Kvitka nézte, ahogy Tato belemeríti a kezét a medence vizébe.
„Jó meleg” – mondta. Rámosolygott Kvitkára. Ő visszamosolygott. Aztán ránézett a székekre, amelyeket segített Tatónak felállítani.
Nem volt túl sok belőlük, és ez volt a legnagyobb különbség. Kvitka mindig úgy képzelte, hogy sokan jönnek majd el a keresztelőjére. De most csak kevesen lesznek.
Amióta a Covid19 elkezdte megbetegíteni az embereket, sok minden megváltozott. Ő és az öccse, Vlasz, otthonról tanultak. Maszkot hordtak, amikor elhagyták a lakást. És senki nem gyűlt össze nagyobb csoportokban. Sehol sem. Kvitka szerette volna, ha mindenki biztonságban van, de néha azért nehéz volt.
Például mint amikor nem hívhatsz meg mindenkit a keresztelődre.
„Kvitka! Gyönyörű vagy!”
Kvitka felnézett és látta, ahogy Babuszja átlép az ajtón.
„Szia, Babuszja!” Kvittka leugrott a székéről, és odarohant.
„Pont úgy nézel ki, mint régen az anyukád” – mondta Babuszja. Megérintette a fehér virágokat Kvitka hajában. Illettek a ruháján lévő csipke virágokhoz. Kvitka szerette a virágokat. A neve is virágot jelentett ukránul.
„Izgatott vagy a keresztelőd miatt?” – kérdezte Babuszja.
„Igen! – felelte Kvitka. – Csak senki nincs itt.”
„Senki?” – kérdezett vissza Babuszja. A nagyija körbenézett. „Dehát látom Mamát, Tatót, Vlaszt és a kis Melániát. És ott a püspök. Meg két misszionárius is. Ők nem senkik.”
Kvitka megrándította a vállát. „De egyik barátom sincs itt.”
„Ez biztos elszomorít – mondta együttérzőn Babuszja. Viszont lesz két meglepetésvendégünk.”
Kvitkának felcsillant a szeme. „Kik azok?”
„Pavlina nénikéd – felelte Babuszja. – És az unokatesód, Emma!”
„Tényleg?” – kérdezte felvillanyozódva Kvitka.
Babuszja mosolygott. „Ha ideérnek, megtennél egy szívességet nekem?”
Kvitka bólintott. „Mit?”
„Nos, amikor megkeresztelkedsz, az egyik, amit megígérsz, hogy Jézus Krisztus tanújaként fogsz állni. Tudod, mit jelent ez?”
Kvitka tudta. A családjával már hetek óta a keresztelési szövetséget tanulmányozták.
„Azt jelenti, hogy misszionárius vagyok!”
„Nagyon jó! – dicsérte meg Babuszja. – A nénikéd és az unokatestvéred soha nem voltak még az egyházi épületeinkben ezelőtt. Megteszed, hogy misszionárius leszel, és segítesz körbevezetni őket?”
„Igen!” – mondta Kvitka.
Amikor Pavlina néni és Emma megérkeztek, Kvitka és Babuszja ezt tették. Megmutatták nekik az Elemi szobáját, az osztálya termét, és a kápolnát. Azután odajöttek a keresztelőmedencéhez. Kvitka elmondta nekik, hogy azért szeretne megkeresztelkedni, hogy Jézus Krisztust kövesse. Miközben beszélt, egy könnyed, vigasztaló érzést érzett. Pavlina néni és Emma rámosolyogtak. Kvitka remélte, hogy ők is azt érzik, amit ő.
Hamarosan eljött a keresztelkedés ideje. Kvitka visszatartotta a lélegzetét, amint Tato teljesen a víz alá merítette őt – pont ahogy azt elképzelte. Talán csak néhányan nézték őt, de mosolyogtak, pont, ahogyan elképzelte. Abban is biztos volt, hogy Mennyei Atya és Jézus Krisztus is lemosolyognak rá. Ezt könnyű volt elképzelni.
Illusztrálta: Stephanie Dehennin