Ajánld fel cselekedeteidet!

elder Neal A. Maxwell

a Tizenkét Apostol Kvórumából

A felajánláson elmélkedve és arra törekedve érthető, ha bensőnk megremeg amiatt, amit tőlünk kívánhatnak. Az Úr azonban vigasztalóan így szólt: „Elegendő nektek az én kegyelmem” (T&Sz 17:8).

Ez a beszéd azokhoz szól, akik nem tökéletesek, ám mégis törekvőek a hitben. Elsődleges hallgatóságom, mint mindig, én magam vagyok.

Hajlamosak vagyunk a felajánlásra úgy gondolni, mint anyagi javaink puszta átadására, ha arra mennyei utasítást kapunk. A végső felajánlás azonban önmagunk felajánlása Istennek. Krisztus a mindent felölelő szív, lélek, elme szavakat használta, amikor az első parancsolatról beszélt, ami állandóan, nem pedig csak időszakosan hatályos. (Lásd Máté 22:37.) Ha betartjuk, cselekedeteink cserébe teljes mértékben felajánlásra kerülnek lelkünk tartós jóléte érdekében (lásd 2 Nefi 32:9).

Az ilyesfajta teljesség magában foglalja az érzések, gondolatok, szavak és tettek alázatos összetartását, ami merőben ellentétes az eltávolodással: „Mert hogyan ismerné meg az ember az olyan gazdát, akit nem szolgált, aki idegen neki, és aki szíve gondolataitól és szándékaitól távol áll?” (Móziás 5:13)

Sokan azért hagyják figyelmen kívül a felajánlást, mert túl elvontnak vagy túl rémisztőnek hat. A közülünk szorgalmasak azonban érzik a halogatással elegyített csekély fejlődés iránti isteni elégedetlenséget. Ezért következik tehát szerető tanács, az irány megerősítésével, az út folytatására való buzdítással és személyes, tőlünk elválaszthatatlan nehézségek megtapasztalása idejére adott vigasszal együtt.

Nem egy pillanat alatt érjük el a lelki alárendelést, hanem egyre nagyobb előrelépés által, mely során egymást követő gázlóköveket használunk. A gázlóköveket pedig amúgy is csak egyesével lehet használni. Akaratunk idővel „eggyé le[het] az Atya akaratával”, amikor hajlandóak leszünk magunkat Istennek „alávetni, … mint egy gyermek atyja akaratának.” (Lásd Móziás 15:7; 3:19.) Máskülönben hiába vagyunk szorgalmasak, a világ légörvényei továbbra is megtántorodásra kényszerítenek.

Ma is időszerűek az anyagi felajánlásra vonatkozó szemléltetések. Amikor Anániás és Safira eladta birtokát, mégis „félre tőn az árából”, vagyis megtartotta annak egy részét. (Lásd Ap.Csel. 5:1–11.) Közülünk oly sokan ragaszkodunk minden áron egy bizonyos „részhez”, még rögeszméinket is becses tulajdonként kezelve. Így tehát bármit is adtunk már, az utolsó részről való lemondás a legnehezebb. Természetesen a részleges lemondás is dicséretes, de erőteljesen hasonlít e kifogáshoz: „Már adtam erre a célra.”(Lásd Jakab 1:7–8.)

Előfordulhat például, hogy olyan különleges készségeink vannak, amikről tévesen úgy véljük, valamiképp a saját tulajdonunk. Ha továbbra is jobban ragaszkodunk ezekhez, mint Istenhez, akkor meghátrálunk a mindent felajánló, első parancsolat elől. Mivel Isten tart fenn minket napról napra éltető levegővel, nem ajánlatos az ilyen dolgok miatt történő kifulladás (lásd Móziás 2:21)!

Botlókő tűnik fel akkor is, amikor Istent nagylelkűen szolgáljuk időnkkel és bankszámlánkkal, ám mégis visszatartjuk bensőnk néhány részét, azt juttatva ezzel kifejezésre, hogy nem vagyunk még teljességgel az övé!

Néhányaknak nehézséget jelent, amikor bizonyos feladatok eltakarják a naplementéjüket. Szolgáljon azonban példaként Keresztelő János, aki ezt mondta Jézus növekvő nyájáról: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” (János 3:30.) Ha jelenlegi feladatainkat tévesen úgy tekintjük, mint az egyedüli mutatóját annak, hogy Isten mennyire szeret minket, az csak hozzájárul ahhoz, hogy vonakodunk megválni tőlük. Testvérek, egyéni értékünkről már megmondta Isten, hogy „nagy”, és ez nem ingadozik, mint a részvények árfolyama.

Más gázlókövek azért maradnak felhasználatlanul, mert a gazdag, igazlelkű ifjúhoz hasonlóan nem vagyunk még készek szembenézni azzal, amiben még hiányosságaink vannak (lásd Márk 10:21). Ez az önzés maradványait tárja fel.

Számos példája van a meghátrálásnak. A terresztriális királyságban például tiszteletreméltó, hamisan biztosan nem tanúskodó emberek lesznek, akik azonban „nem tesznek bátran bizonyságot Jézusról” (T&Sz 76:75, 79). A Jézusról való bátor bizonyságtétel legjobb módja az, ha állandóan egyre hasonlóbbá válunk hozzá, és az felajánlás, ami megformálja az őt követő jellemet (lásd 3 Nefi 27:27).

Az említett kihívásokkal történő szembenézés során szerencsére sokat segíthet a lelki felajánlás – néha segít elengednünk dolgokat, akár még a halandó életet is, máskor „erősen kapaszkodni” segít, és megint máskor segít a következő gázlókövet használni (lásd 1 Nefi 8:30).

Azonban ha nincs megfelelő rálátásunk, a következő néhány méter rettentőnek tűnhet. Bár a szűk látókörű Lámán és Lémuel tudatában volt annak, hogy Isten megáldotta az ősi Izráelt, hogy el tudjanak menekülni a hatalmas fáraó és nagy serege elől, ám abban nem volt hite, hogy Isten segíteni tud nekik egy egyszerű, helybéli Lábán leküzdésében.

Az is eltéríthet minket, ha túlságosan foglalkozunk azokkal, akik felettünk állnak szakmailag vagy a hobbinkban. Azzal, ha „idegen istenek” kedvében járunk az igaz Isten helyett, szintén megszegjük az első parancsolatot. (Lásd 2 Mózes 20:3.)

Néha még védelmére is kelünk sajátosságainknak, mintha egyéniségünk valamiképp ezekből a kitüremkedésekből állna. A tanítványi mivolt azonban olyan sporthoz hasonlítható, amelyben a küzdő felek érintkezésbe kerülnek egymással, ahogy Joseph próféta is mondta:

„Hatalmas, durva … kőhöz hasonlítok; csak az finomít rajtam, ha valami más dologgal kapcsolatba lépek, és többszörös erővel ütközöm neki. (…) Így leszek sima és csiszolt nyíllá a Mindenható tegezében” (Teachings of the Prophet Joseph Smith, vál. Joseph Fielding Smith [1976], 304. o.).

Mivel a térd gyakran sokkal hamarabb meghajlik, mint az elme, ezen „rész” visszatartása megfosztja Isten művét az emberiség néhány legnagyobb elméjétől. Sokkal jobb alázatosnak lenni, mint Mózes, aki olyan dolgokat tanult, „amit sohasem gondol[t] volna”. (Mózes 1:10.) Ám sajnos, testvérek, a szabad akarat és az öntudat finom összeszövődése során oly sok vonakodás tapasztalható! Az elme meghajlása győzelem is egyben, mivel utána ez tárja fel előttünk Isten messze ható és „magasabb utait” (lásd Ésaiás 55:9).

Ironikus módon a túlzott figyelem, bármilyen jó dologra fordítsuk is, csökkentheti Isten iránti odaadásunkat. Lehetséges például, hogy valaki nagyon belemerül a sportba és a test szolgálatába, ami látható is magunk körül. Előfordulhat, hogy valaki tisztelettel fordul a természet felé, ám rá se hederít a természet Istenére. Esetleg mások kivételesen nagy jelentőséget tulajdonítanak a zenének vagy egy nagyszerű szakmának. Az ilyen esetekben a törvény nehezebb dolgai gyakran háttérbe szorulnak (Máté 23:23; lásd még 1 Korinthusbeliek 2:16). Csak a Magasságos vezérelhet el minket teljességgel arra, hogy a lehető legjobbat tegyük.

Jézus nyomatékosan kijelentette, hogy a két nagy parancsolattól függ minden – nem pedig fordítva! (Lásd Máté 22:40.) Az első parancsolat nem kerül hatályon kívül csak azért, mert lelkesen törekszünk egy alacsonyabb jóra, hiszen nem imádhatunk alacsonyabb istent.

Mielőtt élvezhetnénk igazlelkű erőfeszítéseink gyümölcsét, ismerjük fel hát először Isten kezét! Különben okoskodások jelennek meg, amik között szerepel: „Az én hatalmam és az én kezemnek ereje szerzette nékem e gazdagságot!” (5 Mózes 8:17.) Vagy talán kérkedünk, ahogy azt az ősi Izráel tette (kivéve Gedeon szándékosan kicsiny seregét), azzal dicskedve, hogy „az én kezem szerzett szabadulás nékem” (Bírák 7:2). Ha saját kezünket magasztaljuk, az kétszer olyan nehézzé teszi Isten kezét meglátnunk minden dologban! (Lásd Alma 14:11; T&Sz 59:21.)

A valaha is élt egyik legnagyobb ember, Mózes, a Mériba hegyen belefáradt a vizet követelő nép lármájába. Pillanatnyi meggondolatlanságában Mózes így szólt: „Fakasszunk-é néktek vizet?” (Zsoltárok 106:33; 3 Mózes 20:10; lásd még 5 Mózes 4:21.) Bár helytelen ragozást használt, az Úr mellette állt gyengeségében és továbbra is felmagasztalta őt. Jól tennénk, ha olyan alázatosak lennénk, mint Mózes (lásd 4 Mózes 12:3)!

Jézus soha, soha, soha nem tévesztette szem elől a célt! Bár oly sok jót téve járt az emberek között, mindig is tudta, hogy előtte áll a kiengesztelés, és elfogadva az Atya akaratát így könyörgött: „Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára.” (János 12:27; lásd még 5:30; 6:38.)

Miközben ti és én mélyebb szeretetet, nagyobb türelmet és alázatot alakítunk ki, annál több lesz, amit majd Istennek és az emberiségnek adhatunk. Emellett senki más nem áll pontosan ugyanazon a lehetőségeket rejtő emberi röppályán, amin mi.

Előfordulhat, hogy a gázlókövek új területekre visznek bennünket, amiket talán vonakodunk felderíteni. Ezért azok, akik sikeresen használják gázlóköveiket, erős motivációt jelentenek nekünk, hiszen általában jobban odafigyelünk azokra, akiket csodálunk. Az éhező tékozló fiú emlékezett otthona ínycsiklandó ételeire, ám más emlékek is vonzották, amikor kijelentette: „Elmegyek az én atyámhoz.” (Lukács 15:18)

A végső megalázkodásra való törekvés során igazából akaratunk jelenti az egyetlen dolgot, amit valójában Istennek adhatunk. A neki adott szokásos ajándékokra és származékaikra jogosan rábélyegezhetnénk: „Vissza a Feladónak”, nagy F-fel. Ám még akkor is, amikor Isten cserébe elfogadja ezt az egyetlen ajándékot, a teljes mértékben hithűeknek minden megadatik, amivel Ő bír (lásd T&Sz 84:38). Milyen vételi árfolyam!

Mindeközben néhány valóság nem változik: Isten adta életünket, szabad akaratunkat, tehetségeinket és lehetőségeinket; Ő adta tulajdonainkat; Ő adta kijelölt élettartamunkat, sőt, az ahhoz szükséges éltető levegőt is (T&Sz 64:32). Ezt szem előtt tartva elkerüljük a helytelen méretarány hibáját, ami időnként sokkal kevésbé nevetséges, mintha egy kisebb kamarakórust összetévesztenénk a Tabernákulum Kórussal!

Nem csoda hát, hogy Hinckley elnök nagy hangsúlyt fektet arra, hogy szövetséges nép vagyunk, kiemelve az úrvacsora, a tized és a templom szövetségeit, melyben az áldozatot „a kiengesztelés lényegi elemének” nevezte. (Teachings of Gordon B. Hinckley [1997], 147. o.)

Az Üdvözítő lélegzetelállító alázatot tanúsított, amikor szembenézett a kiengesztelés kínjával és gyötrelmével, és „majdhogynem visszaretten[t] a keserű pohártól” (T&Sz 19:18). A mi kisebb vonatkozású, tökéletlen valóságunkban mi is találkozunk megpróbáltatásokkal, és azt kívánjuk, valamiképp vétessenek el tőlünk.

Gondoljatok bele, milyen lett volna Jézus szolgálata, ha inkább további csodákat tett volna a Gecsemáné és a Kálvária mindent felülmúló csodája helyett! Más csodái életek meghosszabbítását és a fájdalmak csökkentését hozták el – néhányaknak. Ám hogyan is hasonlíthatnánk ezeket a csodákat az egyetemes feltámadás legnagyobb csodájához? (Lásd 1 Kor. 15:22.) A kenyér és a hal megsokasítása táplálékot adott az éhező sokaságnak. Ám az emberek újra megéheztek, míg azok, akik az Élő Kenyérből esznek, soha nem éheznek meg újra. (Lásd János 6:51, 58.)

A felajánláson elmélkedve és arra törekedve érthető, ha bensőnk megremeg amiatt, amit tőlünk kívánhatnak. Az Úr azonban vigasztalóan így szólt: „Elegendő nektek az én kegyelmem” (T&Sz 17:8). Vajon tényleg hiszünk neki? Azt is ígérte, hogy a gyengeségeket erősségekké teszi (lásd Éther 12:27). Készek vagyunk alávetni magunkat ennek a folyamatnak? Ám ha teljességre vágyunk, nem tarthatunk vissza egy-egy részt!

Ha engedjük, hogy akaratunk egyre inkább eggyé legyen az Atya akaratával, az valójában fokozott egyediséget alakít ki, ami így kiteljesedve még inkább képes befogadni mindent, ami Istené (lásd T&Sz 84:38). Emellett hogyan is bízhatná ránk „mindenét”, míg akaratunk nem áll sokkal közelebb az övéhez? Valamint ezt a „mindent” nem is értékelhetné teljesen az, aki csak részben elkötelezett.

Őszintén szólva lehetséges önmagunkat csapjuk be akkor, amikor visszatartunk valamilyen részt, bármi is legyen az. Ezért nem azt kell kérdeznünk: „Én vagyok-é az, Uram?” (Máté 26:22), hanem inkább ezt, saját botlóköveinkre vonatkozóan: „Ez-e az, Uram?” Talán már jó ideje tudjuk a választ, és inkább elszántságra van szükségünk, semmint az Úr válaszára.

Isten nagylelkű tervében a legnagyobb boldogság végül azok számára van fenntartva, akik készek erőfeszítést tenni és megfizetni az Úr királyságába vezető út árát. Testvérek, jöjjetek, haladjunk tovább megújult erővel ezen az úton (lásd „Come, Let Us Anew”, Hymns, 217. sz.)!

A kitárt karú Úr (lásd T&Sz 103:17; 136:22.), maga Jézus Krisztus nevében, ámen.