A [te] javadra
A nehézségek közepette találhatunk a legnagyobb győzelmekre, és eljöhet majd a nap, amikor a nehézségeink között meghalljuk az ismerős szavakat: „a [te] javadra”.
Nemrégiben levelet kaptam egy összetört szívű anyától, amiben arról a szenvedésről és fájdalomról ír, amit fia miatt érzett, aki szörnyű bűnöket követett el, nagy fájdalmakat okozva szeretteinek.
Névtelen levele óta, átérezve fájdalmát, erős vágyat éreztem, hogy kifejezzem szeretetemet felé és mások irányában is, akik hasonló körülmények között élnek, és megkíséreljek vigaszt és reményt adni azoknak, akik névtelenül és egyedül viselik nehéz terheiket, amikről gyakran csak ők és egy szerető Mennyei Atya tud.
Tudom, Névtelen nőtestvér, hogy amit mondani fogok, az nem csupán emlékeztető, hanem egy másik bizonyság is arról, amit már tudsz.
Joseph Smith próféta, amint életének bizonyára legsötétebb pillanatában szenvedett, míg a Liberty Börtönnek nevezett fogdában volt, így kiáltott fel: „Ó, Istenem! Hol vagy?” (T&Sz 121:1) Az Úr a következő szavakkal vigasztalta: „fiam … tudjad, hogy mindez tapasztalatot ad neked, és a javadra válik majd”. (T&Sz 122:7) Milyen nehéz is és kínosan távol állónak tűnhet meglátni a jót személyes tragédiánkban és szenvedésünkben. Milyen ellentmondónak is tűnhet a „te javadra” kifejezés!
Ugyanakkor, ha megértjük Krisztus megváltásunkra vonatkozó tervét, az segíthet, hogy mindent a megfelelő nézőpontba helyezzünk. Földi élet előtti állapotunkban Mennyei Atyánk elénk tárta a halandóságunkra alkotott tervét, amit Alma a „boldogsághoz vezető nagy terv[nek]” nevezett (Alma 42:8). Úgy hiszem, mindannyian megértettük, hogy amikor a földre jövünk, mindannyian ki leszünk téve a földi élet élményeinek, beleértve a fájdalom, szenvedés, reménytelenség, bűn és halál nem túl tetszetős megpróbáltatásait is. Lesznek ellentétek és csapások. Ha csak ennyit tudtunk volna a tervről, kétlem, hogy közülünk bárki is örvendezve fogadta volna, mondván „ez az, amire mindig is vágytam – fájdalom, szenvedés, reménytelenség, bűn és halál”. Azonban minden a helyére került és elfogadhatóvá, sőt kívánatossá vált, amikor előlépett egy idősebb Báty, és felajánlotta, hogy lemegy, és mindent helyrehoz. A fájdalomból és szenvedésből békét hoz. A reménytelenségbe reményt hoz. A bűnből bűnbánatot és bűnbocsánatot hoz. A halálból az életek feltámadását hozza el. E magyarázat és a legnagylelkűbb felajánlás után mindegyikünk azt a következtetést vonta le, hogy „Akkor meg tudom tenni. Ez megéri a kockázatot.” És mi így döntöttünk.
Krisztus mérhetetlenül nagy kegyelméről és az engeszteléséről Amulek beszélt Alma 34. fejezetében, a Mormon könyvében. Amulek elmagyarázza, hogy „szükséges tehát ez a nagy és utolsó áldozat” (Alma 34:10). Ezután tisztázza, hogy ez nem lehet valami állatnak vagy madárnak a feláldozása, ami már ismert volt az emberek előtt. Egy Isten áldozatának kellett lennie – Jézus Krisztusnak. Ezért egy végtelen és örökre szóló áldozat kellett, hogy legyen. Így az áldozathozatal megtörtént, és hit által abban az utazásban találjuk magunkat, amit életnek hívunk. Ennek eredményeként szívünk búsul egy gyermek megmagyarázhatatlan elvesztése, vagy egy szerettünk korai betegsége vagy sérültsége miatt. Egyedülálló szülők küszködnek azzal, hogy anyagi biztonságot és az evangélium bíztató befolyását teremtsék meg otthonukban. És talán a legnehezebb mindezek között az a fájdalom, amit egy szerettünk bűn miatti szenvedését tehetetlenül figyelve tapasztalunk meg.
Közülünk csak kevesen vannak, ha vannak egyáltalán, akik nem járják meg a szenvedések és kétségek ötvösének tüzét, néha mások szeme láttára, de sokak esetében elrejtve és magányban elviselve. A szívfájdalom, kín és szenvedés nagy részét ma nem választanánk. De igenis választottuk. Választottuk, amikor a tervet teljes egészében láttuk. Választottuk, amikor tiszta képünk volt arról, hogy az Üdvözítő megment minket. Ha pedig hitünk és felfogóképességünk olyan tiszta lenne ma, mint akkor, amikor ezt a döntést először meghoztuk, hiszem, hogy újra ezt választanánk.
Ezért a kihívás talán az, hogy olyan hitünk legyen a nehézségek idején, mint ami akkor volt, amikor először választottunk. Ez az a fajta hit, ami a kérdezgetést és még haragot is a hatalom, áldások és remény elismerésébe fordítja, melyek pedig csak tőle jöhetnek, aki minden hatalom, áldás és remény forrása. Ez az a fajta hit, ami a tudást és biztosítékot adja, hogy minden, amiben részünk van, az része az evangéliumi tervnek és hogy az igazlelkűek számára minden, ami rossznak tűnik, jóra fordul majd. A béke és megértés, hogy méltósággal és tisztasággal kitartunk céljainkban, lehet az édes jutalom. Ez a fajta hit segíthet nekünk, hogy a jót lássuk még akkor is, amikor az élet ösvényén csak tüskék, bogáncsok és érdes kövek vannak.
Amikor Jézus és tanítványai elmentek egy olyan ember mellett, aki születésétől fogva vak volt, a tanítványai azt kérdezték: „Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?”
Jézus így felelt: „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei: hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.” (János 9:2–3)
Nem hiszem, hogy Mennyei Atyánk okozná a tragédiákat és a szívfájdalmat az életünkben. De amint „Isten dolgai” megnyilvánultak a vak ember gyógyulásában, éppúgy a személyes megpróbáltatásainkkal való szembesülés módja is megmutathatja „Isten dolgait”.
Bánatunkban megtalálhatjuk a kedvességet és a jót, ami gyakran társul kihívásainkhoz, és olykor csak azokra jellemző. Felkutathatjuk azokat az emlékezetes pillanatokat, melyek gyakran rejtve vannak előlünk a fájdalom és vívódás miatt. Békére lelhetünk, ha elindulunk mások felé, és felhasználjuk saját tapasztalatainkat, hogy reményt és vigaszt adjunk. És mindig nagy komolysággal és hálával emlékezhetünk Őrá, aki a legtöbbet szenvedett, hogy mindent elrendezzen nekünk. Így megerősödünk, hogy terheinket békében viselhessük. Ekkor pedig „Isten dolgai” megmutatkoznak.
Krisztus engeszteléséről beszélve szeretem felhasználni a végtelen és örökkévaló szavak szótárban leírt magyarázatát, mert hiszem, hogy elmagyarázza, pontosan mire is gondolt Isten. Végtelen: „nincs határa vagy korlátja.” Az örökkévaló meghatározása: „kezdet és vég nélküli” (The American Heritage Dictionary of the English Language 4. kiad. [2000], „végtelen”, „örökkévaló”, 898. o., 611. o.)
Látod, Névtelen nőtestvér, ez azt jelenti, hogy az engesztelés érted ment végbe a te szenvedésed enyhítésére. Személyes jellegű, hiszen ő tudatában van megpróbáltatásaidnak és bánatodnak, hiszen már elszenvedte azokat. Azt jelenti, hogy mindig, mindannyiunk számára van új kezdet – még egy fiú számára is, aki komoly bűnöket követett el. Azt jelenti, hogy előre haladva az élet megpróbáltatásain körülövezve a reménytelenség érzésével, nem arra figyelünk, hol voltunk, hanem arra, hová megyünk. Nem arra figyelünk, mi volt, hanem arra, mi lehet még.
Kétségkívül legtöbbünk az élet kemény leckéit inkább egy Vasárnapi Iskola biztonságos kényelmében tanulná meg vagy egy családi estén a kandalló melege mellett. De hadd mutassak rá arra, hogy a Liberty Börtön sötét és hideg sarka volt az, ahonnan az embernek adatott legszebb és leginkább vigaszt adó szentírások közül oly sok származott, ezekkel a szavakkal a végén: „mindez tapasztalatot ad neked, és a javadra válik majd”. Hasonlóképpen, a nehézségek közepette találhatunk a legnagyobb győzelmekre, és eljöhet majd a nap, amikor a nehézségeink között meghalljuk az ismerős szavakat: „a [te] javadra”.
A szentírásokból azt tanuljuk, hogy amikor az Üdvözítő a Gecsemáné kertbe ment, hogy megfizesse bűneink és szenvedésünk végső árát, minden pórusából vérzett (lásd T&Sz 19). Úgy hiszem, Névtelen nőtestvér, hogy gyötrelmes fájdalmában érted is ejtett egy vércseppet. Ejtett egy vércseppet a fiadért, és egyet értem is.
Hiszek az imában. Hiszek a hitben. Hiszek a bűnbánatban. Hiszek a megváltás hatalmában. És igen, Névtelen nőtestvér, hiszek benned. És egy szerető Mennybéli Atya is hisz benned. Jézus Krisztus nevében, ámen.