Imádkozni, majd elindulni
A papság hatalmas testületeként legyünk az ige megtartói is és ne csak a hallgatói! Imádkozzunk, majd induljunk el és cselekedjünk!
Testvéreim! Kiváltságnak érzem azt, hogy beszélhetek hozzátok ma este. Mily öröm látni ezt a csodálatos Konferenciaközpontot telve ezzel a sok fiatal és idős emberrel, kik viselik Isten papságát! Amikor ráébredek arra, hogy hasonlóan sok ember gyűlt ma össze szerte a világon, elönt a felelősségtudat. Imádkozom, hogy az Úr sugalmazása vezesse gondolataimat és beszédemet.
Sok évvel ezelőtt, Tahitiben lévő teendőim alkalmával a tahitiakról beszélgettem a misszióelnökünkkel, Raymond Baudinnel. Ők az egyik legismertebb tengeri utazók a világon. Baudin testvér, aki beszél franciául és tahiti nyelven, de keveset angolul, próbálta elmagyarázni nekem a tahiti tengerészkapitányok sikerének titkát. Azt mondta: „Ezek az emberek bámulatosak. Lehet szörnyű az idő, lyukas a csónak, előfordulhat, hogy a belső érzések és az égbolt csillagain kívül nincs más navigációs segítség, ők akkor is imádkoznak és elindulnak”. Háromszor ismételte ezt meg. Tanulhatunk ebből a kijelentésből. Imádkoznunk, majd azután cselekednünk kell. Mindkettő fontos.
A Példabeszédekben van egy bátorságot adó ígéret:
„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismerd őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”1
A Királyok első könyvében található történethez kell fordulnunk ahhoz, hogy ismételten emlékezetünkbe véssük azt az alapelvet, miszerint: ha az Úr tanácsát követjük, ha imádkozunk, majd elindulunk, az eredmény mindent felülmúl. Azt olvassuk, hogy rendkívül szörnyű szárazság pusztított a földön. Éhség követte ezt. Illés próféta egy számára bizonyára bámulatba ejtő utasítást kapott az Úrtól: „[M]enj el Sareptába, … ímé megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.” Amikor Illés megtalálta az özvegyet, így szólt: „Hozz, kérlek egy kevés vizet nékem valami edényben, hogy igyam.
De amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: Hozz kérlek egy falat kenyeret is kezedben.”
Az asszony válaszából kiderült milyen elkeserítő a helyzete, miközben azt magyarázta, hogy egy utolsó, maroknyi eledelt készít fiának és magának, és aztán meghalnak.
Mily valószínűtlennek tarthatta Illés feleletét: „Ne félj, menj el, cselekedjél a te beszéded szerint; de mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss;
Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy; sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esőt át a földnek színére.
És ő elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind ő, mind amaz, mind annak háznépe, naponként.
A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg.”2
Ha megkérdezném tőletek, melyik a legszélesebb körben olvasott rész a Mormon könyvében, megkockáztatnám, hogy az első Nefiben leírt történet lenne az, ami Nefiről, fivéreiről és atyjáról szól, valamint arról a parancsolatról, hogy Nefi szerezze vissza Lábántól a rézlemezeket. Ez talán azért van, mert legtöbbünk időről-időre elhatározza, hogy újra elolvassa a Mormon könyvét. Általában 1 Nefivel kezdünk. Ezek a részek valójában csodálatosan leírják azt, hogy fontos imádkozni, majd elindulni és cselekedni. Nefi azt mondta: „Megyek és megteszem, amit az Úr parancsolt, mert az Úr nem ad olyan parancsokat az emberek fiainak anélkül, hogy el ne készítené számukra az utat, amely által végrehajthatják azt, amit parancsolt nékik.”3
Emlékszünk a parancsolatra. Emlékszünk a válaszra. Emlékszünk az eredményre.
Napjainkban számos példa van arra, hogy valaki imádkozott, majd azután elindult. Megosztok veletek egy megható történetet, amely egy Ausztráliában, Perth gyönyörű városában lakó remek családról szól. 1957-ben, négy hónappal az Új-Zéland Templom felszentelése előtt, Donald Cummings – az édesapa – volt a Perth Kerület elnöke. Feleségével és családjával együtt elhatározták, hogy részt vesznek a templom felszentelésén annak ellenére, hogy nagyon szerény anyagi háttérrel rendelkeztek. Elkezdtek imádkozni, dolgozni és félrerakni. Eladták egyetlen autójukat, és minden fillért félreraktak, amit csak tudtak, de tervezett indulásuk előtt egy héttel még mindig hiányzott 200 font. Váratlanul kaptak 100-100 fontot, így időben teljesítették céljukat. Mivel Cummings testvér nem kapott szabadságot erre az útra a munkahelyén, úgy határozott, felmond.
Vonattal szelték át az ausztrál kontinenst, majd Sydneybe érve csatlakoztak más egyháztagokhoz, akik szintén Új-Zélandba tartottak. Cummings testvér és családja azok között az ausztrál egyháztagok között volt, akik elsőként keresztelkedtek meg halottakért az Új-Zéland Templomban. Az elsők között voltak a messzi ausztráliai Perth-ből, akik felruházásban részesültek az Új-Zéland Templomban. Imádkoztak, felkészültek, majd elindultak.
Miután a Cummings család visszatért Perth-be, Cummings testvér egy új és jobb állást kapott. Kilenc évvel később is kerületi elnökként szolgált, amikor is az a kiváltság ért engem, hogy elhívjam őt az Ausztrália Perth Cövek első számú elnökének.4 Fontosnak tartom megemlíteni, hogy ő most a Perth Templom első elnöke.
A Shenandoah filmből szólnak e sugalmazó sorok: „Ha nem próbáljuk meg, akkor meg sem tesszük; és ha nem tesszük meg, akkor miért vagyunk itt?”
Ma több mint 60 000 teljes idejű misszionárius szolgálja az Urat szerte a világon. Közülük sokan nézik és hallgatják az általános konferencia mai papsági ülését. Imádkoznak, majd elindulnak bízva az Úrban, hogy jó helyre küldte őket, és bízva misszióelnökükben, hogy a megfelelő területre küldi őket missziójukon belül. A számos, szent elhívásukra vonatkozó kinyilatkoztatás között van két kedvencem. Mindkettőt a Tanok és szövetségekben találjuk.
Az első a 100. részben van. Emlékeztek, hogy Joseph Smith és Sidney Rigdon egy ideig távol voltak a családjuktól, és aggódtak értük. Az Úr a következőről biztosította őket, mely szerte az egyházban vigaszt nyújt a misszionáriusoknak: „Bizony … barátaim, így szól az Úr hozzátok: családjaitok jól vannak; az én kezemben vannak, és én azt teszem velük, amit jónak látok, mert enyém minden hatalom.”5
A másik a Tanok és szövetségek 84. részében van: „És ahol befogadnak benneteket, veletek leszek én is ott, mert előttetek fogok járni. Ott leszek a jobbotokon és a balotokon és Szellemem szívetekben lesz. Angyalaim pedig körülvesznek benneteket, és erőt adnak nektek.”6
Inspiráló az a misszionáriusi szolgálat, amit a németországi Prenzlauban élő Walter Krause nyújtott. Krause testvér, akinek Úr iránti odaadása legendássá vált, most 92 éves. Pátriárkaként több ezer pátriárkai áldást adott Európa számos részén élő egyháztagok számára.
A második világháborút követően, sok más emberhez hasonlóan Kraus testvér is otthontalanná vált, és családjával együtt egy cottbusi menekülttáborban élt, és ott kezdett el az egyházba járni. Azonnal elhívták a Cottbus Gyülekezet vezetésére. Négy hónappal később, 1945. november 4-én, amikor az ország még romokban hevert, Richard Ranglack kerületi elnök megkérdezte Krause testvért, mit szólna hozzá, ha missziót szolgálna. Krause testvér válasza hűen tükrözi az egyházhoz fűződő odaadását. Ezt mondta: „Gondolkodás nélkül mondhatom: Ha az Úrnak szüksége van rám, akkor elmegyek.”
1945. december 1-jén útnak indult húsz német márkával a zsebében, és egy szelet száraz kenyérrel. Egyik gyülekezeti tag adott neki egy télikabátot, ami a háborúban elesett fiától maradt meg. Egy másik egyháztagtól, aki cipész volt, kapott egy pár cipőt. Ezekkel, továbbá két inggel, két textilzsebkendővel és két pár zoknival elindult missziójába.
Egyszer, tél közepén Prenzlauból egy Mecklenbergben lévő kis faluba, Kamminba ment, ahol negyvenhatan vettek részt a gyűléseken. Jóval sötétedés után ért oda, miután hat órán keresztül gyalogolt az utakon, ösvényeken, majd végül a szántóföldeken át. Épp mielőtt elérte volna a falut, egy nagy, fehér, lapos területre ért, amin már könnyű volt a gyaloglás, aztán hamarosan megérkezett az egyik egyháztag házába, ahol aznap éjjel megszállt.
Másnap reggel a vadőr kopogtatott az egyháztag ajtaján, és megkérdezte: „Vendéged van?”
„Igen” – jött a válasz.
A vadőr így folytatta: „Akkor gyere ki, és nézd meg a lába nyomát!” Az a nagy, lapos terület, amelyen Krause testvér járt, igazából egy befagyott tó volt, és pár napja a vadőr egy nagy lyukat vágott a közepébe halászás céljából. A szél havat fújt a lyukra, és úgy befedte, hogy Krause testvér nem is vehette volna észre a veszélyt. Lábnyomai épp a lyuk szélén voltak, egyenesen az egyháztag háza felé vezettek a nélkül, hogy ő tudta volna. A hátizsákja és bakancsa súlyánál fogva valószínű megfulladt volna, ha akár egy lépéssel is közelebb megy a lyukhoz, melyet nem látott. Később megjegyezte, hogy ez az esemény eléggé felrázta a falut annak idején.7
Krause testvér egész élete arról szól, hogy imádkozik, majd elindul.
Ha bármelyikünk alkalmatlannak érezné magát, vagy kétségei támadnának afelől, hogy képes-e megfelelni egy az Úr szolgálatára indító papsági elhívásnak, emlékezzünk erre az isteni eredetű igazságra: „Istennél minden lehetséges.”8
Nemrég hallottam a Lousiana Shreveport Cövek pátriárkájának, James Womacknek a haláláról. Sokáig szolgált, és oly sok életet áldott meg. Évekkel ezelőtt, Spencer W. Kimball elnök megosztott Gordon B. Hinckley elnökkel, elder Bruce R. McConkie-val és jómagammal egy olyan élményt, amiben akkor volt része, amikor pátriárkát jelölt ki az egyház Shreveport Louisiana Cövekében. Kimball elnök leírta, hogyan tartott interjúkat, hogyan kutatott, és hogyan imádkozott, hogy megtudhassa az Úr akaratát a választással kapcsolatban. Valamilyen okból a javasolt jelöltek egyike sem volt az, akinek ezt a megbízatást kellett volna adni ebben az időben.
A nap haladt előre. Megkezdődtek az esti gyűlések Hirtelen Kimball elnök odafordult a cövekelnökhöz, és megkérte, hogy mondja meg, ki az a férfi, aki a kápolna hátsó harmadában ült. A cövekelnök azt válaszolta, hogy ő James Womack, amire Kimball elnök azt mondta: „Ő az az ember, akit az Úr cöveked pátriárkájának választott. Kérlek, szólj neki, hogy találkozzon velem a gyűlést követően a főtanács termében.”
Charles Cage cövekelnök megriadt, mert James Womack elég sajátos ember volt. Szörnyű sérüléseket szerzett bevetés közben a második világháború során. Elvesztette mindkét kezét és karjának egy részét, ugyanúgy, mint látásának nagy részét és hallásának is egy részét. Nem akarták felvenni a jogi egyetemre, amikor visszatért, azonban osztályában harmadikként fejezte be a Louisiana Állami Egyetemet.
Azon az estén, amikor Kimball elnök találkozott Womack testvérrel és közölte vele, hogy az Úr őt jelölte ki, hogy a pátriárka legyen, hosszú csend uralta a termet. Akkor Womack testvér azt mondta: „Kimball testvér, értelmezésem szerint a pátriárkának a kezeit azon személy fejére kell helyeznie, akinek az áldást adja. Amint látja, nekem nincs kezem, hogy azt bárkinek a fejére helyezhessem.”
Kimball testvér, kedves és türelmes módján felhívta Womack testvért, hogy jöjjön a szék mögé, amin Kimball testvér ült. Majd azt mondta: „Nos, Womack testvér, hajolj előre, és nézd meg, vajon karod csonkjai elérik-e fejem búbját.” Womack testvér nagy örömére megérintette Kimball testvér fejét, és előjött belőle a felkiáltás: „Elérem! Elérem!”
„Persze, hogy eléred – válaszolta Kimball testvér. – És ha engem elérsz, elérsz bárki mást, akinek áldást adsz. Nálam alacsonyabb ember valószínűleg úgysem fog soha eléd ülni.”
Kimball elnök azt jelentette nekünk, hogy amikor James Womack neve előterjesztésre került a cövekkonferencián, „az egyháztagok kezei a mennyekbe szöktek, az egyetértés lelkes szavazatában”.
Emlékezetesek voltak az Úr szavai, amiket Sámuel prófétánk mondott abban az időben, amikor Dávidot jelölték ki Izráel eljövendő királyának: „Mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.”9
Testvérek, bármi is legyen az elhívásunk, félelmeinkre és aggodalmainkra való tekintet nélkül imádkozzunk, majd induljunk el, és cselekedjünk emlékezve a Mester, vagyis Jézus Krisztus szavára, aki megígérte: „[É]n ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”10
Jakab apostol levelében ez a tanács áll: „Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat.”11
A papság hatalmas testületeként legyünk az ige megtartói is és ne csak a hallgatói! Imádkozzunk, majd induljunk el és cselekedjünk!
Jézus Krisztus nevében, ámen.