A királyság békés dolgai

elder M. Russell Ballard

a Tizenkét Apostol Kvórumából

A békesség – az igazi, csontotok velejéig érzett békesség – csakis az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által érhető el.

Testvérek, szeretném mindannyiónk nevében kifejezni nagyrabecsülésemet a Segítőegylet imént felmentett elnökségének és a testületnek, amiért ilyen jól szolgáltak bennünket.

Ismételten közeledünk egy másik felemelő és lelkesítő általános konferencia befejezéséhez. Mindig oly feltöltöttnek és megvilágosodottnak érzem magam a tanítás és bizonyságtétel ezen csodálatos napjai során! Tudom, hogy legtöbben ugyanígy éreztek. Az, ahogyan konferencia alatt érezzük magunkat, talán hasonlít az Üdvözítő legkorábbi tanítványainak az érzéseihez, amikor mindenhová követték Őt, és hallgatták, amint evangéliumának jó hírét tanítja.

Izráel gyermekei számára sok tekintetben szívfájdító napok voltak azok. A római birodalom uralma alatt dolgoztak, és szabadságra, békére vágytak. Várták a Messiást. Biztosak voltak abban, hogy el fog jönni, hogy kiszabadítsa őket a fizikai és politikai elnyomás alól. Voltak, akik örömmel fogadták az Üdvözítő boldogságot és békét hirdető evangéliumát, bár még nem egészen értették annak minden lelki vonatkozását.

Az Úr földi szolgálata kezdetén, egy nap nagy sokaság követte Őt a Galileai tengerhez, és ahogy a tengerparton állt, köré tömörültek az emberek. „És … ő a hajóba lépvén, a tengeren ül vala, az egész sokaság pedig a tenger mellett a földön vala. És sokat tanítja vala őket példázatokban …” (Márk 4:1–2)

Nagy és csodálatos dolgokat tanított aznap, a magvető példázatát is beleértve (lásd Márk 4:3–20). Miután egy teljes napig tanított és útmutatásokat adott, az Úr azt tanácsolta tanítványainak, hogy menjenek át a Galileai tenger túlsó partjára.

Aznap éjjel, hajózás közben „nagy szélvihar támadt, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék.

Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?

És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség” (Márk 4:37–39).

El bírjátok képzelni, mit gondolhattak az apostolok, amikor látták, hogy maguk az elemek, a szél, az eső és a tenger, engedelmeskednek Mesterük higgadt parancsának? Bár még csak nemrég hívták el őket szent apostoloknak, ismerték, szerették Őt, és hittek benne. Elhagyták munkájukat és családjukat, hogy Őt kövessék. Viszonylag kis idő múlva hallották csodálatos tanításait, és látták hatalmas csodatételeit. De ez a cselekedet meghaladta értelmüket, és ez bizonyára látszott is arcukon.

„És monda nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?

És megfélelmlének nagy félelemmel, és ezt mondják vala egymásnak: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?” (Márk 4:40–41)

Viharos és néha rémisztő időkben az Üdvözítő végtelen és örök békéjének ígérete különös erővel tör ránk csakúgy, mint ahogyan a képessége is a hullámok lecsendesítésére bizonyára mélyen megérintette azokat, akik oly sok évvel ezelőtt vele voltak azon a viharos estén ott, a Galileai tengeren.

Az Ő földi szolgálatában élt emberekhez hasonlóan, ma is vannak köztünk olyanok, akik – az Üdvözítő csodás hatalmának jeleként – földi békét és boldogulást keresnek. Néha nem értjük meg, hogy a Jézus által ígért örökké tartó béke a hitből született, bizonysággal lehorgonyzott, szeretettel táplált és szüntelen engedelmesség és bűnbánat által kifejezett belső békét jelenti. Lelki békét jelent, mely keresztülhatol a szíven és a lelken. Ha valaki igazán megismeri és tapasztalja ezt a belső békét, akkor nem fél a világi zűrzavartól. Legbelül tudja, hogy az igazán fontos dolgokkal kapcsolatban minden rendben van.

Amint azt Hinckley elnök tegnap este a férfiaknak mondta, nincsen béke a bűnben. Találhatunk benne könnyedséget, népszerűséget, hírnevet, sőt még jólétet is, de békességet azt nem. A „gonoszság, még sohasem volt boldogság” (Alma 41:10). Senki nem lehet békességben, ha élete nincsen összhangban a kinyilatkoztatott igazsággal. Nincs abban békesség, ha valaki gonoszlelkű vagy pörlekedő. Nem találunk békét a közönségességben, a szabad szerelemben vagy a túlzott engedékenységben. Nincs békesség a drog és alkoholfüggőségben sem a pornográfiában. Semmilyen békesség nincs mások bántalmazásában, legyen az akár érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás, mert akik másokat bántalmaznak, szellemi és lelki viharban maradnak mindaddig, amíg mély alázattal Krisztushoz nem térnek, és nem keresnek megbocsátást tökéletes bűnbánat által.

Olykor-olykor – úgy vélem – mindenki szeretné elnyerni Isten békességét, „mely minden értelmet felül halad” (Filippibeliek 4:7). Zaklatott szívünkbe csak akkor jön el ez a békesség, ha követjük Krisztus világosságát, amely „minden embernek megadatott, hogy különbséget tudjon tenni a jó és a rossz között” (Moróni 7:16), ami elvezet minket a bűnbánathoz és a megbocsátáshoz. Hiszen mindannyian éhezünk arra, hogy megismerjük „ország[unk] békés dolgai[t]” (T&Sz 36:2), és megízleljük „az igazság gyümölcs[ét]”, ami „békességben vettetik azoknak, a kik békességesen munkálkodnak” (Jakab 3:18). Otthonunkban, szomszédságunkban és környezetünkben a békességet kell keresnünk, és soha nem szabad viszályt vagy ellentétet szítani.

A szentírás teljes történetén át az Úr békét ígért az Ő követőinek. A zsoltáríró azt írta, hogy az „Úr ad erőt népének, az Úr megáldja népét békességgel” (Zsoltárok 29:11). Ésaiás a békesség fejedelmének nevezte az Üdvözítőt (lásd Ésaiás 9:6). Nefi pedig előre látta azt a napot leszármazottjai között, amikor „megjelenik [azoknak] az Igazság Fia és meggyógyítja őket, és békességük lesz vele” (2 Nefi 26:9).

Csupán órákkal azelőtt, hogy az Úr Jézus Krisztus megkezdte a kiengesztelés dicsőséges ám borzalmas folyamatát, a következő fontos ígéretet tette apostolainak: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek.” (János 14:27)

Azt a fajta békességet ígérte az Ő szeretett társainak, amit a világ ismer: küzdelem és megpróbáltatás nélküli biztonságot? Természetesen a történelmi feljegyzés másként szól. Ezen első apostoloknak igencsak kijutott a megpróbáltatásból és az üldöztetésekből életük hátralevő részében. Az Úr valószínű e miatt tette hozzá ígéretéhez azt a gondolatot, miszerint „nem úgy adom néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen” (János 14:27).

Majd így folytatta: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságotok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (János 16:33, kiemelés hozzáadva)

A békesség – az igazi, csontotok velejéig érzett békesség – csakis az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által érhető el. Amikor Mennyei Atyánk gyermekei felfedezik ezt az értékes igazságot, és megértik és alkalmazzák az evangéliumi alapelveket, hatalmas békesség permetezi szívüket és lelküket. Ezt mondta az Üdvözítő Joseph Smith-en keresztül: „Aki igaz ügyben munkálkodik, az megkapja jutalmát, vagyis békességet nyer ezen a földön és [örök életet] a túlvilágon.” (T&Sz 59:23)

Bámulatos néha látni a változást, amit ez a békesség hoz el azoknak az embereknek az életébe, akik elfogadják azt. Amikor sok évvel ezelőtt a Kanada Torontó Misszió elnöke voltam, misszionáriusaink elkezdtek egy olyan családot tanítani, melynek tagjai lelki sötétségben éltek. Szegények és iskolázatlanok voltak, személyes megjelenésük pedig azt tükrözte, hogy nem törődnek az alapvető higiéniával és ápoltsággal. De tiszteletreméltó, jó emberek voltak – tisztaszívűek – olyanok, akikért mindig imádkozunk, hogy misszionáriusaink megtalálják őket, – akik lelkileg jól reagáltak, amikor először érezték életükben az evangéliumból származó békességet.

Amikor megtudtuk, hogy meg fognak keresztelkedni, Sister Ballarddal együtt részt vettünk a keresztelési szertartáson. Véletlenül a püspök mellett álltam, amikor megérkezett a család. Őszintén meg kell mondanom, hogy elég megrázó látványt nyújtottak. Mosdatlanok, ápolatlanok és elég piszkosak voltak. Mivel a püspök városon kívül volt egy darabig, még nem volt alkalma találkozni egyházközsége legújabb tagjaival, így ez az első benyomás – finoman szólva – lehangoló volt. Amint továbbmentek, szinte éreztem, hogy összecsuklik a térde.

Testi-lelki támogatásomat kifejezve, átkaroltam ezt a jó püspököt. Késztetést éreztem, hogy ezt mondjam neki: „Püspök, hát nem csodálatos? Jó utolsó napi szenteket csinálunk majd belőlük!”

Rám nézett, és elmosolyodott. Azt nem tudnám megmondani, vajon azért mosolygott-e, mert egyetértett velem, vagy azt gondolta, én is csak egy újabb túlbuzgó misszionárius vagyok.

A keresztelő szertartás elkezdődött, a család megkeresztelkedett. Másnap úgy határoztunk, abba az egyházközsége megyünk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy örömmel fogadják a családot, amikor új egyháztagként eljönnek az egyházi gyűlésekre.

Amikor a család az úrvacsorai gyűléshez a kápolnába lépett, a püspök mellett ültem az emelvényen. Az apa egy tiszta, fehér inget viselt. Nem volt elég bő ahhoz, hogy be tudja gombolni a nyakánál lévő felső gombot, és egy olyan nyakkendőt volt rajta, amit emlékeztem, hogy az egyik elderemen láttam. De arca csupa derű és békesség volt. Az anyát és lányait mintha csak kicserélték volna ahhoz képest, ahogy előző nap kinéztek! Nem volt igazán divatos a ruhájuk, de tiszta és szép volt. Rajtuk is látszott az a különleges evangéliumi ragyogás. A kisfiúkon több számmal nagyobb ing volt, még felhajtott ujjal is. Nyakkendőjük szinte a térdüket súrolta. Nyilvánvaló volt, hogy a misszionáriusok adták ezekre a kisfiúkra saját fehér ingüket és nyakkendőjüket, hogy megfelelő öltözetben jelenjenek meg az úrvacsorán.

Misszionáriusaik mellett ültek, és az evangélium szó szerint ragyogott az arcukon. Alma ezt úgy mondta, hogy Isten képmását hordozzák (lásd Alma 5:14). Ismét a püspökhöz hajoltam, majd ezt mondtam: „Látod, püspök? Szentekké tesszük őket!”

Természetesen a hirtelen fizikai átváltozás pusztán csekélység összehasonlítva azzal a lényegesen jelentősebb lelki átváltozással, ami végmenet ebben a családban, amikor az evangélium belépett a szívükbe és életükbe. A misszionáriusok tanácsai, valamint jó püspökük és az egyházközség tagjainak ezt követő baráti gesztusai segítségével, ez az egész család kiemelkedett a lelki sötétségből az evangéliumi világosságba és igazságba. Ez a világosság felmelegítette, felfrissítette és felélesztette ezt a családot azzal a békességgel, ami abból a tudásból ered, hogy az Úr Jézus Krisztus él. A Joseph Smith próféta által a földre visszaállított evangéliumi igazságok világossága megmutatta ennek a családnak a templomba vezető utat, ahol egy évvel később elnyerték örökkévaló áldásaikat.

Ésaiás jövendöléseit idézve ismét: „És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.” (Ésaiás 54:13)

Mihelyst megízleltük Isten békességének édes gyümölcsét, természetes késztetést érzünk arra, hogy másokkal is megosszuk ezt. Assisi Szent Ferenc arról volt ismeretes, hogy minden teremtményt szeretett, és élete túlnyomó részében a körülötte lévő szegényeket és szűkölködőket szolgálta, beleértve az állatokat is. A szolgálatban talált békesség feltöltötte őt, és azt szerette volna, hogy másokat is átjárja ez. Azt írta:

Uram, tégy békességed eszközévé!
Ott, ahol gyűlölet van, mutass általam szeretetet!
Ahol sérelem, megbocsátást,
Ahol kétség, hitet,
Ahol kétségbeesés, reményt,
Ahol sötétség, világosságot,
És ahol szomorúság, örömöt.
Ó, Fenséges Mesterem! Add, hogy ne engem kelljen
vigasztalni, hanem én nyújthassak vigaszt másoknak!
Ne engem értsenek, hanem én érthessek meg másokat!
Ne engem szeressenek, hanem én szerethessek!
Mert amit adunk, abban van, amit kapunk.
Megbocsátásban van a mi bocsánatunk,
És a halálban van a mi örök életre való születésünk.

Az Úr többször is arra bíztatta követőit, hogy „békességre igyekezők” legyenek, azzal az ígérettel, hogy az ilyenek az „Isten fiainak mondatnak” (Máté 5:9). A szentírásokba számos helyen bele van szőve ez a gondolat, a békesség szövetét alkotva példázaton és kijelentésen keresztül:

„Légy jóakarója a te ellenségednek” (Máté 5:25);
„Szeressétek ellenségeiteket” (Máté 5:44);
„Ne ítéljetek” (Máté 7:1);
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Máté 22:39);
„[N]e kárhoztassatok” (Lukács 6:37);
„[M]egbocsássatok” (Lukács 6:37);
„[E]gymást szeressétek” (János 13:34).

Ez csak néhány példa a szentírások utasításaiból, melyek tisztán kifejezik, hogy az Istentől kapott békességet nem szabad csak magunknak tartogatni! Inkább szabadon meg kell osztanunk családtagjainkkal, barátainkkal és környezetünkkel! Meg kell osztanunk az egyházzal és a nem a mi egyházunkba tartozókkal is! Bár lehet, hogy a minket körülvevő emberek nem szeretnék megízlelni a visszaállított evangélium teljességének édes ízét és az általa kapott békességet, de biztosan áldottak lesznek, amiért látják ezt a mi életünkben, és mert a jelenlétünkben érzik az evangélium nyújtotta békességet. A békesség üzenete növekedni fog és elterjed a mi példamutatásunk által.

„[B]ékességben éljetek; – mondta Pál apostol – és a szeretetnek és békességnek Istene lészen veletek.” (2 Korinthusbeliek 13:11)

Hálás vagyok azért, hogy tanúságomat tehetem nektek arról, hogy Jézus a Krisztus, és hogy Ő Isten Fia. Ha hittel és bizalommal követjük Őt, mindannyian megtalálhatjuk azt a belső békét, amit az evangélium ajánl nekünk, amint azt oly gyönyörűen tanították nekünk ezen a konferencián. Erről teszek alázatos tanúbizonyságot, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.