Négy titulus
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Négy olyan titulusról szeretnék beszélni, melyek segíthetnek felismernünk a személyesen betöltött szerepünket Isten örökkévaló tervében, valamint a lehetőségeinket papságviselőként.
Drága fivéreim és szeretett barátaim, hálával és örömmel tölt el, hogy itt lehetek veletek. Elismerésem azoknak az apáknak és nagyapáknak, akik magukkal hozták ma fiaikat és unokáikat. Gratulálok nektek is, fiatal férfiak, akik úgy döntöttetek, hogy itt lesztek. Ez az a hely, ahol lennetek kell. Remélem, érzitek azt a testvériséget, mely összeköt bennünket, és imádkozom azért, hogy itt, a fivéreitek között idetartozást, támogatást és barátságot érezzetek.
Mi, férfiak, gyakran valamilyen titulussal azonosítjuk magunkat. Sokunknak több is van ebből, melyek mindegyike valami fontosat árul el rólunk. Néhány például a családban betöltött szerepünkre világít rá, úgymint fiú, fivér, férj és apa. Más titulusok a világi foglalkozásunkat jellemzik, mint például orvos, katona vagy kétkezi munkás. Néhány pedig az egyházi elhívásunkra utal.
Ma négy olyan titulusról szeretnék beszélni, mely úgy vélem, az összes papságviselőre vonatkoztatható világszerte. Olyan titulusok ezek, melyek segítenek felismernünk a személyesen betöltött szerepünket Isten örökkévaló tervében, valamint a lehetőségeinket papságviselőként Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában.
Mennyei Atyánk fia
Az egyik titulus, mely mindannyiunkat a legalapvetőbb módon jellemez, a következő: Mennyei Atyánk fia. Függetlenül attól, hogy még mik vagyunk vagy mit csinálunk az életben, soha ne feledjük, hogy szó szerint Isten lélekgyermekei vagyunk. Az Ő gyermekei voltunk, mielőtt erre a világra jöttünk volna, és örökké az Ő gyermekei leszünk. Ennek az alapvető igazságnak meg kellene változtatnia azt, ahogyan magunkra, a fivéreinkre és nővéreinkre, valamint magára az életre tekintünk.
Sajnos egyikőnk sem él teljesen mindazon dolgok szerint, melyet ez a titulus kifejez, „mert mindnyájan vétkezt[ünk], és szűkölköd[ünk] az Isten dicsősége nélkül”1.
Időnként csüggesztő lehet, ha tudjuk, mit is jelent Isten fiának lenni, és mégsem tudunk megfelelni annak. Sátán szereti kihasználni ezeket az érzéseket. Ő azt akarja, hogy az isteni lehetőségeitek helyett inkább a bűneitek alapján határozzátok meg önazonosságotokat. Fivérek, ne hallgassatok rá!
Mindannyian láttunk már egy kisgyermeket járni tanulni. Apró lépéseket tesz, és meg-megbotlik. Elesik. Megszidjuk az ilyen próbálkozásai miatt? Hát persze, hogy nem! Van olyan apa, aki megbüntetne egy tipegő kisgyermeket azért, mert megbotlik? Biztatjuk, dicsérjük, örülünk neki, mivel a gyermek minden egyes kis lépéssel egyre inkább a szüleihez hasonlóvá válik.
Nos, fivéreim, Isten tökéletességéhez hasonlítva magunkat mi, halandók sem vagyunk többek esetlen és bukdácsoló, tipegő kisgyermekeknél. Szerető Mennyei Atyánk azonban azt szeretné, hogy egyre inkább Hozzá hasonlóvá váljunk, és drága fivéreim, ez kell, hogy legyen az örökkévaló célunk is. Isten tudja, hogy nem azonnal fogunk eljutni erre a szintre, hanem lépésenként.
Én nem egy olyan Istenben hiszek, aki csak azért állítana fel szabályokat és parancsolatokat, mert arra vár, hogy elbukjunk, és hogy majd ezért Ő megbüntethessen bennünket. Én egy olyan Mennyei Atyában hiszek, aki szeret bennünket, törődik velünk, és aki örömét leli minden arra irányuló erőfeszítésünkben, hogy egyenesen álljunk és Őfelé haladjunk. Még amikor elesünk is, akkor is arra buzdít, hogy ne csüggedjünk – soha ne adjuk fel vagy hagyjunk fel a ránk szabott feladattal –, hanem inkább vegyük a bátorságot, leljünk hitre, és próbálkozzunk tovább.
Mennyei Atyánk segíti az Ő gyermekeit, és gyakran láthatatlan mennyei segítséget küld azoknak, akik arra vágynak, hogy a Szabadítót kövessék.
Jézus Krisztus tanítványa
Ez pedig a következő közös titulusunkhoz vezet: mindannyian, akik őszintén törekednek arra, hogy Krisztust kövessék, az Ő tanítványainak neveztetnek. Habár felismerjük, hogy egyikőnk sem tökéletes, ezt a tényt nem használjuk fel kifogásként arra, hogy lealacsonyítsuk az elvárásainkat, hogy ne használjuk ki a kiváltságainkat, hogy halogassuk bűnbánatunk napját, vagy hogy ne akarjunk Mesterünk és Királyunk jobb, tökéletesebb és nemesebb követőivé válni.
Ne feledjétek, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nem az olyan férfiak és nők számára adatott, akik tökéletesek, vagy akiket nem érnek halandó kísértések, hanem kifejezetten olyanoknak, mint ti vagy én. Az egyház a Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus sziklájára építtetett,2 akinek az engesztelése által megtisztulhatunk, és Isten házanépének polgártársaivá3 válhatunk.
Jézus Krisztus engesztelése nélkül az élet egy remény és jövő nélküli zsákutca lenne. Az engeszteléssel viszont egy növekedésről és fejlődésről szóló nemesítő, inspiráló utazás, mely a Mennyei Atyánk jelenlétében eltöltött örök élethez vezet.
Míg azonban az engesztelés célja az, hogy segítsen nekünk krisztusibbá válnunk, nem arra adatott, hogy egyformává tegyen bennünket. A személyiségünk közötti különbségeket néha összekeverjük a bűnnel. Hibás módon még azt a bűnt is elkövethetjük, hogy azt hisszük, mivel valaki különbözik tőlünk, akkor az biztosan Istennek sem tetszik. Az ilyen gondolkodás miatt néhányan azt is hihetik, hogy az egyház minden egyháztagot ugyanolyanná akar formálni – hogy mindegyikük ugyanúgy nézzen ki, ugyanúgy érezzen, gondolkozzon és viselkedjen, mint a többiek. Ez ellentmondana Isten nagyszerűségének, aki minden férfit a fivérétől különbözőnek teremtett és minden fiút az apjától különbözőnek. Még az egypetéjű ikrek is különböznek egymástól a személyiségükben és a lelki indentitásukban.
Ellentmond továbbá Jézus Krisztus Egyháza céljának és rendeltetésének, mely elismeri és védelmezi Isten összes gyermekének erkölcsi önrendelkezését – annak minden messzemenő következményével együtt. Jézus Krisztus tanítványaiként a visszaállított evangéliumról való bizonyságunk, valamint az Isten parancsolatainak betartása iránti elkötelezettségünk egyesít bennünket. Kulturális, társadalmi és politikai nézeteinkben és szokásainkban azonban különbözőek vagyunk.
Az egyház csak erősödik, amikor kihasználjuk ezt a sokszínűséget, egymást pedig arra buzdítjuk, hogy tehetségeinket fejlesszük és arra használjuk, hogy tanítványtársainkat felemeljük és megerősítsük.
Fivérek, a tanítványi mivolt, Szabadítónk követése egy élethosszig tartó utazás. A Betlehemtől Golgotáig tartó jelképes ösvényünk mentén számos lehetőségünk lesz majd arra, hogy megszakítsuk az utazásunkat. Időnként úgy tűnik majd, hogy ez az ösvény többet kíván tőlünk, mint amire vágytunk. Papságviselő férfiakként azonban bátran kell követnünk a Megváltónkat, még akkor is, amikor az általunk viselt kereszt túl nehéznek tűnik.
Lehet, hogy minden egyes lépés, melyet Isten Fiának követése során teszünk, emlékeztetni fog bennünket arra, hogy még nem vagyunk tökéletesek. Legyünk azonban állhatatos és kitartó tanítványok! Ne adjuk fel! Legyünk hűek a szövetségeinkhez! Soha ne veszítsük szem elől Szószólónkat és Megváltónkat, miközben Őfelé haladunk, egyik tökéletlen lépést a másik után megtéve!
Lelkek gyógyítója
Fivérek, ha valóban az Úr Jézus Krisztus követői vagyunk, akkor a harmadik titulust is magunkra kell vennünk, amely a lelkek gyógyítója. Bennünket, akiket Isten papságába rendeltek el, arra hívtak el, hogy testvéreink „fáradt, sebzett lelkét gyengéd szívvel ápol[juk]”4.
A mi feladatunk a felépítés, a megjavítás, a megerősítés, a felemelés és a teljessé tétel. A Szabadító példáját követve ki kell nyújtanunk kezünket a szenvedők felé. Gyászolunk a gyászolókkal, és megvigasztaljuk azokat, akik vigasztalásra szorulnak.5 Bekötözzük a szenvedők sebeit. Segítjük a gyengéket, felemeljük a lecsüggesztett kezeket, és megerősítjük az ellankadt térdeket.6
Házitanítókként gyógyítók vagyunk. Papságviselőkként gyógyítók vagyunk. Apákként, fiakként, fivérekként és férjekként elkötelezett és odaadó gyógyítóknak kell lennünk. Az egyik kezünkben megszentelt olajat viszünk a betegek megáldására, a másikban kenyeret az éhezők táplálására, szívünkben pedig Isten békés szavát hordozzuk, „mely meggyógyítja a sebzett lelket”7.
Papságviselőkként ez az első és legfontosabb kötelességünk, mely az ároni és a melkisédeki papság viselőire egyaránt vonatkozik. Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma nem csupán akkor áld meg életeket, amikor hiszünk benne, hanem leginkább akkor, amikor aszerint élünk. Az egyének akkor lesznek felemelve, a családok pedig akkor erősödnek meg, amikor alkalmazzuk az evangélium tantételeit. A mi kiváltságunk és felelősségünk nem csupán az, hogy beszéljünk arról, amit meg kell tenni, hanem meg is tegyük azt.
A Szabadító képes csodákat tenni. Ő a nagy Gyógyító. Ő a mi példaképünk, a világosságunk – még a legsötétebb óráinkban is –, és megmutatja nekünk a helyes utat.
Kövessük hát Őt! Emelkedjünk fel a szerepünkhöz, és váljunk gyógyítókká azáltal, hogy Istent és a felebarátjainkat szolgáljuk!
Az örök élet örököse
A negyedik közös titulusunk a listánkon lévő elsőhöz vezet vissza. Mennyei Atyánk fiaiként örökösei vagyunk mindannak, amivel Ő rendelkezik.
„…a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.
Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.”8
Szeretett fivéreim, gondolkodjatok el ezen! Krisztus örököstársai vagyunk!
Mennyi értelme van hát annak, hogy sokan az értékes időnket, gondolatainkat, forrásainkat és energiánkat a hírnév vagy a világi javak hajszolására fordítjuk, vagy arra, hogy a legújabb és legmenőbb elektronikai kütyük szórakoztassanak bennünket?
Az Úr azt a mennyei ígéretet adta nekünk, hogy „akik hűségesek e két papság elnyerésére…, és felmagasztalják az elhívásukat…, engem fogadnak be, mondja az Úr; […] És aki engem befogad, Atyámat fogadja be; […] tehát megadatik neki mindaz, amivel Atyám rendelkezik”9.
A saját gondolataimmal képtelen vagyok felfogni mindazt, amit ez az ígéret magában foglal. Azt azonban tudom, hogy hatalmas, mennyei, örökkévaló, és az életünkben meghozott minden erőfeszítésünket megéri.
Ennek tudatában hogy lehet, hogy nem vagyunk hajlandók örömmel szolgálni az Urat és felebarátainkat, és betölteni az Isten papságával járó felelősségeinket?
Ez egy olyan nemes munka, mely minden érzékünket és minden képességünket a végletekig igénybe veszi. Arra vágyunk, hogy lássuk megnyílni a mennyet, és tanúi legyünk annak, ahogy a Szentlélek sugalmazásai megmutatják nekünk az utat? Akkor vegyük fel az igát, és feszüljünk neki ennek a nagyszerű munkának, amely egy sokkal hatalmasabb ügy, mint a saját lényünk!
Az Isten és felebarátaink szolgálata kihívásokat tár elénk, és sokkal nagyszerűbbé fog minket alakítani annál, mint valaha is gondoltuk volna.
Lehet, hogy azt gondoljátok, hogy nincs rátok szükség, hogy csak útban vagytok és nincs jelentőségetek.
Őszintén sajnálok minden papságviselőt, aki így érez. Mennyei Atyánk nem hagy figyelmen kívül benneteket, és számára nem vagytok feleslegesek. Ő szeret benneteket. Azt pedig bizonyossággal állíthatom, hogy az egyházatoknak szüksége van rátok.
Nem tudjátok-e, hogy „a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket”10?
Talán igaz, hogy gyengék vagyunk. Talán nem vagyunk bölcsek vagy hatalmasak. Amikor azonban Isten általunk munkálkodik, senki és semmi sem állhat ellenünk!11
Ezért van rátok szükség. A saját, különleges módotokon járultok hozzá a munkához, Isten pedig hatalmasra nagyíthatja ezt az erőfeszítéseteket. A hozzájárulás képessége nem függ az egyházban betöltött elhívásotoktól. A szolgálatra való lehetőségeitek végtelenek. Ha még a kispadon ültök, buzdítalak benneteket, hogy álljatok be játszani!
Ne várjatok egy adott elhívásra, hogy teljesen részesei lehessetek Isten királysága építésének. Papságviselőként már el lettetek hívva a munkára. Naponta tanulmányozzátok Isten szavát, mindennap imádkozzatok Mennyei Atyánkhoz, tegyétek magatokévá a visszaállított evangélium tantételeit, adjatok hálát Istennek, és kérjétek az Ő útmutatását! Azután pedig éljetek a tanultak szerint, először a családotokban, majd pedig a különböző élethelyzetekben is.
A nagy Karmester szimfóniájában mindannyiótoknak megvan a saját játszandó része, a saját szólama. Ha ti nem is játsszátok a részeteket, attól még a zenemű tovább fog haladni. Ha azonban felemelkedtek és csatlakoztok a kórushoz, és engeditek, hogy Isten hatalma munkálkodjon rajtatok keresztül, látni fogjátok megnyílni a mennyeket, Ő pedig olyan bőséges áldásokkal halmoz el benneteket, hogy nem tudjátok majd hova tenni azokat.12 Emelkedjetek fel az Isten fiaként betöltött valódi lehetőségeitekhez, és váljatok a jó dolgok forrásává a családotokban, az otthonotokban, a közösségetekben, a hazátokban és az egész világon!
Eközben pedig ahogy mások szolgálatában elveszítitek az életeteket,13 addig növekedtek és fejlődtök majd, míg el nem értek „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”14. Akkor majd felkészültek lesztek arra, hogy Krisztussal együtt örökösei legyetek mindannak, amivel az Atya rendelkezik.
Fontosak vagytok Istennek
Drága fivéreim, mindannyian fontosak vagytok. Szeretnek benneteket. Szükség van rátok. Ez a munka igaz. A papság, melyet kiváltságotokban áll viselni, valóban Istentől származik.
Imádkozom, hogy miközben elgondolkoztok az érdemes papságviselő titulusain, felfedezzétek a hátatoknak feszülő mennyei szelet, mely egyre csak felfelé emel nagyszerű örökségetek felé, melyet az Atya számotokra tartogat. Ezt az áldást és bizonyságomat hagyom most veletek, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.