Ombeni új otthona
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Hogyan tudna Ombeni barátokat szerezni, ha nem beszéli a nyelvüket?
„…jövevény voltam, és befogadtatok engem” (Máté 25:35).
Ombeni fintorogva nézte az ebédet a tálcáján. Az új iskolájában az étel túlságosan édes volt. Azt kívánta, bárcsak anyukája házi babos rizsét ehetné inkább.
Ombeni és a családja csupán néhány hete élt az Amerikai Egyesült Államokban. A saját hazájuk túl veszélyes volt, ezért az USA-ba költöztek, menekültként. Nehéz volt a költözés. Az új iskoláját is nehéz volt megszokni.
Ombeni talált egy üres helyet egy csoportnyi fiú mellett, és odaült. Mindannyian feléje fordultak és őt nézték. Az egyik fiú mondott is valamit, de Ombeni nem értette. Még nem nagyon tudott angolul.
Ombeni próbált válaszolni valamit. „Jambo” – felelte. („Szia!”)
A fiú zavartan nézett. Fintorgott Ombenire, aztán elfordult. Ombeni legszívesebben kicsire összehúzta volna magát, de csak csöndben ült az asztal végén. Néha úgy érezte magát ebben az iskolában, mintha egy idegen bolygón lenne.
Mikor végre vége lett a tanításnak, Ombeni sietve felcipzározta a kabátját. Otthon sosem volt szüksége kabátra, az év egyik részében sem. De itt télen hideg volt. A többi gyerek bolyhos kesztyűt és sapkát viselt, de Ombeninek nem volt se kesztyűje, se sapkája.
Miközben Ombeni lépkedett, kis fehér levegőfelhőcskéknek látta a saját leheletét. Rohanni kezdett, hogy előbb hazaérjen. Berontott a bejárati ajtón, majdnem nekifutott Mamának.
„Ombeni! Punguza mwendo!” – mondta. („Lassíts!”)
„Bocsánat, Mama” – felelte reszketve.
Ombeni leült, és próbált felmelegedni, amíg az anyukája vacsorát főzött.
Pár perc múlva Ombeni nem bírta tovább, megszólalt. „Mama, nem akarok visszamenni az iskolába. Nagyon ijesztő és magányos hely, és nem találok barátokat magamnak. Hiányoznak az otthoni barátaim.”
Mama abbahagyta a kevergetést, és letérdelt Ombeni mellé. A fiú gyorsan letörölte a könnyeit. Nem szerette volna, ha Mama látja, milyen szomorú.
„Tudom, hogy most nehéz – mondta Mama, és szeretetteljesen átölelte. – De majd könnyebb lesz.”
Ombeni elfordította a tekintetét. „De hogy lesz könnyebb, ha nem is értek senkit?”
Mama lebiggyesztette a száját. Ombeni tudta, hogy most nagyon töri a fejét valamin.
„Emlékszel, amikor a menekülttáborban voltunk? – kérdezte. – Amikor igazán egyedül éreztem magam, kerestem valakit, akinek segíthetek. Utána mindig sokkal jobban éreztem magam.”
Ombeni bólintott. Eszébe jutott, hogy Mama mindig megtalálta azokat, akik egyedül jöttek a táborba, és megmutatta nekik, hova menjenek.
Mama mosolygott. „És gondolj csak Jézusra! Az emberek gyakran gorombák voltak Ővele. De Ő mindig kereste azokat, akiknek segíteni tudott.” Mama egy másik könnycseppet is letörölt Ombeni arcáról. „Néha, mikor szomorúak vagyunk, a legjobb, amit tehetünk magunkért, hogy megkeressük, mit tehetünk másokért.”
Ombeni bólintott. Ez jó ötletnek hangzott. Olyan akart lenni, mint Jézus.
Másnap az ebédnél Ombeni keresett valakit, akinek segíteni tud. Rengeteg gyerek ücsörgött ott, nagy csoportokba verődve. Aztán észrevett egy lányt, aki egyedül ült az asztalnál.
Odament hozzá, és letette a tálcáját. Integetett és azt mondta: „Jambo!”
„Szia!” – mondta a lány.
Ombeni széles mosolyra húzta a száját. A lány visszamosolygott. Aztán csöndben elfogyasztották az ételüket.
Ombeni boldog volt. Tisztában volt vele, hogy az új iskolájában ettől még nehéz lesz. De örült, hogy tudhatta: vannak itt olyanok, akiknek segíthet.
Illusztrálta: Jen Taylor