A papság hatalma a fiúban
Tad R. Callister elder
a Hetvenek Elnökségének tagja
A fiúban lévő papság legalább olyan erőteljes, mint a férfiban lévő papság, ha igazlelkűen gyakorolják.
A dédnagyapám, George F. Richards, 1878-ban 17 éves volt. Ahogy akkoriban szokás volt, addigra már elrendelték elderré. Egyik vasárnap az édesanyja heves fájdalomra panaszkodott. Mivel az édesapja nem volt elérhető, megkérték a püspököt és néhány másik papságviselőt, hogy adjanak neki egy áldást, ám a fájdalom nem múlt el. Ezután édesanyja George-hoz fordult, és megkérte, hogy helyezze kezeit a fejére. George ezt írta a naplójába: „Az édesanyám szenvedése felett könnyezve és egy olyan szolgálat előtt állva, amilyet még soha azelőtt nem végeztem, visszavonultam egy másik szobába, ahol sírva imádkoztam.”
Miután megnyugodott, kezeit édesanyja fejére helyezte, és adott neki egy nagyon egyszerű áldást. Később megjegyezte: „A kezeim még édesanyám fején voltak, amikor egyszerre abbahagyta a nyöszörgést és megszűntek a fájdalmai.” Ezután a következő, mély éleslátásról tanúskodó megfigyelést jegyezte le a naplójába. Azt mondta, mindig is úgy érezte, hogy a püspök áldása nem azért nem mulasztotta el az édesanyja fájdalmát, mert az Úr nem tisztelte a püspök áldását, hanem azért, mert az Úr ezt az áldást egy fiúnak tartogatta, hogy megtanítsa neki, hogy a fiúban lévő papság legalább olyan erőteljes, mint a férfiban lévő papság, ha igazlelkűen gyakorolják.
Ma este erről a hatalomról szeretnék beszélni. Habár a diakónusok kvórumának elnökeire fogok utalni, az említett tantételek minden ároni papságot viselő fiatalra és a vezetőikre is érvényes, beleértve a tanítók kvórumának elnökeit és a papok kvóruma elnökeinek segédjeit.
Amíg misszióelnökként szolgáltam, megfigyeltem, hogy drámai növekedés történik a fiatal férfiak lelkiségében és vezetői képességeiben a missziós éveik alatt. Ha mennyiségileg ki tudnánk fejezni e tulajdonságokat az ároni papsági és missziós éveikre lebontva, akkor talán olyasmi eredményt kapnánk, mint amit az ezen a grafikonon látható kék vonal mutat. Szerintem legalább három kulcsfontosságú tényező játszik szerepet a missziós évek során bekövetkező növekedésben: (1) úgy bízunk ezekben a fiatal férfiakban, mint soha azelőtt; (2) magas, de szeretettel teli elvárásokat támasztunk velük szemben; és (3) képezzük, majd még tovább képezzük őket, hogy kiválóan eleget tudjanak tenni ezeknek az elvárásoknak.
Nagyon helyénvalóan feltehetné valaki a kérdést: „Miért ne alkalmazhatnánk ugyanezen tantételeket a diakónusok kvórumának elnökeinél? Ha ezt tennénk, a növekedés sokkal korábban kezdődne, és inkább úgy nézne ki, mint a grafikon zöld vonala. Egy pillanatig hadd beszéljek arról, hogy e jellemzők miként vonatkozhatnak a diakónusok kvórumának elnökére.
Először – bizalom. Nagy felelősséget bízhatunk a diakónusok kvórumának elnökére. Az Úr is ezt tette, amit jól szemléltet, hogy hajlandó kulcsokat adni nekik – jogot arra, hogy elnököljenek a kvórumuk felett, és irányítsák annak munkáját. E bizalom bizonyítékául a diakónusok kvórumának elnökét kinyilatkoztatás útján hívjuk el, nem csupán kor vagy bármilyen más tényező alapján. Eme egyház minden vezetőjének – beleértve a diakónusok kvórumának elnökét – joga van tudni, és tudnia kell, hogy kinyilatkoztatás útján hívták el. E bizonyosság segít neki tudni, hogy Isten mind bízik benne, mind pedig támogatja őt.
A második és harmadik jellemzők összefüggnek – a magas elvárások és az azok megvalósításához szükséges képzés. Fontos leckét tanultam a missziós mezőn: a misszionáriusok vagy felemelkednek a misszióelnök elvárásának szintjéhez, vagy lealacsonyodnak ahhoz. Így van ez a diakónusok kvórumának elnökével is. Ha csupán azt várják el tőle, hogy levezesse a kvórumgyűlést és eljárjon a püspökségi ifjúsági bizottsági gyűlésekre, akkor csupán ezt fogja tenni. De ti, vezetők, nagyszerűbb jövőképet is tárhattok eléjük – az Úr jövőképét. És miért olyan fontos a jövőkép? Mert a tágabb jövőkép nagyobb motivációt eredményez.
Ebben az egyházban minden elhívás velejárója a kinyilatkoztatás elnyerésére való jog. Ezért e diakónusok kvóruma elnököknek tudniuk kell, hogy joguk van kinyilatkoztatást kapni arra, kit javasoljanak tanácsosuknak; joguk van kinyilatkoztatást kapni az elveszettek megmentésére; és joguk van kinyilatkoztatást kapni abban, hogy képezzék a kvórumtagokat a kötelességeikben.
Egy bölcs vezető megtanítja a diakónusok kvóruma elnökének azokat a tantételeket, amelyek segítségére lesznek a kinyilatkoztatások elnyerésében. Megtaníthatja neki az Úr egyértelmű ígéretét: „Ha kértek, akkor kinyilatkoztatást kinyilatkoztatásra… kaptok” (T&Sz 42:61). Az Úr bőkezűen osztogatja a kinyilatkoztatásokat. Hát nem erre emlékeztette Joseph Smitht és Oliver Cowderyt is, amikor azt mondta: „…amilyen gyakran kérdeztél, utasítást kaptál a Lelkemtől” (T&Sz 6:14)? Ez igaz a diakónusok kvórumának elnökei esetében is. Az Úr szeret benneteket, és szeretné kinyilatkoztatni számotokra a gondolatát és az akaratát. El tudjátok képzelni, hogy az Úr olyan problémába botlik, amit nem tud megoldani? Én nem. Mivel jogosultak vagytok a kinyilatkoztatásra, Ő segíthet minden olyan problémát megoldanotok, mellyel kvórumotok elnökeként találkoztok, ha kéritek a segítségét.
Ti, csodálatos vezetők, megtaníthatjátok a diakónusok kvóruma elnökének, hogy a kinyilatkoztatás nem helyettesíti a kemény munkát és a házi feladatot. Henry B. Eyring elnök egyszer megkérdezte Harold B. Lee elnöktől: „Hogyan kaphatok kinyilatkoztatást?” Lee elnök így válaszolt: „Ha szeretnél kinyilatkoztatást kapni, végezd el a házi feladatodat!”1 A bölcs vezető megbeszélheti a diakónusok kvórumának elnökével, hogy milyen lelki házi feladatokat végezhet az arra való felkészüléshez, hogy tudja, kiket javasoljon tanácsosainak. Lehet, hogy fel kell tennie és meg kell válaszolnia olyan kérdéseket, mint: Ki lenne jó példa, aki fel tudná emelni a többi fiút? Vagy ki lenne fogékony a különleges kihívásokkal küzdők szükségleteire?
Végül pedig e bölcs vezető megtaníthatja neki, hogyan ismerje fel és kövesse az érkező kinyilatkoztatást. Mozgalmas, rohanó világban élünk, ahol megszokottak a vakító fények és a dübörgő hangszórók. Ennek a fiatal férfinak azonban tudnia kell, hogy ez a világ útja, nem pedig az Úré. A Szabadító egy jászol viszonylagos névtelenségében született; minden idők legnagyszerűbb és legpáratlanabb tettét egy csendes kertben vitte véghez; Joseph pedig egy liget magányában részesült az első látomásban. Isten válaszai a szelíd, halk hang által érkeznek – békét hozó vagy vigasztaló, jó cselekedetekre ösztönző, felvilágosító érzésekkel –, olykor apró gondolatcsírákkal, melyek, ha megbecsüljük és tápláljuk azokat, lelki cédrusfenyőkké nőhetnek. Néha e benyomások vagy gondolatok arra ösztönözhetik a diakónusok kvórumának elnökét, hogy olyan fiatal férfit javasoljon tanácsosának vagy egy megbízás elvégzésére, aki jelenleg kevésbé tevékeny.
Évekkel ezelőtt cövekelnökségként arra éreztünk késztetést, hogy elhívjunk egy jóravaló férfit cövekírnoknak. Akkoriban nehézséget okozott neki, hogy rendszeresen járjon az egyházba. Tudtuk azonban, hogy ha elfogadja az elhívást, nagyszerű munkát fog végezni.
Elé terjesztettük az elhívást, ő azonban így válaszolt: „Nem, nem hiszem, hogy el tudom vállalni.”
Ekkor a következő benyomásom támadt. Ezt mondtam: „Nos, akkor azt hiszem, a Glendale Cöveknek nem lesz cövekírnoka.”
„Hogy érti ezt? – kérdezte döbbenten. – Muszáj, hogy legyen egy cövekírnok.”
Így feleltem: „Azt szeretnéd, hogy valaki mást hívjunk el cövekírnoknak, amikor az Úr azt a sugalmazást adta, hogy téged hívjunk el?”
„Jól van – válaszolta –, elvállalom.”
És így is lett. Nem csupán sok férfi, hanem sok fiú is reagálni fog a hívásra, amikor tudják, hogy az Úr hívja el őket, és hogy az Úrnak szüksége van rájuk.
Ezután elmondhatjátok ennek a diakónusok kvóruma elnökének, hogy az Úr egyik elvárása vele szemben az, hogy mentse meg az elveszettet – kevésbé tevékenyt és nem egyháztagot egyaránt. Az Úr a következő kifejezésekkel jelentette ki küldetése lényegét: „Mert az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, a mi elveszett vala” (Máté 18:11). Ha a Szabadítónak elsődleges fontosságú, hogy megmentse az elveszettet, ha Thomas S. Monson elnöknek is elsődleges fontosságú, hogy ezt tegye – ahogyan azt egész élete tükrözi –, nem kellene-e hát, hogy minden vezető prioritása is ez legyen, és minden diakónusok kvórumának elnöke is hasonlóképpen tegyen? Szolgálatunk központi részeként vezetőségünk alapjául ama égető, ösztönző, lankadatlan elszántságnak kell szolgálnia, hogy megkeressük azokat, akik elvesztek, és visszahozzuk őket.
Egy fiatal férfi, akit meglátogattak a kvórumtársai, ezt mondta: „Nagyon meglepődtem, amikor… megjelentek harmincan a házunknál. […] Most már vágyat érzek arra, hogy elmenjek az egyházba.” Hogyan tudna egy fiatal ellenállni az ilyen szeretetnek és figyelemnek?
Nagy örömmel tölt el, amikor hallom azon diakónusok kvóruma elnökeinek történeteit, akik látják a jövőképet, és időnként ők tanítanak a kvórumgyűlések egészén vagy egy részén. Jó pár héttel ezelőtt részt vettem egy diakónusok kvóruma órán. Az egyik 12 éves fiú 25 perces leckét tanított az engesztelésről. Azzal kezdte, hogy megkérdezte diakónustársaitól, hogy szerintük mi az engesztelés. Ezután megosztott néhány jelentőségteljes szentírást, majd elgondolkodtató kérdéseket tett fel, amelyekre a többiek válaszoltak. Amikor azonban rájött, hogy több ideje van, mint amennyi leckével készült, volt annyi lélekjelenléte – és talán az édesapja is felkészítette őt erre előre –, hogy megkérdezze a jelenlévő vezetőket, tőlük miket kérdeztek az engeszteléssel kapcsolatban a missziójukon, és ők mit válaszoltak azokra a kérdésekre. Ezután a bizonyságával zárta a leckét. Csodálattal hallgattam. Ezt gondoltam: „Nem emlékszem, hogy valaha is én tanítottam volna egy lecke jelentős részét ároni pap koromban.” Felemelhetjük a lécet és a jövőképet e fiatal férfiaknak, ők pedig reagálni fognak rá.
Ti, vezetők, akkor emelitek fel legjobban e diakónusok kvóruma elnököket, amikor engeditek, hogy ők vezessenek, ti pedig kiléptek a reflektorfényből. Nem akkor magasztaljátok fel legjobban az elhívásotokat, amikor ti nagyszerű leckét tanítotok, hanem amikor segítetek nekik nagyszerű leckét tanítaniuk; nem akkor, amikor ti megmentitek az egyet, hanem amikor segítetek nekik ezt tenni.
Egy régi mondás szerint: ne hagyd, hogy benned rekedt dalokkal távozz e világról. Hasonlóképpen azt mondanám nektek, felnőtt vezetőknek, hogy ne hagyjátok, hogy belétek rekedt vezetői készségekkel mentsenek fel benneteket. Minden lehetőséget ragadjatok meg arra, hogy tanítsátok a fiataljainkat; tanítsátok meg nekik, hogyan készítsenek napirendet, hogyan vezessenek gyűléseket méltóságteljesen és barátságos hangvételűen, hogyan mentsék meg az egyet, hogyan készítsenek elő és adjanak le sugalmazott leckét, és hogyan kapjanak kinyilatkoztatást. Ez lesz sikeretek mércéje – a vezetés és lelkiség öröksége, melyet e fiatal férfiak szívébe és elméjébe véstetek.
Ha ti, diakónusok kvóruma elnökei, felmagasztaljátok az elhívásotokat, akkor már most eszközök lesztek Isten kezében, hiszen a fiúban lévő papság legalább olyan erőteljes, mint a férfiban lévő papság, ha igazlelkűen gyakorolják. És akkor, amikor templomi szövetségeket köttök, és misszionáriusok és az egyház jövőbeli vezetői lesztek, tudni fogjátok, hogyan kapjatok kinyilatkoztatást, hogyan mentsétek meg az egyet, és hogyan tanítsátok hatalommal és felhatalmazással a királyság tanát. Akkor váltok nemesi születési joggal rendelkező ifjúsággá. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, aki a világ Szabadítója és Megváltója, ámen.