Az engedelmesség áldásokat eredményez
Thomas S. Monson elnök
Az igazságról való tudásra, valamint a legnagyobb kérdésekre adott válaszokra akkor teszünk szert, amikor engedelmeskedünk Isten parancsolatainak.
Szeretett testvéreim! Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek veletek ma délelőtt! Azért imádkozom, hogy hitetek és imáitok meghallgatásra találjanak, mikor a felkérésre válaszolva hozzátok szólok.
A világon lévő férfiak és nők mindig is igyekeztek megismerni és megérteni ezt a halandó létet, abban betöltött helyüket és szerepüket, valamint a békességhez és boldogsághoz vezető utat. Mindannyian ezt kutatjuk.
Ez a tudás az egész emberiség számára elérhető. Olyan igazságok alkotják, melyek örökkévalók. A Tan és a szövetségek 1. szakaszának 39. versében ez áll: „Mert íme, lássátok, az Úr Isten; és a Lélek bizonyságot tesz, és a bizonyság igaz, és az igazság, örökkön-örökké megmarad.”
A költő így írt:
Mert elmúlhat egyszer a föld és az ég,
De az igazság, mely alapja mindennek,
Állandó és fennáll örökké.1
Néhányan azt kérdezik: „Hol található ez az igazság, és honnan ismerhetem fel?” Egy kinyilatkoztatásban, melyet Joseph Smith próféta 1833 májusában kapott az ohiói Kirtlandben, az Úr kijelentette:
„…az igazság a dolgok ismerete úgy, ahogy azok vannak, és ahogy azok voltak, és ahogy azok el fognak jönni…
Az igazság Lelke Istentől való…
És senki nem kap teljességet, csak ha betartja a parancsolatait.
„Aki betartja [Isten] parancsolatait, igazságot és világosságot kap, mígnem megdicsőül az igazságban és minden dolgot tud.”2
Milyen dicsőséges ígéret! „Aki betartja [Isten] parancsolatait, igazságot és világosságot kap, mígnem megdicsőül az igazságban és minden dolgot tud.”
Ebben a felvilágosult korban, mikor az evangélium teljessége visszaállíttatott, sem nektek, sem nekem nincs szükségünk arra, hogy feltérképezetlen tengerek felé hajózva vagy jelöletlen ösvényekre lépve induljunk az igazság keresésére. Szerető Mennyei Atyánk már megtervezte az utunkat, és gondoskodott egy hibátlan térképről, amely nem más, mint az engedelmesség. Az igazságról való tudásra, valamint a legnagyobb kérdésekre adott válaszokra akkor teszünk szert, amikor engedelmeskedünk Isten parancsolatainak.
Az egész életünk során tanuljuk az engedelmességet. Egészen fiatal korunktól kezdve azok, akiknek felelőssége rólunk gondoskodni, szabályokat és irányvonalakat adnak nekünk, hogy biztonságban legyünk. Az élet sokkal egyszerűbb lenne mindannyiunk számára, ha teljesen betartanánk ezeket szabályokat. Sokan közülünk tapasztalati úton tanuljuk meg, hogy bölcs dolog engedelmesnek lenni.
Fiatal koromban a családom minden nyáron kora júliustól kora szeptemberig kiköltözött a Utah állambeli Provo-kanyon egyik üdülőtelepére, a Vivian Parkba, ahol volt egy kis faházunk.
Azokban a gondtalan napokban az egyik legjobb barátom Danny Larsen volt. Az ő családjuknak is volt egy kis háza a parkban. Mindennap vele együtt fedeztem fel a fiúk paradicsomát: pecáztunk a patakban és a folyóban, kavicsokat és egyéb kincseket gyűjtöttünk, kirándultunk, sziklát másztunk, és egyszerűen csak próbáltuk minden nap minden egyes percét kiélvezni.
Az egyik reggel Danny és én úgy határoztunk, hogy az összes kanyonbeli barátunkkal tábortüzet fogunk rakni. Csupán meg kellett tisztítanunk a közeli mezőn egy területet, ahol majd összegyűlhetünk. A mezőt borító júniusi fű száraz volt és szúrós, ezért a mező így nem volt alkalmas a céljainkra. Elkezdtük kitépkedni a hosszú fűcsomókat, azt tervezve, hogy megtisztítunk egy nagy, kör alakú területet. Teljes erőbedobással tépkedtük a füvet, de a makacs gazból csupán néhány maroknyival boldogultunk. Tudtuk, hogy ez a feladat egész nap el fog tartani, a lelkesedésünk és az energiánk is fogytán volt.
Ekkor azonban a nyolcéves elmémbe hirtelen bevillant a tökéletes megoldás. Ez mondtam Dannynek: „Egyszerűen csak le kellene égetnünk a gazt! Égetünk egy kör alakú részt a talajon!” Ő készségesen egyetértett, én pedig elrohantam a házikónkhoz néhány szál gyufáért.
Mielőtt még bárki közületek azt gondolná, hogy nyolcévesen megengedték nekünk, hogy gyufát használjunk, szeretném tisztázni, hogy Dannynek és nekem is megtiltották, hogy felnőtt felügyelete nélkül bármit is meggyújtsunk. Többször is figyelmeztettek mindkettőnket a tűz veszélyeire. Én azonban tudtam, hogy a családtagjaim hol tartották a gyufát, nekünk pedig kellett egy tisztás. Nagyon bele sem gondolva az egészbe elrohantam a házhoz, és meggyőződve arról, hogy senki sem vesz észre, felmarkoltam, majd gyorsan zsebre vágtam néhány szál gyufát.
Izgatottan visszafutottam Dannyhez, tudván, hogy nálam volt a megoldás a problémánkra. Emlékszem, ahogy elképzeltem, hogy a tűz majd bizonyára csak egy akkora területet fog felégetni, amekkorára nekünk szükségünk volt, utána pedig valamilyen varázslatos módon majd kioltja magát.
Egy nagyobb kődarabon meggyújtottam a gyufát, majd lángra lobbantottam a kiszáradt júniusi füvet. Úgy gyulladt be, mintha előtte benzinnel locsolták volna le! Először Danny és én is izgalommal néztük, ahogy a nem kívánt gaz eltűnik, aztán hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tűz nem fog magától kialudni. Kétségbeesve jöttünk rá, hogy sehogy sem tudjuk eloltani. A tomboló lángok elkezdtek terjedni a hegyoldal felé, veszélybe sodorva ezzel az ott álló fenyőfákat és minden mást is, ami az útjukba esett.
Végül nem maradt más választásunk: segítségért szaladtunk. Nemsokára a Vivian parkban lévő összes férfi és nő ide-oda rohangált vizes vászonzsákokkal, és azzal csapdosva próbálták eloltani a tüzet. Jó néhány órával később az utolsó parázsló részt is kioltották. Az ősfenyves megmenekült, ahogyan azok a házak is, melyeket szintén elértek volna a lángok.
Danny és én is számos nehéz, de annál fontosabb leckét tanultunk meg aznap – nem utolsó sorban azt is, hogy milyen fontos az engedelmesség.
A szabályok és törvények azért vannak, hogy gondoskodjanak a fizikai biztonságunkról. Hasonlóképpen az Úr is biztosított számunkra irányvonalakat és parancsolatokat, hogy gondoskodjon lelki biztonságunkról, hogy sikeresen végig tudjunk haladni a gyakran csalóka halandó léten, és végezetül visszatérhessünk Mennyei Atyánkhoz.
Évszázadokkal ezelőtt, amikor egy nemzedék túlzásba vitte az állatáldozatok gyakorlatát, Sámuel nyíltan kijelentette: „Ímé, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél!”3
Ebben az adományozási korszakban az Úr kinyilatkoztatta Joseph Smith prófétának, hogy „az Úr a szívet és készséges elmét követel meg; és a készségesek és engedelmesek eszik majd Sion földjének javát ezen utolsó napokban”4.
Az összes ősi és jelenkori próféta tudta, hogy az engedelmesség elengedhetetlen a szabadulásunkhoz. Nefi kijelentette: „Megyek és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt.”5 Habár mások megingottak hitükben és engedelmességükben, Nefi egyetlen egyszer sem ingott meg abban, hogy megtegye, amit az Úr kért tőle. Ez pedig őt követően még számos nemzedékre hozott áldást.
Ábrahám és Izsák története is szívbemarkoló példája az engedelmességnek. Milyen fájdalmasan nehéz lehetett Ábrahámnak Isten parancsolatának engedelmeskedve elvinni szeretett fiát, Izsákot, Mórija földjére, hogy áldozatul felajánlja! El tudjuk képzelni, hogy milyen hatalmas teher nehezedett Ábrahám szívére, miközben a kijelölt hely felé haladtak? Bizonyára fájdalom szaggatta a testét és a lelkét, miközben Izsákot megkötözte és felfektette az oltárra, majd fogta a kést, hogy megölje őt. Megingathatatlan hittel és feltétel nélküli bizalommal volt az Úr iránt, engedelmeskedve az Úr parancsának. Mily dicsőséges volt a kijelentés, és milyen csodás fogadtatásra lelt: „Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenednek én érettem.”6
Ábrahám próbára tétetett, hithűsége és engedelmessége miatt pedig az Úr egy dicsőséges ígéretet adott számára: „…megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.”7
Habár tőlünk nem kívánják, hogy engedelmességünket ily drámai és szívbemarkoló módon bizonyítsuk, az engedelmesség mindannyiunktól megköveteltetik.
Joseph F. Smith elnök 1873 októberében kijelentette: „Az engedelmesség a menny első törvénye”8.
Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta: „Az utolsó napi szentek boldogsága, az utolsó napi szentek békessége, az utolsó napi szentek fejlődése, az utolsó napi szentek boldogulása, e nép örök megváltása és felmagasztosulása abból származik, hogy engedelmességgel fogadja Isten… tanácsait.”9
Az engedelmesség minden próféta fémjele, mely az idők során erőt és tudást adott számukra. Elengedhetetlen számunkra felismerni azt, hogy nekünk is megadatott az erő és tudás eme forrása. Mindannyiunk számára rendelkezésre áll ma, amikor engedelmeskedünk Isten parancsolatainak.
Az évek során számtalan olyan emberrel találkoztam, aki különösen hithű és engedelmes volt. Az ő példamutatásuk megáldott és inspirált engem. Hadd osszak meg veletek egy történetet két ilyen emberről.
Walter Krause az egyház állhatatos tagja volt, aki a családjával együtt a második világháború utáni Kelet-Németország területén élt. Az ország azon részén akkoriban fennálló korlátozott szabadság okozta nehézségek ellenére Krause testvér olyan ember volt, aki szerette és szolgálta az Urat. Hithűen és tudatosan elvégzett minden rábízott feladatot.
A másik férfit Denndörfer Jánosnak hívták. Ő eredetileg magyar származású volt, de Németországban tért meg az egyházhoz, és 1911-ben, 17 évesen keresztelkedett meg. Nem sokkal ezután visszatért Magyarországra. A második világháború után tulajdonképpen saját hazája foglyává vált Debrecenben. A szabadság a magyar néptől is elvétetett.
Walter Krause, aki nem ismerte Denndörfer testvért, azt a feladatot kapta, hogy legyen a házitanítója, és rendszeresen látogassa meg. Krause testvér felhívta a házitanítótársát, és azt mondta neki: „Azt a feladatot kaptuk, hogy látogassuk meg Denndörfer János testvért. El tudnál velem jönni ezen a héten, hogy meglátogassuk, és átadjunk neki egy evangéliumi üzenetet?” Majd hozzátette: „Denndörfer testvér mellesleg Magyarországon él.”
Meghökkent társa kérdéssel felelt: „Mikor indulunk?”
„Holnap” – jött a válasz Krause testvértől.
„És mikor fogunk hazajönni?” – kérdezte a társa.
Krause testvér így válaszolt: „Ó, úgy egy hét múlva – már ha egyáltalán vissza tudunk jönni.”
A két házitanító elindult tehát meglátogatni Denndörfer testvért, vonattal és busszal utazva Németország északkeleti részéből egészen Debrecenig, mely egy elég hosszú út volt. Denndörfer testvérnek utoljára a háború előtt voltak házitanítói. Most, amikor meglátta az Úr eme szolgáit, szíve túlcsordult a hálától. Először kezet sem akart fogni velük. Inkább besietett a hálószobájába, és egy kis szekrényből elővett egy dobozt, amiben évekig a tizedét gyűjtögette. Átadta a tizedet a házitanítóinak, majd ezt mondta: „Na, most már elszámoltam az Úrral. Most már érdemes vagyok arra, hogy kezet fogjak az Úr szolgáival.” Krause testvér később elmondta nekem, hogy elmondhatatlanul megérintette annak gondolata, hogy ez a hithű testvér, akinek már hosszú évek óta nem volt kapcsolata az egyházzal, engedelmesen és következetesen félretette szerény keresete 10 százalékát, hogy majd befizethesse a tizedét. Úgy tette félre, hogy azt sem tudta, mikor tudja majd befizetni, vagy hogy egyáltalán lesz-e lehetősége rá.
Walter Krause testvér kilenc éve, 94 éves korában hunyt el. Egész élete során hithűen és engedelmesen szolgált, mely ösztönzőleg hatott mindenki számára, ahogyan számomra is. Amikor valamilyen feladat elvégzésére kérték, ő soha nem kétkedett, soha nem zúgolódott, és soha nem állt elő semmilyen kifogással.
Drága fivéreim és nővéreim, az életünk nagy próbatétele az engedelmesség. „És próbára tesszük őket ezzel – mondta az Úr, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik.”10
A Szabadító kijelentette: „Mert mindazoknak, akik áldást kívánnak kezemtől, meg kell maradniuk abban a törvényben, amely az adott áldásra kijelöltetett, és annak kitételeiben, amint azok már a világ megalapítása előtt meg lettek alapítva.”11
A Szabadítónál senki sem példázta jobban az engedelmességet. Pál a következő megfigyelést tette Vele kapcsolatban:
„Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet;
És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek.”12
A Szabadító azáltal mutatta meg Isten valódi szeretetét, hogy tökéletes életet élt, és tiszteletben tartotta saját szent küldetését. Soha nem volt gőgös. Soha nem fuvalkodott fel a kevélységtől. Soha nem volt hűtlen. Mindig alázatos volt. Mindig őszinte volt. Mindig engedelmes volt.
Habár az ördög, a megtévesztés mestere megkísértette, és bár fizikailag teljesen legyengült és éhezett a 40 napon és éjen át tartó böjtöléstől, még amikor a gonosz a legvonzóbb és legcsábítóbb ígéretekkel is környékezte meg Jézust, Ő isteni példát mutatott nekünk az engedelmességből azáltal, hogy nem hagyta magát eltéríteni attól, amiről tudta, hogy helyes.13
Amikor szembesült a Gecsemáné gyötrelmével – ahol oly nagy fájdalmat kellett elviselnie, hogy verejtéke hatalmas vércseppekként hullott a földre14 –, az engedelmes Fiú példájaként így szólt: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!”15
A Szabadító azt az utasítást adja nekünk, amit ősi apostolainak is adott: „Kövess engem!”16 Hajlandóak vagyunk engedelmeskedni?
A tudás, melyet keresünk, a válaszok, melyeket hőn óhajtunk, valamint az erő, melyre ma vágyunk a bonyolult és változó világ kihívásainak legyőzésére, a miénk lehet, ha készségesen engedelmeskedünk az Úr parancsolatainak. Újra csak idézném az Úr szavait: „Aki betartja [Isten] parancsolatait, igazságot és világosságot kap, mígnem megdicsőül az igazságban és minden dolgot tud.”17
Alázatos imám, hogy részünk legyen azokban a bőséges jutalmakban, melyeket az engedelmeseknek ígérnek. Jézus Krisztus, a mi Urunk és Szabadítónk nevében, ámen.