Mennyei Atyánk lányai vagyunk
Elaine S. Dalton
a Fiatal Nők legutóbb felmentett általános elnöke
Isten leányaiként mindannyian egyedülállóak és különbözőek vagyunk körülményeink és tapasztalataink tekintetében. Mégis mindannyiunk része számít – mert mi számítunk.
A fiatal nők világszerte minden héten elismétlik a Fiatal Nők alapeszméjét. Bármely nyelven is hangozzon el, valahányszor hallom a következő szavakat: „Mennyei Atyánk lányai vagyunk. Ő szeret minket, és mi szeretjük Őt”1, a Lélek bizonyságot tesz a lelkemnek, hogy igazak. Nem csupán megerősítése ez az identitásunknak – hogy kik vagyunk –, hanem annak visszaigazolása is, hogy kié vagyunk. Egy felmagasztosult lény leányai vagyunk!
Minden országban és minden kontinensen olyan magabiztos és okos fiatal nőkkel találkozom, akik telve vannak világossággal, akiket megcsiszolt a kemény munka és a próbákkal teli élet, és akik tiszta és egyszerű hittel rendelkeznek. Erényesek. Szövetségüket megtartó lányok ők, akik „Isten tanú[i]ként áll[nak] mindig és mindenben, és minden helyen”2. Tudják, kik ők, és hogy jelentős szerepük van Isten királyságának felépítésében.
Amikor egyetemre jártam, tagja voltam a BYU Nemzetközi Néptáncegyüttesnek. Egyik nyáron a csoportunknak abban az egyedülálló kiváltságban volt része, hogy az európai missziókban turnézhattunk. Nehéz nyár volt ez a számomra, mert néhány hónappal azelőtt édesapám váratlanul elhunyt. A skóciai tartózkodásunk során különösen magányosnak éreztem magam és elcsüggedtem. Aznap este felléptünk az egyik kápolnában, majd az előadás után átmentünk a szomszédos misszióházba. Ahogy az épület felé sétáltam, észrevettem egy kőtáblát a kapu melletti rendezett előkertben. A következő állt rajta: „Bármi is légy, végezd jól a részed!” Abban a pillanatban e szavak mélyen megérintették a szívemet, és éreztem, ahogy a menny hatalmai felkarolnak és üzennek nekem. Tudtam, hogy egy szerető Mennyei Atya ismer engem. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Könnyes szemmel álltam a kertben. „Bármi is légy, végezd jól a részed!” Ezen egyszerű kijelentés nyomán újra tudatosult bennem, hogy Mennyei Atyám ismer engem, és terve van az életemre. A lelkület pedig, melyet éreztem, segített megértenem, hogy az én részem is számít.
Később megtudtam, hogy egykor ez a mondás ösztönözte David O. McKay prófétát, amikor fiatal misszionáriusként Skóciában szolgált. Egy épület falán látta meg a feliratot az élete és a missziója egy nehéz időszakában, és a szavak felemelték őt. Évekkel később, amikor ledöntötték az épületet, intézkedett, hogy a követ megszerezzék és elhelyezzék a misszióház kertjében.3
Isten leányaiként mindannyian egyedülállóak és különbözőek vagyunk körülményeink és tapasztalataink tekintetében. Mégis mindannyiunk része számít – mert mi számítunk. Napi szintű hozzájárulásaink, melyek során nevelünk, tanítunk és gondozunk másokat, tűnhetnek földhözragadtnak, lényegtelennek, nehéznek vagy időnként nyomasztónak is, ám ha szem előtt tartjuk a Fiatal Nők alapeszméjének első sorát – „Mennyei Atyánk lányai vagyunk. Ő szeret minket, és mi szeretjük Őt” –, az teljesen megváltoztatja a kapcsolatainkat és a hozzáállásunkat.
Nemrég, 92 esztendős korában elhunyt az én rendkívüli édesanyám. Úgy távozott e halandó létből, ahogyan élt – csendben. Nem úgy alakult az élete, ahogyan tervezte. A férje, az én édesapám, 45 éves korában hunyt el, hátrahagyva őt három gyermekkel – velem és a két fivéremmel. 47 éven át élt özvegyen. Úgy tartotta el a családunkat, hogy nappal egy iskolában tanított, esténként pedig zongoraleckéket adott. Ápolta idősödő édesapját, a nagyapámat, aki a szomszédban lakott. Gondoskodott róla, hogy mindannyian lediplomázzunk. Valójában azért ragaszkodott ehhez, hogy egy nap mi is tovább tudjunk adni valamit. Soha sem panaszkodott. Megtartotta szövetségeit, és mivel ezt tette, igénybe vehette a menny hatalmát, mely megáldotta az otthonunkat és csodákat művelt. Az ima, a papság és a szövetségek ígéreteire támaszkodott. Hithű volt az Úrnak nyújtott szolgálatában. Állhatatos odaadása minket, gyermekeket is megerősített. Gyakran felidézte nekünk a következő szentírást: „Én, az Úr, meg vagyok kötve, amikor megteszitek, amit mondok; de amikor nem teszitek meg, amit mondok, akkor nincs ígéret számotokra.”4 Ez volt a mottója, és tudta, hogy igaz. Megértette, mit jelent a szövetség megtartójának lenni. Soha nem kapott elismerést a világtól. Nem is szeretett volna. Megértette, ki ő, és hogy kihez tartozik – ő Isten leánya. Édesanyánkról valóban el lehet mondani, hogy jól végezte a részét.
Gordon B. Hinckley elnök egyszer ezt mondta a nőkről és az édesanyákról:
„…soha nem szabad szem elől tévesztenünk a nők erejét… Az édesanyák azok, akik a legközvetlenebbül hatással vannak gyermekeik életére. […] Az édesanyák gondoskodnak róluk, és ők nevelik őket az Úr útján. Hatásuk mindenek felett való. […]
Ők az élet teremtői. Ők a gyermekek gondozói. Ők a fiatal nők tanítói. Ők a mi felbecsülhetetlen társaink. Ők a mi munkatársaink Isten királyságának építésében. Mily nagyszerű is az ő szerepük, mily csodálatos a hozzájárulásuk!”5
Tehát, hogyan ülteti el egy anya vagy egy apa a leányában azt a magasztos és örök igazságot, hogy ő Isten leánya? Hogyan segítünk nekik kilépni a világból és belépni Isten királyságába?
Egy erkölcsileg elérzéketlenítő világban a fiatal nőknek olyan nőkre és férfiakra van szükségük, akik „Isten tanú[i]ként áll[nak] mindig és mindenben, és minden helyen”. Soha nem volt erre nagyobb szükség, mint most. A fiatal nőknek olyan anyákra és tanítókra van szükségük, akik az erényes női létet testesítik meg. Édesanyák! A lányotokkal való kapcsolatotok kiemelkedő fontosságú, ahogyan a példátok is. Az, hogy mennyire szeretitek és tisztelitek az édesapját, az ő papságát és isteni szerepét, vissza fog tükröződni és talán fel is fog erősödni lányotok hozzáállásában és viselkedésében.
Mi az a rész, melyet jól kell végeznünk? A család kiáltvány világosan kijelenti:
„Isten terve szerint az apáknak szeretetben és igaz módon kell családjukat irányítaniuk, valamint gondoskodniuk kell a család szükségleteiről és annak védelméről. Az anyák elsősorban gyermekeik gondozásáért felelősek. Az anyáknak és az apáknak egyaránt kötelességük, hogy egyenlő partnerekként segítsék egymást e szent feladatok ellátásában. […]
Figyelmeztetjük azokat az egyéneket, akik megszegik az erkölcsi tisztaság szövetségeit, akik házastársukat vagy gyermeküket bántalmazzák, vagy nem látják el családi kötelezettségeiket, hogy egy napon mindezért felelni fognak Isten előtt.”6
Mormon, korának pusztuló társadalmában azt siratta, hogy a nőket megfosztották attól, ami mindennél drágább és értékesebb – a szüzességüktől és az erkölcsi tisztaságuktól.7
Ismételten megújítom azon felhívásomat, hogy térjünk vissza az erényhez! Az erény Isten leányainak ereje és hatalma. Vajon milyen lenne a világ, ha az erényt – a magas erkölcsi normákra alapozott gondolatok és viselkedés mintáját8 – legnagyobb becsben tartott értékként helyeznék vissza a társadalmunkba? Ha az erkölcstelenség, a pornográfia és a bántalmazás visszaszorulna, vajon kevesebb széthullott házasság, összetört élet és összetört szív lenne? Vajon a média felemelné és ösztönözné, ahelyett, hogy tárgyiasítja és lealacsonyítja Isten értékes leányait? Ha az egész emberiség valóban megértené annak a kijelentésnek a fontosságát, hogy „Mennyei Atyánk lányai vagyunk”, vajon hogyan tekintenének a nőkre és bánnának velük?
Néhány évvel ezelőtt, amikor a Konferencia-központ építése már majdnem teljesen befejeződött, a páholyoknál védősisakban és -szemüvegben léptem be e szent épületbe, hogy segítsek felporszívózni a szőnyeget, melyet a férjem segített letenni. Ott, ahol most a pulpitus áll, egy rakodógép hordta el az építési törmeléket, ezért nagy volt a por az épületben, amely az új szőnyegre rakódott le. Az én feladatom volt a porszívózás. Így hát porszívóztam, és porszívóztam, és porszívóztam. Három nappal később a kis porszívóm kiégett!
Az ebben a gyönyörű épületben tartott első általános konferencia előtti nap délutánján felhívott a férjem. Éppen az utolsó szőnyegdarabot helyezte le – e történelmi pulpitus alatt.
Ezt kérdezte: „Melyik szentírást írjam fel a szőnyeg hátoldalára?”
Azt válaszoltam: „A Móziás 18:9-et: »[Állj] Isten tanújaként… mindig és mindenben, és minden helyen.«”
E rendkívül kihívásokkal teli világban pontosan ez az, amit látok, hogy a fiatal nők és az egyházban lévő valamennyi nő tesz. Jó hatással vannak. Erényesek és példamutatók, intelligensek és szorgalmasak. Változást idéznek elő, mert ők maguk is mások. Jól végzik a részüket.
Évekkel ezelőtt, amikor ezt a szőnyeget porszívóztam – megpróbálván jól végezni a részem –, nem tudtam, hogy egy nap az én lábam is érinteni fogja az e pulpitus alatti szőnyeget.
Ma Isten leányaként állok előttetek, és tanúskodom arról, hogy Ő él. Jézus a Krisztus. Ő a Megváltónk. Az Ő végtelen, engesztelő áldozatának köszönhetően egy nap visszatérhetek Őhozzá, hogy Vele együtt éljek – kiállva a próbát, tisztán, és egy örökkévaló családhoz pecsételve. Örökké dicsérni fogom Őt azért a kiváltságért, hogy nő, feleség és anya lehetek. Bizonyságomat teszem, hogy Isten prófétája, Thomas S. Monson elnök vezet minket, és hálás vagyok azokért az igazlelkű férfiakért, kiknek papsági hatalma megáldja az életemet. Továbbá örökké hálás leszek azért az erőért, melyet a Szabadító végtelen engesztelésének képessé tévő hatalmán keresztül kapok, ahogy igyekszem „jól végezni a részem”. Jézus Krisztus nevében, ámen.