Isten világosságának reménye
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Ha arra törekszünk, hogy növekedjen az Isten és a felebarátaink iránti szeretetünk, akkor körülölel és felemel minket az evangélium világossága.
A megvilágosodás küszöbe
Az irodámban van egy általam nagy becsben tartott festmény, melynek címe: A megvilágosodás küszöbe. Egy dán művész barátom, Johan Benthin készítette, aki Koppenhága első cövekelnöke volt.
A képen egy sötét szoba látható nyitott ajtóval, melyen át világosság szűrődik be. Érdekesnek találom, hogy az ajtón át beszűrődő fény nem világítja be az egész szobát – csupán az ajtó előtti közvetlen teret.
Számomra a festményen ábrázolt sötétség és világosság az élet metaforája. Halandó állapotunk része, hogy néha úgy érezzük, sötétség vesz körül minket. Talán elvesztettük egy szerettünket; egy gyermekünk letévedt a helyes útról; aggasztó orvosi diagnózist kaptunk; munkahelyi problémákkal küzdünk, és kétség és félelem gyötör; vagy talán magányosak vagyunk, és úgy érezzük, senki nem szeret minket.
De még ha elveszettnek is érezzük magunkat jelenlegi körülményeink között, Isten az Ő világossága reményét ígéri nekünk – megígéri, hogy megvilágítja előttünk az ösvényt, és megmutatja a sötétségből kivezető utat.
Egy sötétséggel teli szoba
Szeretnék mesélni nektek egy asszonyról, aki egy sötétséggel teli szobában nőtt fel – Jane-nek fogom hívni.
Jane-t hároméves korától kezdve rendszeresen verték, megalázták és bántalmazták. Megfélemlítették és kigúnyolták. Minden reggel azzal ébredt, hogy nem tudta, megéli-e a következő napot. Azok az emberek, akiknek meg kellett volna óvniuk, voltak azok, akik kínozták vagy engedték, hogy továbbra is bántalmazzák őt.
Hogy megvédje magát, Jane megtanult nem érezni. Nem reménykedhetett abban, hogy megmenekül, így hát megkeményítette magát valósága borzalmával szemben. Nem ragyogott fény a világában, ezért beletörődött a sötétségbe. Azzal a fásultsággal, amely csak a gonosszal való állandó és könyörtelen kapcsolatból fakadhat, elfogadta a tényt, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet számára.
Aztán 18 évesen Jane rátalált Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházára. A visszaállított evangélium öröme és reménye átjárta a szívét, és elfogadta a meghívást, hogy keresztelkedjen meg. Most először világosság költözött az életébe, és ragyogó ösvényt látott meg maga előtt. Kilépett világa sötétségéből, és elhatározta, hogy beiratkozik egy iskolába, jó messzire a bántalmazójától. Végre úgy érezte, kiszabadult abból a sötét és gonosz környezetből, és szabadon élvezhette a Szabadító édes békességét és csodálatos gyógyítását.
Évekkel később azonban, miután a bántalmazója elhunyt, Jane-t újra felzaklatták ifjúsága szörnyű eseményei. Mély szomorúsága és haragja pusztítással fenyegette az evangéliumban talált csodálatos világosságot. Rájött, hogy ha engedi, hogy a sötétség feleméssze, akkor kínzója végül győzelmet arat.
Tanácsadásra járt, orvosi segítséget kért, és végül elkezdte felismerni, hogy számára a gyógyulás legjobb ösvénye az, ha megérti és elfogadja, hogy a sötétség létezik – de ő maga nem ragad le benne. Hiszen most már tudta, hogy a világosság is létezik – és úgy döntött, a világosságban marad.
Sötét múltjának köszönhetően Jane könnyen válhatott volna bosszúszomjassá, dühössé vagy erőszakossá. De nem tette. Ellenállt a kísértésnek, hogy haragtól, fájdalomtól és cinizmustól feldühödve ő is a sötétséget terjessze. Ehelyett abba reménybe kapaszkodott, hogy Isten segítségével meggyógyulhat. Úgy döntött, világosságot fog sugározni magából, és életét mások segítésének szenteli. Ez az elhatározás képessé tette arra, hogy maga mögött hagyja a múltat, és belépjen egy dicsőséges és ragyogó jövőbe.
Általános iskolai tanítónő lett, és ma, évtizedekkel később, szeretete gyermekek százaira volt hatással, akiknek segített megtudni, hogy értékesek és fontosak. Fáradhatatlan védelmezője lett a gyengéknek, a bántalmazottaknak és a csüggedőknek. Mindenkit felemel, megerősít és ösztönöz maga körül.
Jane megtanulta, hogy a gyógyulás akkor következik be, amikor eltávolodunk a sötétségtől, és egy ragyogóbb világosság reménye felé haladunk. A hit, remény és jószívűség gyakorlati alkalmazása volt az, ami nem csupán az ő saját életét formálta át, hanem örökre megáldotta sok más emberét is.
A világosság a világossághoz ragaszkodik
Lehetnek néhányan közöttetek, akik úgy érzik, sötétség telepszik rájuk. Talán úgy érzitek, aggodalom, félelem vagy kétségbeesés terhe nehezedik rátok. Nektek és mindannyiunknak a következő csodálatos és biztos igazságot ismétlem el: Isten világossága valóságos! Mindenki számára elérhető! Ez ad életet mindennek.1 Hatalmában áll a legmélyebb seb fájdalmát is csillapítani. Gyógyító balzsam lehet lelkünk magányára és betegségeire. A kétségbeesés barázdáiban el tudja ültetni egy fényesebb reménység magjait. Be tudja ragyogni a bánat legmélyebb völgyeit. Meg tudja világítani az előttünk álló ösvényt, és át tud vezetni minket a legsötétebb éjszakán egy új hajnal ígéretéhez.
Ez „Jézus Krisztus Lelke”, mely „világosságot ad minden embernek, aki a világra jön”2.
Mindazonáltal a lelki világosság ritkán adatik meg azoknak, akik csupán ücsörögnek a sötétben, arra várva, hogy valaki felkapcsolja a villanyt. Hittel teli cselekedetet kíván, hogy kinyissuk a szemünket Krisztus világosságára. A világi szemek nem ismerik fel a lelki világosságot. Jézus Krisztus maga tanította: „Én vagyok a világosság, amely fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogja fel.”3 Mert „érzéki ember… nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg”4.
Hogyan nyitjuk ki hát szemünket Isten világosságának reménységére?
Először: kezdd ott, ahol épp vagy!
Hát nem csodálatos tudni, hogy nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk Mennyei Atyánk áldásait és ajándékait? Nem kell megvárnunk, hogy eljussunk a célig ahhoz, hogy elnyerjük Isten áldásait. Sőt, már a fény felé tett első lépéseinkkor elkezdenek megnyílni az egek és kiáradni ránk a menny áldásai.
A tökéletes hely a kezdéshez pontosan az, ahol éppen vagytok. Nem számít, mennyire érzitek magatokat képzetlennek vagy másoktól lemaradva. Abban a pillanatban, hogy elkezditek keresni Mennyei Atyátokat, abban a pillanatban világosságának reménysége elkezdi felébreszteni, felélénkíteni és nemessé tenni a lelketeket.5 Lehet, hogy a sötétség nem oszlik el azonnal, de amilyen biztos, hogy az éjszaka után mindig felragyog a hajnal, el fog jönni a világosság.
Másodszor: fordítsd szívedet az Úrhoz!
Emeljétek fel lelketeket imában, és mondjátok el Mennyei Atyátoknak, mit éreztek! Ismerjétek el a hiányosságaitokat! Öntsétek ki a szíveteket, és fejezzétek ki a hálátokat! Beszéljetek Neki a megpróbáltatásaitokról! Könyörögjetek Hozzá Krisztus nevében erőért és támogatásért! Kérjétek, hogy füleitek megnyíljanak, hogy meghalljátok az Ő hangját! Kérjétek, hogy szemeitek megnyíljanak, hogy meglássátok az Ő világosságát!
Harmadszor: járj a világosságban!
Mennyei Atyátok tudja, hogy hibákat fogtok elkövetni. Tudja, hogy el fogtok botlani – talán többször is. Ez elszomorítja, de továbbra is szeret benneteket. Nem szeretné megtörni a lelketeket. Éppen ellenkezőleg! Arra vágyik, hogy felemelkedjetek, és azzá váljatok, akivé tervezte, hogy váljatok.
E célból küldte el a Fiát erre a földre, hogy megvilágítsa az utat, és megmutassa, hogyan juthatunk át biztonságosan az ösvényen elénk helyezett akadályokon. Megadta nekünk az evangéliumot, amely megtanítja a tanítványság útját. Megtanítja nekünk azon dolgokat, melyeket tudnunk és tennünk kell, és akivé válnunk kell ahhoz, hogy az Ő világosságában járjunk, az Ő Szeretett Fiának, a mi Szabadítónknak a lábnyomát követve.
A világosság legyőzi a sötétséget
Igen, fogunk hibázni.
Igen, meg fogunk botlani.
De ha arra törekszünk, hogy növekedjen az Isten és a felebarátaink iránti szeretetünk, akkor körülölel és felemel minket az evangélium világossága. A sötétség végül eloszlik, mert nem létezhet együtt a világossággal. Amint Istenhez közeledünk, Ő is közeledik mihozzánk.6 És akkor Isten világosságának reménye napról napra növekszik majd bennünk, és „fényesebbé és fényesebbé válik, a tökéletes napig”7.
Titeket, akik úgy érzitek, sötétségben jártok, arra kérlek, bízzatok az emberiség Szabadítójának e biztos ígéretében: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”8
Világosság Afrikában
Néhány évvel ezelőtt feleségemmel, Harriettel emlékezetes élményben volt részünk, mely során láttuk eme ígéret beteljesedését. Nyugat-Afrikában jártunk, a világ egyik gyönyörű szegletében, ahol az egyház növekszik, az utolsó napi szentek pedig elbűvölőek. Nyugat-Afrikának azonban számos kihívással is szembe kell néznie. Különösen elszomorított az a szegénység, melyet ott tapasztaltam. A városokban magas a munkanélküliség aránya, és a családok gyakran küszködnek a napi szükségleteik kielégítésével és biztonságuk megteremtésével. Majd megszakadt a szívem, amikor sok drága egyháztagunkat is ilyen nélkülözésben láttam. Azt is megtudtam azonban, hogy e nagyszerű egyháztagok segítenek egymáson, hogy megkönnyítsék egymás terheit.
Végül megérkeztünk az egyik nagyváros közelében fekvő gyülekezeti házunkhoz, ahol viszont nem gondterhelt és sötétség által felemésztett, hanem vidám embereket találtunk, akik világosságot sugároztak magukból! A boldogság, melyet az evangélium miatt éreztek, ránk is átragadt, és felemelte a lelkünket. Az irántunk tanúsított szeretetük alázatra késztető volt, mosolyuk pedig őszinte és ragadós.
Emlékszem, akkor azt gondoltam, vajon élhet-e náluk boldogabb nép a föld színén. Bár e drága szenteket nehézségek és megpróbáltatások vették körül, telve voltak világossággal!
Elkezdődött a gyűlés, és én is megkezdtem a beszédemet. Nem sokkal később azonban elment az áram az épületben, és így teljes sötétségben maradtunk.
Egy ideig alig tudtam kivenni bárkit is a hallgatóság soraiban, de láttam és éreztem szentjeink ragyogó és gyönyörű mosolyát. Ó, hogy szerettem együtt lenni e csodálatos emberekkel!
Továbbra is sötétség volt a kápolnában, így a feleségem mellett helyet foglalva vártam, hogy visszaállítsák az áramot. Miközben várakoztunk, valami rendkívüli dolog történt.
Néhányan elkezdték énekelni a visszaállítás egyik himnuszát. Hamarosan többen csatlakoztak hozzájuk. Aztán még többen. Nemsokára kedves, áhítattal teli kórus hangja töltötte be a kápolnát.
Ezeknek az egyháztagoknak nem volt szükségük himnuszoskönyvre – kívülről tudták a himnuszokat! Egymás után énekelték a dalokat olyan energiával és lelkülettel, amely mélyen megérintett.
Végül ismét felgyulladtak a lámpák, világossággal töltve meg a termet. Harriet és én könnyáztatta arccal néztünk egymásra.
A nagy sötétség közepette e gyönyörű, csodálatos szentek világossággal töltötték meg az egyházi épületet és a lelkünket.
Nagyon megindító pillanat volt ez számunkra – Harriet és én soha nem fogjuk elfelejteni.
Jöjjetek a világosságra!
Igen, időnként úgy tűnhet, az életünket megérinti, sőt, beburkolja a sötétség. Olykor a minket körülvevő éjszaka nyomasztónak, csüggesztőnek és ijesztőnek tűnik.
A szívem bánkódik azon sok szomorúság miatt, mellyel néhányan szembenéztek, a fájdalmas magány és elcsigázó félelmek miatt, melyben részetek van.
Mindazonáltal bizonyságomat teszem, hogy az élő reménységünk Krisztus Jézusban van! Ő jelenti a valódi, tiszta és hatalommal teli kaput az isteni megvilágosodáshoz.
Tanúságomat teszem, hogy Krisztus mellett nem győzedelmeskedhet a sötétség, és soha nem fog diadalmat aratni Krisztus világossága felett!
Bizonyságomat teszem, hogy a sötétség nem tud megállni az élő Isten Fiának tündöklő világossága előtt!
Felhívást intézek mindannyiótokhoz, hogy nyissátok ki a szíveteket Őelőtte. Keressétek Őt tanulmányozás és ima által! Jöjjetek az egyházába, vagyis Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházába! Tanuljatok Őróla és az evangéliumáról, vegyetek részt tevékenyen benne, segítsetek egymásnak, és vidáman szolgáljátok Istenünket!
Testvéreim, a világ Szabadítója még a legsötétebb éj után is elvezet benneteket a fokozatosan érkező, édes és ragyogó hajnalhoz, mely bizonyosan felvirrad bennetek.
Amint Isten világosságának reménysége felé haladtok, ráébredtek egy szerető Mennyei Atya könyörületére, szeretetére és jóságára, „[akiben] nincsen… semmi sötétség”9. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus szent nevében, ámen.